Meg aztán, nem is tudom

ami szép az életben, az mindig titok

köszönöm az önérzetet és a melankóliát

Hihetetlennek tűnt a számára, hogy ez alatt a hosszú idő alatt, e furcsa öröm megőrzésén kívül, mást is tudott csinálni. Mi mindenre vagyunk képesek, gondolta. Felnőni, szeretni, gyereket szülni, megöregedni - és mindezt úgy, hogy közben, egy soha meg nem érkezett válasz vagy soha be nem fejezett gesztus végtelennek érzett ideje alatt, máshol vagyunk. Mennyi ösvényből áll, mi egyetlen útnak látszik, és mily különböző lépésekkel járjuk be azokat!

Az emberek élnek, az évek telnek, de az éveknek csak egy töredékében élnek igazából, akkor, amikor azt tehetik, amiért megszülettek. Akkor és ott boldogok. A maradék idejüket elmúlatják: várnak vagy emlékeznek. Ha várakozol vagy emlékezel, állapította meg, nem vagy sem szomorú, sem vidám. Szomorúnak tűnsz, pedig csak várakozol vagy emlékezel. Nem szomorú az, aki vár, vagy aki emlékszik. Egyszerűen csak messze jár.

... az az egyetlen igazi út, mely a dolgok szívébe visz el, az idő lélegzetéhez. Most már tudtam, hogy ott él bennem is, csak nap mint nap ki kell hantolnom az élet törmelékei alól.

... valamennyi élet végtelen káosz, és végtelen a dolgok finom bölcsessége, mellyel egyetlen alakká képesek beteljesíteni. És ekkor megértette, mi a megrendítő a regényekben, a kisgyermekek tekintetében és a mező közepén magányosan magasodó fákban.

Vagyok a rekviem, falusi ajtaitok előtt hangzom, vagyok az elmétekre távolról lesújtó kórság, vagyok a szemetekbe szálló por és a mocsok körmötök alatt - vagyok a csókolnivaló szép ajkak rekviemje - vagyok a hercegnő és a herceg, a sárkány és a kard - vagyok az elfojtandó tüzek éjszakája. Vagyok a hercegnőrekviem. Ámen.

Kicsi szívek - nagy illúziókkal tápláljuk őket, és e folyamat végén mi is úgy megyünk, mint a tanítványok Emmausba: vakon, fel nem ismert barátok és szerelmek mellett lépkedve - egy olyan Istenben bízva, aki nem tud magáról. Ezért van, hogy a dolgok kezdetét ismerjük, és a végét is megkapjuk, de a lényeg mindig ismeretlen marad a számunkra. Hajnalok vagyunk, mégis epilógusok - folytonosan megkésett felismerés.

Potyautas vagyok, aki a történelem nagy hajóján alszik rejtekében.

Azok a gyávák, akik jeggyel és minden holmijukkal egyetemben szállnak fel a hajóra. Nekik fontos, hová tart a hajó.

Nekünk nem.

Meg aztán, nem is tudom.

Igazság szerint annyi mindent lát és érez és érint meg az ember… mintha egy öreg mesélőt hordoznánk magunkban, aki állandóan véget nem érő dolgokról regél, ezernyi részlettel. Mesél, mesél, soha abba nem hagyja, és ez az élet...

Sokan angyalnak mondják őt, a mesélőt, akit magukban hordoznak, és aki az életet elmeséli.

Alessandro Baricco