Ami a szívet illeti

• Nem ismerjük Istent, de mindent, amit a világról tudunk, azért tudjuk, mert Istent ismerjük. 

• Nem azért fordulunk imádsággal a személyes Istenhez, mert személyt látunk benne - hiszen a személy határolt valami, Isten pedig határtalan -, hanem azért, mert az ember maga személyes lény.

• Ha zöld üveg van a szememen, mindent zöldnek látok, kell, hogy zöldnek lássam a világot, bár tudom, hogy a világ nem zöld.

(Zóhár, a Ragyogás Könyve)

    Az ember attól ember, hogy van benne egy olyan szellemi középpont, amely nincs alárendelve a dolgok áramlásának. E középpont nélkül, amely az ember ítéletalkotó képességének a forrása - és amit az igazságérzetet működtető szellemi erőnek nevezhetünk -, még a környező világban zajló változásokat sem tudnánk felismerni, mivel ahogy Arisztotelész mondta, azok, akik azt állítják, hogy minden, ideértve az igazságot is állandóan változik, ellentmondanak önmaguknak: ha minden változik, akkor milyen alapon gondolják, hogy megfogalmazhatnak bármily érvényes állítást, vagy kijelentést?

    A tradicionális tudomány és a modern tudomány között alig akad közös vonás, vagy éppenséggel nincs is ilyen; nem egy tőről fakadnak és nem azonos gyümölcsöt érlelnek. Hagyományozni annyi, mint átörökíteni; olyan nem emberi eredetű, lényegi átörökítésről van itt szó, amely rendeltetése szerint biztosítja egyfajta szellemi hatóerő és a teljességre vonatkozó tudás folytonosságát, amelyeket, ha elkallódnának, emberi erőfeszítések révén újraalkotni többé nem volna lehetséges.

    Gyökeresen különbözik ettől a modern tudomány, amely az érzéki tapasztaláson alapul, olyasvalamin tehát, ami elvileg mindenki számára elérhető; olyannyira, hogy ez a tudomány bármikor a nulláról kiindulva felépíthető, amennyiben elengedő tapasztalat áll rendelkezésre. Ez utóbbi feltételt egyébként igen nehéz teljesíteni, hiszen a tudományos tapasztalatok és a belőlük levonható konzekvenciák olyan rohamos mértékben halmozódnak, hogy azok teljességét felölelni mára már lehetetlenné vált. A módszeresen gyakorolt és a valóság egyetlen lehetséges megközelítési módjának tekintett érzéki tapasztalás elmerül a fizikai jelenségek meghatározhatatlan tömegében és fennáll a veszély, hogy ezáltal megfeledkezik eredeti kiindulópontjáról, az emberről, természetének teljességében, az emberről, aki nem pusztán természettudományos adat, hanem test, lélek és szellem (jasad, nafs, rûh) egyszerre.

    Kérdezzétek a modern tudományt: mi is az ember? Hallgatni fog, mert tudatában van önnön korlátainak, vagy ha válaszol, azt fogja mondani, hogy az ember egy olyan állat, amely rendkívül fejlett agyi képességekkel rendelkezik. És ha rákérdeznek ennek az állatnak eredetére, akkor véletlenek, egybeesések, esetlegességek végtelen láncolatáról beszél majd nektek. Ami egyet jelent azzal, hogy az emberi lét értelmetlen.

    Ahhoz, hogy egy civilizációt megérthessünk, mindenekelőtt szeretnünk kell, ezt pedig csak a benne foglalt változatlan és egyetemes értékeknek köszönhetően lehet elérni. Ezek az értékek alapvetően valamennyi autentikus kultúrában egybe szoktak esni, vagyis mindazokban a kultúrákban, amelyek nemcsak a fizikai jólétet szolgálják, hanem az örökkévalóban lehorgonyzott teljes emberrel törődnek. Ilyen értékek nélkül az életnek nincsen értelme.

    Kérdezzétek a tradicionális tudományt: mi is az ember? Képekben fog válaszolni - Ádám teremtéséről szóló, a Bibliából és a Koránból idézett történetekkel - melyeket hajlamosak lennénk elhessegetni magunktól, idejétmúlt mítoszoknak tekintve azokat, ha nem látnánk, hogy a szakrális történetek olyan képet közvetítenek felénk, amely mélységben láttatja az embert, és sokkal mélyebbre hatol, minthogy az beilleszthető volna bármely racionális meghatározás kereteibe. Ezek a történetek pedig első lépésben tudatják velünk, hogy az ember létének egyedülálló oka van, amely túlmutat mindenfajta esetlegességen, és hogy az ember földi létezésének van értelme. A létezés értelmének - avagy a fent említett emberről alkotott képnek -, semmi köze nincs az empirikus tudományhoz; sem tapasztalás, sem pedig logika nem tudná újraalkotni azt, mert ez a kép az emberre az örökkévalóság szemszögéből tekint, nem pedig térbeni és időbeni létezése szemszögéből.

    A hagyomány minden formája lényegében emlék (platóni értelemben, vö. mnémé), az embert és eredetét magában foglaló időtlen kép felidézése, legyen szó akár törvények és szakrális szokások, vagy ezek spirituális jelentésének átörökítéséről, már amilyen mértékben a mestereknek felhatalmazásuk van arra, hogy a jelentést a tanítványok előtt kifejtsék, illetve amilyen mértékben a tanítványok készek annak befogadására.

    Mondjuk ki rögtön az elején, hogy az akadémikus tudás csak egy teljesen másodlagos és nagyon közvetett segítségnek bizonyul a keleti tanítások intellektuális tartalmának asszimilálásában - a tudományos módszer, mely szükségszerűen kívülről és tisztán történeti és esetleges aspektusaiból közelít a dolgokhoz, valójában egyáltalán nem járul hozzá egy ilyen jellegű asszimiláció előmozdításához. Vannak tanítások, amelyek kizárólag belülről érthetők meg, egy benső azonosuláson, egy átható belemélyedésen keresztül, ami lényege szerint intellektuális* folyamat, és éppen ezért túlnyúlik a diszkurzív gondolkodás határain. Valóban, amennyiben mentális konvenciók jegyét viseli magán (nem beszélve az agnosztikus és evolucionista előítéletekről, melyek a legtöbb nyugati szemléletét meghatározzák), a diszkurzív gondolkodás még akadállyá is válik. Ez ad magyarázatot arra, hogy miért érti félre csaknem minden művelt európai, aki a szufizmust tanulmányozza, annak valódi mivoltát. A modern kultúra embere már nincs hozzászokva a szimbolikus kifejezésekben való gondolkodáshoz, és így a modern vizsgálatok képtelenek megkülönböztetni két hasonló tradicionális kifejezés esetén azt, ami a külső formához tartozik, attól, ami az esszenciális elemet alkotja; és éppen ez az, ami a tudós európait arra kárhoztatja, hogy egy tradíciónál egy másikból való kölcsönzéseket tételezzen fel ott, ahol a helyzet valójában csak a spirituális látás azonossága, és hogy alapvető különbségeket lásson ott, ahol csupán a perspektíva vagy a kifejezésmód különbözőségéről van szó. Elkerülhetetlen az ilyesfajta tévedések felmerülése akkor, amikor nyugaton egy egyetemi képzés és egy könyvszagú elméleti tudás elegendő felhatalmazásnak számít ahhoz, hogy az ember olyan dolgokkal foglalkozzon, amelyek keleten magától értetődő módon egyedül a spirituális intuícióval megáldottak számára vannak fenntartva, akik e dolgok tanulmányozásának valódi benső affinitás alapján szentelik magukat, mégpedig olyanok útmutatása mellett, akik egy élő tradíció örökösei.

    Szükséges-e megjegyezni, hogy az ember szellemi középpontja több, mint az ösztönöknek és benyomásoknak alávetett psziché, több, mint a racionális gondolkozás. Létezik az emberben valami, ami őt az örökkévalóhoz fűzi, és ez pontosan ott található, ahol „az Igazi Fény, amely megvilágosít minden e világrajövő embert" (János 1,9), megérinti a pszichikai és fizikai képességek szintjét.

Ha ezt a megváltoztathatatlan lényeget - csakúgy, mint a kör kiterjedés nélküli középpontját - nem is lehet közvetlenül megragadni az emberben, a hozzá vezető utakat azért ismerhetjük: olyanok, mint azok a sugarak, amelyek a kör középpontja felé futnak. Ezek az utak jelentik a maradandó elemet minden szellemi hagyományban, ezek szolgálnak útmutatóként a cselekvéshez; valamint azokhoz a társadalmi szokásokhoz, amelyek a középpont felé irányulnak.

    Rendesen a meditáció körkörös mozgással zajlik. Egy esszenciális ideától indul el, kifejtve annak különböző alkalmazásait, hogy végül reintegrálja őket a kezdeti igazságba, mely így egy közvetlenebb és gazdagabb aktualitást nyer a fölötte elmélkedő értelem számára. Ellenkezője ez a filozófiai kutatásnak, mely nem számol úgy egy igazsággal, mint ami lényege szerint eleve jelen van a megismerésére törekvőnek a tudatában. A gondolkozás igazi mozgása a meditáció által követett körkörös mozgás, és minden filozófia, ami figyelmen kívül hagyja ezt, tévedést követ el. (Az iszlámban nincsen papi hierarchia, s az épület architektúrája az oszlopok és árkádok végtelen ismétlődésével, tökéletes összhangban áll ezzel a ténnyel. Bárhol imádkozzék egy hívő, állva, vagy gyékényre borulva, számára ott van a mecset középpontja, sőt, a világ középpontja.) Az igazság, melyet a filozófia megtalálni látszik érvelések segítségével, már bennefoglaltatik a kiindulási pontjában, már ha a filozófus egy hosszú gondolati útvesztő végén nem pusztán valamelyik szenvedély szülte vagy individuális vagy kollektív elfogultságban gyökerező régi előítélete mentális fénytörését találja meg újra.

    Az individualista gondolkozás mindig magában foglal egy vakfoltot, mert nincs tudatában önnön intellektuális esszenciájának. Ami a meditációt illeti, noha elmulasztja megragadni az Esszenciát közvetlenül, legalább feltételezi azt. A meditáció bölcs tudatlanság, míg a filozófiai érvelés vagy okoskodás, mely mentális individualizmusból fakad, tudatlan tanultság. Amikor a filozófia a tudás természetét kutatja, elkerülhetetlenül kínos ellentmondásokba keveredik. Mikor elválasztja a szubjektumot az objektív tartománytól és egy teljesen viszonylagos realitást tulajdonít neki az egyéni szubjektivitás értelmében, akkor megfeledkezik arról, hogy a saját ítéletei éppenséggel a szubjektum valóságától és annak igazságaffirmáló képességétől függenek; amikor másfelől deklarálja, hogy minden percepció vagy intellekció pusztán szubjektív, következésképp relatív és megbízhatatlan, akkor pedig elfelejti, hogy pontosan e kijelentéssel objektivitásra tart voltaképpen igényt. A gondolkozás számára nincs kiút ebből a kutyaszorítóból. Az emberi értelem, mely csak egy részecskéje a mindenségnek, csupán egyike a létmodalitásoknak, sem nem foghatja át a mindenséget, sem nem határozhatja meg a saját helyzetét az egészhez képest. Ha mindamellett próbálkozik ezzel, az azért van, mert van benne egy szikrányi az Intellektusból, és az Intellektus viszont valóban átfog és csakugyan felfog minden dolgot.

    Komolyabb megismerés ugyanis teljesen elképzelhetetlen annak megvalósítása nélkül, miszerint a megismert, a megismerés és a megismerő egy.

    A kauzalitásra való szükségérzet korunk széles körben rögzült rögeszméinek egyik következménye. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kauzalitás, mint olyan, lényegére nézve nem igaz, hiszen az, ami az oksági láncolatot igazolja, úgy a gondolkozás egységében, mint a dolgok természetében egyaránt benne rejlik; mindazonáltal a kauzalitás igazsága valójában a mentális szint függvénye, amely vagy mechanikus vagy imaginatív, illetve vagy okfejtő vagy intuitív. Jóllehet a kauzalitás bizonyítása az adott kormentalitás szerint többféle, mihelyst a mentális horizont a valóság egy bizonyos szintjén túli időszakot már képtelen felölelni, a bizonyítás rögtön elégtelenné, sőt hibássá válik, mivel az ember saját kibontakozásának határait csak e határokat meghaladó kutatás fényében láthatja meg; sokan előszeretettel felejtik el, hogy a megnyilvánulásban minden oksági kapcsolat tulajdonképpen szimbolikus; és hogy a legnagyobb szabású, legmegfelelőbb oksági elméletek éppen azok, amelyek e szimbolikusságnak tudatában vannak, és amelyek mindent „az Egzisztencia egységének” (wahdat-al-wudzsud) fényében vizsgálnak.

Pir Vilayat Inayat Khan

Az elmét a szívünkben kellene tartani mindaddig,
Míg nem érjük el a végső, Legmagasabb Szintet.
Ez a bölcsesség és ez a felszabadulás,
Minden más csak szó.
 

(Maitri-upanisad, 6.24)

    A szúfi szimbolizmus, melynek megvan az az előnye, hogy kívül fekszik bármiféle pszichológiai analízis birodalmán, alkalmasnak tűnik az iméntiek összefoglalására. A kép, mellyel szolgál, a következő: a Szellem (ar-Rūh) és a lélek (an-nafs) megütköznek egymással közös fiuk, a szív (al-qalb) birtoklásáért. Szellemen itt az intellektuális princípium értendő, mely meghaladja az individuális természetet, léleken pedig a psziché, melynek centrifugális tendenciái meghatározzák az "én" diffúz, kusza és állandótlan tartományát. Ami a qalbot, a szívet illeti, ez reprezentálja a lélek központi szervét, mely a fizikai szervezet vitális centrumával áll megfelelésben. A qalb bizonyos értelemben a metszéspontja a vertikális sugárnak, ami a Rūh, és a horizontális síknak, ami a nafs. Mármost, azt mondják, hogy a szív az őt létrehozó elemek egyikének a természetét veszi fel, azét, amelyik győzelmet arat ebben az ütközetben. Amennyiben a nafs kerekedik felül, a szív fátyolossá válik általa, mivel a lélek, mely autonóm egésznek tekinti magát, bizonyos értelemben beburkolja azt fátylába (hiĝãb). Ugyanakkor a nafs cinkosa a világnak, annak sokszerű és állandóan változó aspektusában, miután passzív módon odaadja magát a kozmikus formafeltételnek. Márpedig a forma megoszt és megköt, míg ellenben a Szellem, mely a forma fölött áll, egyesít, és ugyanakkor megkülönbözteti a valóságot a látszattól. Ha ezzel szemben a Szellem győzedelmeskedik a lélek fölött, akkor a szív Szellemé válik és egyúttal transzmutálja a lelket is, szellemi fénnyel árasztva el azt. Akkor végre a szív is a maga igazi mivoltában mutatkozik meg: az emberben lévő Isteni Misztérium (sirr) tabernákulumaként (miškãh). E képben a Szellem maszkulin szerepben jelenik meg a lélekhez viszonyítva, mely feminin. Ám a Szellem receptív és így feminin a Szuprémális Léthez képest, amitől mindamellett csak kozmikus karaktere révén különbözik, amennyiben a teremtett létezők viszonylatában polarizálódik. Lényege szerint a Rūh az Isteni Aktussal vagy Paranccsal (al-Amr) azonos, melyet a Koránban a "legyél!" (kun) teremtő Ige szimbolizál, és a Szuprémális Lét közvetlen és örök kinyilatkoztatásával egyezik meg: "… és kérdeznek majd téged a Szellemről; mondd: 'a Szellem az Uram Igéjéből való; ám néktek csak kevés tudás adatott' " (Korán, XVII.85). Spirituális liberációja során a kontemplatív reintegrálódik a Szellembe, és általa pedig Isten primordiális enunciációjába vagy Igéjébe, ami által "minden lett", és ami nélkül "semmi sem lett, ami lett" (Szt. János Evangéliuma).

részletek Titus Burckhardt-tól

• Titus Burckhardt magyarul megjelent művei

• Titus Burckhardt: Modern pszichológia, Ars Naturae

(* Intellektuson itt nem a racionális ész vagy a diszkurzív gondolkodás, hanem a közvetlen megismerés vagy a bizonyosság szerve értendő, azaz az értelem tiszta fénye, mely egyedül hatol túl a ráció, az ész határain. A szúfik úgy fogalmaznának, hogy az intellektus igazi székhelye a szív (al-qalb), nem pedig az agy.)