~ "Átlépi a határokat, és megfizeti az árát. De hol vannak a Rómeók és Júliák?
Hahh. Szerelem-imitátorok... provokátorok!"
~ "ő az én szerelmetes fiam, akiben gyönyörködöm"
~ "gaté, gaté, páragaté, páraszamgaté, bódhi szváhá"
"- Isten megismerésében (amit önmagában talált meg) megszerzi a
legégőbb szeretet erényét, amelyből szent és szerelmes vágyak születnek.
És ily módon megtalálja a virrasztást és a szüntelen imádságot; azaz
mialatt bezárkózva él az annyira édes és dicsőséges házban, ami az
önismerete és Isten megismerése, megtalálja, mondom, nemcsak a testi
szem, hanem a lélek szemének virrasztását is, azaz értelmének szeme soha
nem csukódhat le, hanem mindig nyitva kell lennie tárgyára, a
kimondhatatlan szeretetre, a megfeszített Krisztusra -"
~ Sienai Szent Katalin
Úgy tűnik, a ma embere állandóan a
szerelmes kultúráját ragozza. Pedig csak magunkat áltatjuk, mert a valódi szerelmesnek a mélységéig nem is
merészkedünk. Richard Rohr azt mondja, hogy a szerelmes sebződése és halála törvényszerű. Nem lehet megúszni.
A szerelmes
jelképe a kert és a csók. A Szentírás a kerttel veszi kezdetét, azzal
a bizonyos kerttel. A gyönyörök kertje, a paradicsomkert. Nem
véletlenül. Mégis nehéz ez egyházunkban, mert nemhogy óvatosak
vagyunk a szerelmes archetípusával, hanem minimum gyanakodóak. Minimum. Pedig a szerelmes nélkül az élet semmi másból nem állna, mint
kötelesség, szabályok, törvénymegtartás, megyünk az úton. Szerelmes
nélkül nincsen az életnek se színe, se íze, se semmije, csak rend van
benne, meg minden a helyén van.
II. János Pál pápának
van egy nagyon szép gondolata: azt mondja, hogy az etika és az erotika
egymásnak jó barátai, mert az erotika a végső célját a valódi szépség
élvezetében leli. Ehhez azonban etikára van szükség: útra,
keretekre, feltételekre, hogy az ne csak a szépnek valami töredékes
átélését tegye lehetővé, hanem a teljeset. A szerelmes tehát tudja mi a gyönyör, és tudja, mi a
gyönyörű. Épp ezért tud lelkesedni, tud
csodálkozni, tud
szenvedélyesen tenni. Ő az, aki kutat és talál is. Ismeri a
meglepetést, idős korában is vár valamit az élettől. Ismertem egy idős vak bácsit. Mikor kezet fogtam vele az ajtóban, ő mindig a másik kezével is
megszorította a kezemet: „Jaj, Ferikém, de szépet olvastam!” Mindig
valamiért lelkesedett. Vagy éppen elmondta, hogy mire jött rá, vagy hogy kiért kell
most imádkozni. A
bennünk lévő szerelmes az, aki tud gyerekszemmel nézni és fölfedezni.
Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy a szerelmes tud élni.
Például Szent Ferenc egy igazi szerelmes. Semmire sincs szüksége ahhoz,
hogy az egész életet úgy nézze, mint egy gyerek, s azt mondja, hogy
minden úgy szép, ahogy van. Vagy Szent Teréz, aki az egyik
legnagyobb misztikus volt. Két arcra eszi a
fogolypecsenyét, s persze, hogy beszólnak neki a rendtársai, akikben a
szerelmes még csak
nyomokban is alig fedezhető föl: „Teréz, így esszük a fogolypecsenyét,
így, két pofára?!” Erre Teréz gondolkodás nélkül a következőt
válaszolja: „Ha böjt, akkor böjt. Ha fogolypecsenye, akkor
fogolypecsenye!” Egy valódi szerelmes,
aki az archetípus világos oldalán tud állni, képes arra hogy elfogadja ha kényeztetik, és azt is, ha nem. Mert ha
valaki az élvezetet akarja, vállalja a fájdalmat is. Ismeri az eksztázist
és ismeri a halált is. Mindent, amit ízlel, amit élvez, azt abba is tudja
hagyni. Lemond róla. Így tud megmaradni, így tud növekedni. Egy valódi szerelmes tehát
fönt és lent, lent és fönt. És a lenteket nem úgy éli meg, mint katasztrófát, hanem mint az élet lényegéhez tartozó
állapotot.
Ma körbeleng bennünket a boldogságipar. Elhiteti velünk, hogy csak akkor működünk normálisan, ha mindig fönt vagyunk. Pedig ez semmilyen módon nem vihető tovább, csak az élvezetek irányába. Holott a boldogság természete az, hogy néha jól vagyok, néha nem. Ha elhiszem a boldogságiparnak, hogy csak akkor vagyok normális, ha mindig boldog vagyok, ez az egyenes út a szakadék felé. Boldogságról beszélünk, de az élvezetek után kapkodunk, végül pedig teljesen kiégünk. Gondoljátok, hogy az élet mindig élvezet? Nem. Volt egy öreg lelki vezetőm. Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan lehet megélni a hullámvölgyeket? Rám mosolygott, és azt mondta: „Tudod, ilyenkor azt szoktam mondani: Istenem, Istenem, döglik a Te szolgád!”
Az
az ember tudja élvezni az életet, akinek nincsen szüksége élvezetre.
Ezért a szerelmesnek nagyon magasrendű
megvalósulása az az ember, aki tud gyönyörben lenni a szemlélődés által. A szerelmes tud vágyakozni.
És ő az is, aki vállalja a kockázatát annak, hogy miután lelkesedik, miután beleadja magát, függővé váljon. Nem hinném, hogy az intimitást meg lehet tanulni anélkül, hogy ne függjünk valamelyest. Ez nem a függő helyzet dicsérete, csak azt jelenti, hogy valaki minél inkább átadja magát a szerelmes archetípusának, ez a kockázat annál erőteljesebbé válik. Tulajdonképpen minden olyasmi, amihez közel engedem magam, alkalmas arra, hogy függővé váljak tőle. A szerelmes tehát vállalja a kockázatot.
És ő az is, aki vállalja a kockázatát annak, hogy miután lelkesedik, miután beleadja magát, függővé váljon. Nem hinném, hogy az intimitást meg lehet tanulni anélkül, hogy ne függjünk valamelyest. Ez nem a függő helyzet dicsérete, csak azt jelenti, hogy valaki minél inkább átadja magát a szerelmes archetípusának, ez a kockázat annál erőteljesebbé válik. Tulajdonképpen minden olyasmi, amihez közel engedem magam, alkalmas arra, hogy függővé váljak tőle. A szerelmes tehát vállalja a kockázatot.
A szerelmes az, aki igazán tudja azt is, hogy az élet
mindig csalódást okoz. Hogy gyönyörű dolgok vannak benne, hatalmas
élvezetek is vannak benne, de hogy végül mindig kevés. Ez bizonyos szempontból
megint az Isten-témához vezet bennünket. Úgy lehetne mondani, hogy
egy valódi szerelmes rájön arra, hogy önmagának nem elég. S ha
elég okos, akkor rájön, hogy a másik sem elég. Ha valakiben a szerelmes archetípus valóban
él, akkor legkésőbb 40 éves kora után megérti ezt. Már van annyi
tapasztalata, hogy rájöjjön: a szerelem lényege az, hogy nem teljesíti be azt,
amire igazán vágyom. Ha másért nem, mert elmúlik. Mert el
kell múlnia.
A szerelmes felől
nézve az Istenkapcsolatnak tehát van egy sajátossága: az igazi misztikusok állandóan a lélek sötét
éjszakájáról is beszélnek. Arról szó nincsen, hogy egy misztikus mindig
csak a gyönyörök kertjében lenne! Hanem sokszor épp azt mondják:
„Istenem, olyan sötétség borult rám, hogy ez a halálnál is ötször
rosszabb!” Ki mondta, hogy a
misztikusságot olcsón mérik? Nagy világosság, nagy
sötétség. Istentől elvárni, hogy mindig lenyűgözzön, betöltsön, átjárjon, átszellemítsen, ez gyermeteg,
egészen gyermeteg illúzió.
S
végül. Aki a
szerelemtől nem sebződött meg, az az életről mit sem tud. Egy mágus, aki
nem tart kapcsolatot a szerelem által megsebzett önmagával,
okostojás csak. Egy hivatalnok. A király, aki nem tart kapcsolatot a
sebzett szerelmessel, semmit nem tud az élet mélységéről. Hozhatja a
törvényeit, de mit tud az életről? Elvesztette az érzékenységét. Ha a szerelmest
megnyomorítottuk magunkban, honnan jön az erő? Honnan jön minden, ami ahhoz kell, hogy a király azt mondja:
„Haladj az Isten felé.” És a harcos azt mondja: „Majd én segítek!” A mágus
pedig azt
mondja: „Mutatom az utat!” A király
megmondja, hogy kell élni, a harcos megvédi azt, ahogyan élni kell, a
mágus utat mutat. A szerelmes meg tudja, hogyan kell csinálni.
A szerelmes archetípus
tehát hihetetlenül erős. Mert ha nincs mellette ott a király, a harcos és a mágus, az
illető el van veszve. Ilyen egyszerűen. De
nézzük a másik oldalt is: ha csak király van, harcos és mágus - e három a
szerelmes nélkül csak a halált tudja képviselni.
Aki a legnagyobb erőt akarja, amivel
átjuthat - oda, egészen oda át Hozzá -, annak bizony a szerelmes archetípusra
nagyon nagy
szüksége van. Ha valaki
igazán, minden határt át akar lépni, annak
szerelmesnek kell lennie az Istenbe.
(Pál Feri: A férfi 4 archetípusa Richard Rohr nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése