E beszédek elhangzása után mintegy nyolc nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jánost és Jakabot, és felment a hegyre imádkozni. Imádkozás közben arca elváltozott, és ruhája fehéren tündöklött. És íme, két férfi beszélt vele: Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelenve, élete végéről szólottak, amelynek Jeruzsálemben kell beteljesednie. Pétert és társait pedig elnyomta az álom. Amikor azonban felébredtek, látták az ő dicsőségét, és azt a két férfit, akik ott álltak vele. És amikor azok távozni akartak tőle, azt mondta Péter Jézusnak: "Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek." De nem tudta, mit beszél. Alighogy ezt kimondta, felhő támadt, és beárnyékolta őket. Nagyon megrémültek, amikor a felhőbe kerültek. És hang hallatszott a felhőből: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" Amikor a hang hallatszott, Jézust egyedül találták. Ők pedig hallgattak, és azokban a napokban senkinek nem mondtak el semmit a látottakról.
(Lk. 9.28-36)
(Jézus színeváltozása a Tábor hegyén - Giovanni Bellini, 1455)
Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének. Mert amikor az Atya Istentől tisztességet és dicsőséget nyert, és ilyen szózatot intézett hozzá a felséges dicsőség: "Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm", ezt a mennyből jött szózatot mi hallottuk, mert együtt voltunk vele a szent hegyen.
(Pt. 1.16-18)
Eagle Arrow. Siksika
A valódi látomásnak az emberből magából, saját belső nedveiből kell fakadnia. Az ilyen látomás nem álom, nagyon is valóságos. Tökéletesen éber vagy, és egyszer csak itt áll melletted egy alak, akiről tudod, hogy egyszerűen nem állhatna itt. Vagy valaki itt ül, szorosan melletted, majd hirtelen, ugyanakkor, látod tőled félmérföldnyire, egy dombtetőn is. Mégse álmodsz; a szemed tárva-nyitva. De ezért meg kell dolgoznod, üressé kell tenned a tudatodat.
(Sánta Őz/Lame Deer, sziú sámán)
Chief Bald Eagle. Lakota
Fay Clarkot két évre magához vette a Wisconsinban élő winnebago törzsfőnök, Michael Vörös Felhő, és látomáskeresésre küldte. Tapasztalatait Brad Steiger írónak mondta el. Clarkot 13 éves kora körül, másokkal együtt, hetekig oktatták, mire számíthat, aztán keresniük kellett egy helyet a patak közelében. Nem hozhattak, és a vadonban sem kereshettek semmilyen élelmet, mint ahogy menedéket sem. Ki kellett tenniük magukat az elemeknek. Testük legyengítése volt a cél, és naponta háromszor kellett imádkozniuk. Az volt az alapgondolat, hogy mielőbb merítsék ki a testüket, elméjüket pedig egyhangú fizikai tevékenységgel foglalják el, és közben tudatalattijuk a vezető megtalálására összpontosítson.
"Egy idő után az ember látni kezdi a vadon életét, s az egyre barátságosabbnak tűnik. Nemsokára feltűnik valamilyen lény, mintha totemnek, vezetőnek kínálkozna fel. Ez lehet madár, mókus, ürge, borz. Ha a fiú nagyon éhes, vagy ha fél kint maradni egyedül a vadonban, elfogadhatja az első megjelenő lényt, mondván, hogy megtalálta a vezetőjét. Mi viszont azt tanultuk, hogy ha kibírjuk, megjelenik Manitu, vagy a képviseletében valaki emberi formában, és beszél hozzánk.
Tizenkét napot töltöttem böjttel vezetőmet várva. Sok lény, közöttük egy gyönyörű őz jött oda hozzám, és hagyták, hogy megsimogassam őket. Az őz különösen velem akart maradni, ám nekem azt mondták, ha nem akarom elfogadni az életnek ezt a formáját, amely felkínálkozik nekem, köszönjem meg neki, hogy eljött, mondjam el neki, hogy milyen szép, milyen erős, milyen értelmes, és azt is, hogy valami nagyobb erőt keresek.
A tizenkettedik napon fénylő alak jelent meg előttem. Bár látszólag leginkább fényből állt, mégis voltak vonásai, és hosszú köntöst viselt.
- Rád vártam - mondtam neki.
- Engem kerestél, én pedig téged kerestelek - felelte.
Aztán elenyészett, de olyan valóságosan állt előttem, mint te."
Nekünk, kívülállóknak nehéz felfognunk, mit jelent a látomás - és erő - keresés az amerikai őslakó törzsek tagjainak, és mekkora a jelentősége. A nyugati pszichológia számára ismeretlen az ilyen spirituális élmény. Vallásos eredete és összeegyeztethetetlensége a tudományos világképpel még inkább gyanússá teszi. Primitívnek, barbárnak, sőt, természetellenesnek találjuk. A látomáskereséshez tartozó szenvedés és kimerülés nem felel meg a modern pszichoterápia jámbor és szelíd stílusának. A nyugatiak nem akarják megerőltetni magukat problémáik megoldása érdekében. A mi puhányabb módszerünk az anyagiakban bővelkedő élet. A gazdasági jólét védelmező burka alatt pedig megelégszünk csekély spirituális mélységgel és elevenséggel. Azonban a radikális spirituális gyógyulással együtt jár a sérülés, a fájdalom, és az embertelenség is. Egyetlen civilizált ember sem hisz a fájdalom általi megváltásban. A nyugatiak a kórházak és a közegészségügy biztonságában minden szenvedést száműznek a világképükből. Miután minden erőnkkel és értelmünkkel arra törekszünk, hogy távol tartsuk világunktól a szenvedést, miért hoznánk ismét vissza? Nem az a Nyugat igazi hőstette, hogy kiszakította az emberiséget a természetes viszonyai közül, és felszabadította a túlélésért folytatott nyers küzdelem és fizikai fájdalom alól?
A mai nyugati szemlélet szerint a természettől való fügés elítélendő, sőt, archaikus dolog, és minden érintkezés a természettel visszasüllyedésnek tűnik a primitív létbe. Teljes mértékben ezen a szemléleten alapul az antropológia. Áthat minden elméletet és kutatást, és ha az ember megpróbálná kiírtani az antropológiából az emberiséget és a környezetet kettéválasztó elméletet, az egész tudományágat az összeomlás fenyegetné. Kibogozhatatlanul összefonódik vele a kényelmes életet és a szenvedésmentes állapotot dicsőítő szemlélet és az a meggyőződés, hogy a kultúra a természet ellenlábasa. Így aztán az antropológiának nincs más választása, mint hogy mindent, ami civilizálatlannak tűnik, sértően "primitívnek" bélyegezzen és ellenségesen kezeljen. Következésképpen minden extázist és önkívületet a fejletlen elme termékének tekint; minden spirituális gesztust és misztikus felfogást ésszerűtlennek, a civilizációtól elidegenedettnek tart. A nyugatiak számára a kultúra lényege a távolság a természettől.
Ilyen háttérrel érthetőbb, milyen nézeteket visznek be tudományukba az etnológusok. Technicizált világunkban ők is elveszítették a kapcsolatot nemcsak a külső természettel, hanem saját belső természetükkel is. Társadalmunkban legfeljebb a pszichiátriai intézetekben leljük fel ősi természetünk emlékeit, ám a pszichológiai ipar ott is megtalálja a módját, hogyan hallgattassa el az emberek ősi természetét. Mivel ezek a társadalom feszültségcsillapító intézményei, a "vademberi psziché" utolsó nyomait is értelmetlenné és ártalmatlanná teszik. Pszichénk sokrétű "archaikus" mozgatórugóit vastagon beborítják mesterséges freudi és viselkedés-lélektani elméleti konstrukciók, melyek visszafogják az igazi psziché gazdagságának és fejlődési lehetőségeinek kibontakozását.
Mivel a legtöbb antropológus és pszichológus nem próbál ki önmagán olyan technikákat, mint a böjt, a folyadék megvonása vagy hosszú idő eltöltése természetes környezetben, magányos imádságban, számukra a látomás inkább az agy patologikus megnyilvánulásának, hallucinációnak, elmezavarnak tűnik. E kutatók nemcsak a technikák kipróbálásától zárkóznak el, hanem ezáltal a tudat modern pszichológiájának kutatási eredményeit sem hajlandók ellenőrizni. A mindent átfogó spirituális valóság tagadása egyidős magával a pszichológiával.
Ha a civilizáció a kifinomult és közvetett tudás útját választotta, akkor a törzsi kultúra a közvetlen tudást. Ínséggel teli, rögös út ez. Mi lehetne közvetlenebb, mint keresni egy érintetlen, magányos helyet, megtagadni magunktól a biológiai szükségleteket, böjtölni, egyedül, család és rokonok nélkül csendben lenni, kitenni magunkat a zord elemeknek pucér gyerekként a csillagok alatt? Nem véletlen, hogy a látomáskeresésben mindent - ruhát és más tárgyakat - elhagynak, aminek köze van a kultúrához, s csak szent tárgyakat visznek magukkal. A mindennapi tevékenységeket is kizárják. A család és a törzs védelme nélkül a beavatandó folyamatosan ki van téve a vihar, a villámcsapás, a vadállatok veszélyének, és csak a saját erejére támaszkodhat. Amikor kiszabadul a mindennapi gondok béklyójából, és nem akadályozzák a civilizáció kellékei, a psziché valódi, szunnyadó erői töltik be a tudatot.
A látomáskeresés alapelve nem egyszerű visszatérés a "puszta létezésbe", hanem az, hogy a beavatandó a megszokott intellektuális szűrőrendszer és kulturális prizma nélkül fogadja be teljes egészében a minket körülvevő erőket. Miközben megéljük az éhséget, a szomjúságot és a fájdalmat, és minden erőnkkel igazi érintkezésre vágyunk egy saját lényünkön túlmutató spirituális erővel, szétesnek az utolsó, észleléseinket és érzelmeinket egyensúlyban tartó, stabilizáló mechanizmusok. Ekkor új világ bontakozik ki előttünk - megszületik a látomás.
Annak, aki a belső énnel kapcsolatba akar lépni, ki kell iktatnia minden, a külvilág eseményeihez kötött, a stabil egót fenntartó mechanizmust. E kiiktatás módozatai időtlen idők óta a magány, az egyhangúság, az ima és a kántálás által leszűkített koncentráció. A látnok számára nincs kívül és belül, a kettő egyetlen pontban találkozik: a tudatban. Számára a tudat lesz az a tényező, amely összeköti a szellemet az anyaggal, a külső világot a belsővel. Ami belül van, az van kívül, és viszont. A látnok számára nem csak a belső tapasztalatok léteznek. A másik világ lényei is hagynak nyomot, jeleket anyagi világunkban. A látnok harmóniában van az őt körülvevő világgal. Ennek az az eredménye, hogy érvényét veszti a különböző fajta élőlények elkülönülése, és lehetővé válik a különböző fajok közti párbeszéd.
Mindig elképesztő, hogy a tudat legegyszerűbb módosítása révén az élő párbeszéd és az egység világába jutunk. A tárgyak jelentést hordoznak, állatok lépnek velünk kapcsolatba, sőt, helyzetünkkel elválaszthatatlanul eggyé válnak, és találomra kinyitott könyvek felfedik mentális állapotunkat. Kibontakozik a szinkronicitás, a jelek és tartalmak világa, az unio mystica univerzuma, amelyben nem kell elveszettnek éreznünk magunkat.
A látomás ugyan transzperszonális kifejeződés, melynek jelképrendszere univerzális, mindamellett kétségtelenül kultúrához is kötött. Ezzel szemben a transzperszonális és a misztikus lényege jelképrendszer és forma nélküli - természete az abszolút tisztaság. Legalábbis, így értik ezt a keleti filozófiában. A jógi teljes formanélküliségre, teljes ürességre törekszik. A zen buddhizmus célja a forma nélküli megvilágosodás. A törzsi kultúrákban viszont a transzperszonális élmények legtöbbje a formák és képek világához kötődik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sámán misztikus tapasztalatai mások, mint a keleti szenteké és jógiké. Nekem inkább úgy tűnik, hogy a törzsi kultúrák külsődleges módon, szimbolikusan jelenítik meg a forma nélküli megvilágosodást, mivel életben kell maradniuk egy olyan világban, amely konkrétabb kapcsolatot követel a környezettel, mint a kolostor és a meditálóbarlang.
Amikor az agyat elszigetelik a külső adatoktól, a tárolt izgalmi mintákból képes előállítani saját világát. De tovább is léphetünk, a fantazmagória szintjén túlra. Ekkor a spirituális szférába érkezünk. Minden ezoterikus és okkult filozófia célja ennek elérése. Itt a tudat olyan szintjét érintjük meg, amely képes a felsőbb énnel kommunikálni. Egy újabb lépéssel és további erőfeszítéssel a "pszichikus üresség" állapotába kerülhetünk - ez az abszolútum.
Amikor a látnok szembetalálkozik a szentséggel, élete azonmód megváltozik. Miután ivott az élet mélységes forrásából, megfürdött az életerőben, megérzett valamit az ősi létezés lényegéből, hirtelen megadatik neki az érzékelésen kívüli észlelés, az előérzet, teste elhagyásának képessége, a szellemek látása és hasonlók. Megkapta a szakrális lét attribútumait, önmaga pedig hírnök, a szentség megtestesítője lett. Földöntúli erői révén egy magasabb rendű világot jelenít meg.
La-Roo-Chuck-A-La-Shar, Pawnee
Fütyülő Embernek, a gros ventre nép Tollas Pipája első őrzőjének azt mondta a pipa, hogy minden őrző négy évig tarthatja őt meg. Az utolsó, erőkkel bíró pipaőrző Bikakunyhó volt, aki 1880-ban halt meg. Azután kis, vagy legfeljebb átlagos erejű őrzők következtek. Bikakunyhónak halála előtt látomása volt. Ezt Fred Gone mesélte el Verne Dusenberry etnológusnak.
"Még nyolc napod van hátra. Heten figyelnek rád. Ezek közül négy már el akart hozni a földről, de három nem értett egyet azzal, hogy jönnöd kelljen. De most beadták a derekukat, és beleegyeztek az elviteledbe. Így aztán közeleg az időd. Készülj fel! Csak figyelj, és várj!
Bikakunyhó minden nap tipijében ült, és faszénnel jelölte az idő múlását. Amikor már hat vagy hét jel volt a tipiben, látomása támadt. Messze keleten, ahonnan a nap kél, hegygerincen álló embert látott. Aranyba fordult az ég, és a sugarak kirajzolták az illető körvonalait. Amint felkelt a nap, az ember közeledni kezdett. Bikakunyhó látta, hogy vörösre festett botot hord, és pipaőrzőnek van öltözve.
- Ezt a botot neked adom - mondta, amikor Bikakunyhó közelébe ért. - Életedben megadattak neked a dolgok, amikor folyamodtál valamiért. Úgy tetted a dolgodat, ahogy tenned kellett. Helyesen használtad erődet. Most én vagyok az utolsó, aki hozzád jön, én vagyok a végső. Koronázó dicsőséget adok neked - olyat, ami a földi ember számára a legmagasabb rendű erő. Ez az erő a feltámadás lesz.
Aznap Bikakunyhó összehívta a családját, elmondta nekik a próféciát. A család összehívta a tábor lakóit. Tanácsot ültek, hogy eldöntsék, kövessék-e a kapott utasításokat. Végül úgy döntöttek, hogy azokat lehetetlen követni. Nem volt már bölénykunyhó és takaró. Végét járta a gros ventre életforma, hamarosan a Tollas Pipa is elveszíti erejét. Mégis megpróbálta egy embernek, Bikakunyhónak átadni az ember által megkapható legnagyobb erőt - a feltámadást."
(Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók és javasemberek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése