A második kapu (a mulandóság igazsága)

„Hova megyünk hát? Mindig hazafelé.”

(Novalis)

Kár az embernek azzal törődni,
hogy mi lenne, ha nem halna meg.
Legyen nyugodt, meg fog halni.

(Hamvas Béla - Arkhai)

   A halál az élet természetes része, mindazoknak, akik megszülettek, előbb-utóbb biztosan szembe kell nézniük vele. Amíg élünk, kétféle módon viszonyulhatunk hozzá. Vagy nem vesszük figyelembe, vagy szembenézünk a saját halálunkig vezető folyamattal, s ha világosan látjuk, kezelni is tudjuk a halál okozta szenvedést. Természetesen el semmiképpen nem kerülhetjük. Mint buddhista, a halált az élet természetes részének tekintem, valóságnak, amelyet elfogadok, s amely mindaddig megtörténik velem, ameddig e földi lét körforgásában vagyok. Tudom, hogy nem kerülhetem el, ezért semmi értelme, hogy aggódjak miatta. Megkísérelem, hogy a halált ne valami örökös végnek tekintsem.

   A halált nem lehet előre megjósolni: nem tudhatjuk, hogy mikor és hogyan következik be, ezért ésszerű még megérkezése előtt bizonyos előkészületeket tenni. Természetesen mindenki békésen szeretne meghalni, azonban nyilvánvaló, hogy akinek élete tele volt békétlenséggel, s lelkét oly érzelmek uralták, mint a harag, a ragaszkodás, a félelem, nem reménykedhet békés halálban. Ha jól szeretnénk meghalni, meg kell tanulnunk jól élni: a békés halál reményében békét kell teremtenünk lelkünkben és életmódunkban.

   Bár újjászületésünk formáját és helyét a karmikus erők határozzák meg, mégis a halál pillanatában fennálló lelkiállapot nagymértékben befolyásolja következő születésünk milyenségét. A halál tényleges bekövetkezésének pillanatában keletkezhetnek a legmélyebb és legüdvösebb belső tapasztalatok. A gyakorlott meditáló, aki meditációi során többször is átéli a halál folyamatát, tényleges halálát lelki megvilágosodására használhatja fel. Ezért van az, hogy a tapasztalt elmélkedők meditációs gyakorlatok végzése közben halnak meg. Gyakran megesik, hogy a klinikai halál beállta után is sokáig nem kezd felbomlani testük; ez a megszerzett tudásuk jele.

   A saját halálunkra való készülődésnél nem kevésbé fontos, hogy másokat is hozzásegítsünk a jó halálhoz. Újszülöttként valamennyien kiszolgáltatottak voltunk, s mások segítsége és gondoskodása nélkül nem maradhattunk volna életben. A haldoklók ugyanígy képtelenek segíteni magukon, ezért nekünk kell aggodalmukat és szenvedésüket enyhíteni, s minden erőnkkel azon lenni, hogy méltósággal távozhassanak.

(Őszentsége a Dalai Láma)

                                         A sanskrit kapala ugyan az, a mi a magyar koponya v. kaponya: koponyakehely.                                            Ezen kapala a sanskritban éppen úgy serleget, poharat, csészét jelent. (Ipolyi Arnold)

💀

   Régen nyilvánosan születtek és haltak meg az emberek, manapság ehhez képest nem nagyon van jelen a család. Meg szoktam kérdezni az előadásaimon, hogy láttak-e már halottat, általában a középkorúaknak is az a válaszuk, hogy nem. Sok kórházban még mindig paravánt vonnak a haldokló köré, mondván, nem akarják, hogy a többi betegnek traumát okozzon a látványa. Ez borzalmas: az ember, ha magánál van, akkor számára ez az élet vége, hogy elparavánozzák. És a többi beteg is azt látja, hogy ha én is ilyen állapotban leszek, ez vár majd rám is.

   Kegyes hazugságok helyett empátia és őszinteség, húgyszagú krónikus osztályok helyett otthoni ápolás, a kifogásként emlegetett biztonság helyett méltóság: a saját halálomról hadd döntsek én - és ez nem az eutanáziát jelenti. Hanem a jó halált. Mit mondhatunk a haldoklónak? Milyen halált szeretnénk magunknak, miért nem adjuk meg ugyanezt a családtagjainknak? Milyen kifogásokkal dugják intézménybe az öregeket, és mi lehet ennek az alternatívája? Interjú Hegedűs Katalinnal, a hospice-mozgalom egyik vezetőjével.

Teljes cikk az Indexen.

(Láma Ole Nydahl: Félelem nélküli halál)

• Kapcsolódik: az első kapu