az élettel azonos, és minden pillanatban meg kell újítani

A legnagyobb tudás az éntelenség.

A legnagyobb érték az önképzés.

A legnagyobb minőség mások szolgálatának szándéka.

A legnagyobb tanítás a folyamatos tudatosság.

A legnagyobb orvosság minden üressége.

A legnagyobb cselekedet nem idomulni a világ dolgaihoz.

A legnagyobb varázslat a vágyak átalakítása.

A legnagyobb nagylelkűség a nem-ragaszkodás.

A legnagyobb jóság a nyugodt tudat.

A legnagyobb türelem az alázatosság.

A legnagyobb erőfeszítés nem törődni a végeredményekkel.

A legkiválóbb meditációban a tudat elenged.

A legnagyobb bölcsesség átlátni a látszólagoson.

~ Atísa (buddhista tanító 980–1054) ~

alexandriai Hüpatia (a kép az Agora c. filmből van)

Egy átlagember számára azért fura a világ, mert amikor nem unja, akkor valami nem tetszik neki benne. Egy harcos számára azért fura a világ, mert rendkívüli, fenséges, titokzatos és felfoghatatlan.

Az ember csak harcosként viselheti el a tudomás útját, így nem panaszkodik és semmit sem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás. Sem nem áldás, sem nem átok.

A harcos életében nincs üresség. Minden színültig tele van, és minden egyenlő. Amit az emberek tesznek, semmilyen körülmények között nem lehet fontosabb a világnál. Ily módon a harcos a világot végtelen csodaként, az emberek cselekedeteit végtelen szeszélyként szemléli.

A harcos nem csupán mohóságból vág neki az ismeretlennek. A mohóság csak a közönséges dolgok világában működik. Ahhoz, hogy valaki kimerészkedjen abba az irtózatos egyedüllétbe, ennél többre van szükség. Szeretet, valósággal szerelem kell ehhez az élet, a kaland, a titkok iránt. Csillapíthatatlan kíváncsiság és szörnyű nagy mersz. Annak, aki a tudás ösvényén jár, nagyon találékonynak kell lennie, tele képzelőerővel, mert a tudás ösvényén semmi nem olyan tiszta és világos, mint amilyennek látni szeretnénk.

Egy harcosnak meg kell tanulnia minden cselekedetét értékessé tenni, mert csak rövid ideig lesz itt; túlságosan is rövid az ideje ahhoz, hogy a világ minden csodájának tanúja lehessen. És a szellem csak akkor figyel oda, ha a beszélő gesztusokban nyilatkozik meg. A gesztusok pedig nem jeleket vagy testmozdulatokat jelentenek, hanem a valódi önfeledtség tetteit, a bőkezűség és a humor cselekedeteit. A harcosok a szellemnek szóló gesztusként a legjobbat hozzák ki magukból, és csendben felajánlják tetteiket az absztraktnak.

Amíg valaki azt érzi, hogy ő a legfontosabb a világon, nem tudja kellően értékelni a környező világot. Olyan, mint a szemellenzős ló, csak magát látja, minden mástól elkülönülve. S mivel elveszítette reményét arra, hogy valaha is visszatérjen minden dolgok forrásához, az ember az individualitásában keresett vigaszt.

~ Carlos Castaneda ~

Raffaello: Az athéni iskola

"Mindazok, akik gyakorolják magukat a bölcsességben, legyenek hellének vagy barbárok, igazságtalanságtól és vétektől menten élnek, akik sem az igazságtalanság elszenvedését, sem viszonzását nem kívánják; kerülik az érintkezést az ügyintéző élet férfiaival és megvetik azon helyeket, ahol ezek járnak: a bíróságokat, a tanácsházakat, a piacokat, a gyűléseket és egyáltalán mindama helyeket, ahol a képzetlenek felgyülemlésére és összegyűlésére sor kerül; lévén, hogy a viszály nélküli, békés életet keresik, melyben a természet és mindennemű részei, a föld, a tenger, a levegő, az ég, és a benne kutatandók kiváló szemlélőiként, gondolatban úgy járnak együtt a Nap és a Hold, és más égitestek, bolygók és állócsillagok körtáncával, hogy miközben ugyan testükkel a földön állnak, lelküknek azonban szárnyakat adnak, hogy felemelkedhessenek az égbe és az ottani erőket pontosan szemlélhessék, amint az igaz világpolgárok osztályrésze, akik a világot honuknak és polgártársaikat a bölcsesség tanítványainak tekintik, mivel számukra az erény - melyre a közügyek irányítása bízatott - adta a polgárjogot. Tehát erényekben gazdagon, a testi fájdalmak és a külső szerencsejavak megvetéséhez szokottan, a közömbös dolgok közömbös szemléletében gyakorlottan, a gyönyör és vágyakozás elleni harcban iskolázottan, és egyáltalán mindenkor arra törekedve, hogy a szenvedélyek fölött álljanak és annak szándékában nevelődve, hogy támadásaikat minden erővel elhárítsák, a sors csapásaival szemben hajlíthatatlanok legyenek, mivelhogy sújtásaira eleve gondoltak - lévén hogy a legsúlyosabb balszerencse elviselését is megkönnyíti az előretudás, ha a lélek nem valami újnak tekinti az eseményeket, hanem sokkal inkább régtől megszokottnak és ismertnek, és ezért kevésbé élesen észleli azokat; így teljes joggal örvendenek az erényeknek és egész életüket ünnepként töltik. Ők persze csak egy kis csapatot alkotnak, a bölcsesség gyengén parázsló tüzét a városokban, hogy az erény ki ne hunyjon teljesen és ne vesszen ki nemünkből. Ha az emberek mindenütt e kevesek szándékához csatlakoznának és minden ember azzá válna, amivé a természet kívánja: hibátlanná és véteknélkülivé, a belátás barátjává, önmagáért a nemes dolgokért érzett örömtől átjárttá; hogy ez az egyetlen jó, minden más az uralma alatt áll és ennek alávetett, akkor az államokat boldogságtól hatná át, mentesek volnának mindattól, ami fájdalmat és félelmet kelt, betöltené őket az, ami örömöt és megelégedést kelt, olyannyira, hogy az élet egyetlen pillanata sem telne boldogság nélkül és az év egész körforgása egyetlen ünnepet alkotna."

Alexandriai Philónnak ebben a sztoikus hatást mutató szövegében világossá válik a hellenista és római korszak filozófiájának egyik alapvonása: a filozófia életforma, ami nem csak azt jelenti, hogy egy bizonyos morális magatartással egyenlő - mert e szövegből látható, milyen fontos szerepet játszik a természet szemlélése -, hanem hogy egyszersmind létforma is, amelyet minden pillanatban élni is kell, és amelynek meg kell változtatnia az egész életet.

A philo-sophia, (a bölcsesség szeretete) szó a régi görögök és rómaiak felfogása szerint elegendő volt ahhoz, hogy kifejezzen egy ilyen filozófiafelfogást. A Lakomában Platón megmutatta, hogy Szókratész mint a filozófia szimbóluma azonosítható Erósszal, Porosz (a segítőkészség) és Penia (a szegénység) fiával. Szókratész nem volt bölcs, de értett hozzá, hogy bölcsességre tegyen szert. A filozófia tehát úgy jelent meg, mint a gondolkodás, az akaraterő, az egész létmód gyakorlása: megpróbált elérni egy állapotot, nevezetesen a bölcsességet, amely egyébként csaknem elérhetetlen volt az ember számára. A filozófia a szellemi előrehaladás módszerét jelentette, amely gyökeres megtérést, az életmód teljes megváltoztatását kívánta. A filozófia tehát életmód volt mind eszközei, vagyis a bölcsesség elérésével kapcsolatos gyakorlatok és erőfeszítések tekintetében, mind pedig céljának, magának a bölcsességnek a tekintetében. A bölcsesség ugyanis nemcsak ismereteket közvetít, hanem új életmódhoz is vezet. Abban áll az antik filozófia paradoxona és nagysága, hogy egyrészt tudatában volt a bölcsesség elérhetetlenségének, másrészt meg volt győződve annak szükségességéről, hogy ösztönözni kell a szellemi előrehaladást. A következőképpen fejezi ezt ki Quintilianus: "Arra kell törekedni, ami a legmagasabb rendű: legnagyobbrészt így cselekedtek a régiek, akik úgy vélekedtek ugyan, hogy bölcset még soha senki sem talált, mégis a bölcsesség tanait tanították." Tudták, nem fog sikerülni megvalósítaniuk a bölcsességet önmagában - mint tartós és végleges állapotot -, de remélték, hogy elérhetik legalább néhány különleges pillanatban. A bölcsesség volt a transzcendens norma, amely a cselekvést irányította.

A bölcsesség életmód volt, amely lelki nyugalmat (ataraxia), belső szabadságot (autarkeia) és kozmikus tudatot eredményezett. Először is a filozófia gyógyeljárás volt a félelem ellen. Ez a gondolat határozottan megjelenik Xenokratésznél, Platón tanítványánál, továbbá Epikurosznál ("Az égi jelenségek ismeretéből nincs más hasznunk, mint a lelki béke"), a sztoikusoknál és a szkeptikusoknál, ahol a következő szép képpel találkozunk: "A szkeptikussal az történik, ami a monda szerint Apellésszel, a festővel. Azt beszélik ugyanis, hogy amikor Apellész a festészetével ábrázolni akarta egy ló habzó pofáján a habot, ezzel annyira nem boldogult, hogy feladta az egészet, és a szivacsot, amelybe festékes ecsetjét törölni szokta, hozzávágta a képhez. Ahol a szivacs a képhez vágódott, ott a dobással létrehozta a habot." Így a szkeptikusok is, akárcsak más filozófusok, az ítélet bizonyosságában és rendíthetetlenségében kezdik keresni a lelki békét. "Mivel e célt nem érik el, tartózkodnak minden ítélettől. És íme, a lelki béke úgy jár az ítélet felfüggesztésének nyomában, mint testnek az árnyék."

A filozófia módszernek is tartotta magát, amellyel az ember függetlenségre és belső szabadságra (autarkeia) tehetett szert - olyan állapotra tehát, amelyben az én csak önmagától függ. E motívum fellép Szókratésznél és a künikhoszoknál, továbbá Arisztotelésznél, aki szerint a szemlélődő élet függetlenséget biztosít, valamint Epikurosznál és a sztoikusoknál.

Az összes filozófiai iskolában különböző módszerek alkalmazásával ugyanazt érik el: annak tudatát, hogy az emberi én képes nélkülözni mindazt, ami a lényegétől idegen, még ha ez csupán abban áll is, mint a szkeptikusoknál, hogy tartózkodik minden állásfoglalástól.

Az epikureizmusban és a sztoicizmusban ehhez az alapfelfogáshoz járult még a kozmikus tudat (vagyis az a tudat, hogy az ember része az egész természetnek) és az én kiterjesztése a természet végtelenjébe. Ahogy Metrodorosz, Epikureusz tanítványa mondja: "Emlékezz arra, hogy te, aki halandó vagy és csak korlátozott élettel rendelkezel, a természetről való meggondolásaidon át felemelkedtél az örökkévalóságig és a dolgok végtelenjéig, és hogy láttad mindazt, ami volt és lesz." És Marcus Aurelius szerint "az emberi lélek bejárja az egész világot és az azt körülvevő űrt; kiterjeszkedik az örökkévalóság végtelenségébe, és elgondolja a mindenség periodikus újjászületését". Az antik bölcs minden pillanatban tudatában van annak, hogy a kozmoszban él, ezért a mindenséghez igazodik, úgyhogy összhangban van vele.

Hogy jobban megértsük, mennyiben képviselhetett életmódot az antik filozófia, térjünk vissza ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet a sztoikusok fogalmaztak meg a filozófiáról folytatott értekezés és maga a filozófia között. A sztoikusok véleménye szerint a filozófia ágazatai, tehát a természettan (fizika), etika és logika valójában nem magának a filozófiának, hanem csak a filozófiai értekezésnek, a filozófiáról való beszélgetésnek a részei. Azt gondolták ezzel, hogy ha a filozófia tanításáról van szó, akkor meg kell fogalmazni a logika elméletét, a fizika elméletét és az etika elméletét. A beszélgetés egyszerre logikai és pedagógiai természetű követelményei nélkülözhetetlenné tesznek ilyen megkülönböztetéseket. De maga a filozófia, a filozófiai életmód már nem részekre tagolható elmélet, hanem egységes cselekvés, amely abban áll, hogy éljük is a fizikát, a logikát és az etikát. Ebben az esetben az ember már nem állít fel logikát, vagyis tudományt a helyes beszéd- és gondolkodásmódról, hanem helyesen beszél és gondolkodik, már nem állít fel természettant, hanem csodálattal szemléli a kozmoszt, már nem állítja fel a helyes cselekvés tanát, hanem helyesen és igazságosan cselekszik.

A filozófiáról való beszélgetés nem maga a filozófia. Polemon, a régi Akadémia egyik vezetője ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy "a dolgokkal való bánásmódban és nem dialektikai vizsgálódásokban kell gyakorlatoznunk, mint ama férfiú, aki könyv nélkül megtanul egy harmónia-könyvet, de sohasem gyakorolja magát benne, úgyhogy csodálnak bennünket a szillogizmusaink miatt, életvitelünk tekintetében azonban ellentmondásban vagyunk magunkkal". Erre visszhangzik öt évszázaddal később Epiktetosz felszólítása: "Az ács nem mondja nektek: Halljátok, hogyan okoskodom én az ács művészetéről, hanem alkalmasan házért való dologgá teszi magát és felépíti. Így tegyél te is. Egyél, mint egy ember, igyál, mint egy ember, házasodjál, legyenek gyermekeid, vegyél részt a város életében, érts hozzá, hogy elviselj igazságtalanságokat és hogy a többi embert elviseld."

Rögtön megérthetjük az elméletnek és a gyakorlatnak ezt a megkülönböztetését, ahogyan azt a sztoikusok határozottan megfogalmazták, hallgatólag pedig a legtöbb filozófus elismerte. Világosan kiderül ez egy epikureus mondásból: "Semmit sem ér annak a filozófusnak a beszéde, aki egyet sem gyógyít meg az emberi szenvedélyek (pathos) közül." A filozófiai elméletek arra valók, hogy szolgálják a filozófiai életet, ezért a hellenisztikus és a római korban arra szorítkoznak, hogy rendszeres, rövid és tömör összefoglalását adják a tannak, erős lelki hatást tudjanak kifejteni, s hogy könnyű kezelhetőségüknél fogva mindig kéznél legyenek. A filozófiai értekezés nem azért szisztematikus, mert az összvalóság kimerítő és rendszeres magyarázatát akarja adni, hanem azért, mert csekély számú, egymással szorosan összekapcsolt elvet kíván szolgáltatni a szellemnek, amelyek épp e rendszeresség következtében tesznek szert a lehető legnagyobb meggyőző erőre és érnek el nagyobb mnemotechnkikai hatást. Egyébként gyakran rövid szentenciák hatásos megfogalmazással összegzik a legfontosabb tanokat, amelyek segítenek visszahelyezni az embert abba az alapállapotba, amelyben élnie kell.

Csak abban állna tehát a filozófia, hogy minden pillanatban könyv nélkül megtanult tantételeket alkalmazunk és így oldjuk meg az élet felvetette problémákat? Ha elgondolkodunk azon, mi mindent foglal magába a filozófiai élet, akkor meg kell állapítanunk, hogy szakadék választja el egymástól a filozófiai elméletet és a filozofálást mint gyakorlati cselekvést. Mintha a művész is megelégednék azzal, hogy szabályokat alkalmazzon. Valójában mérhetetlen távolság van az elvont művészetelmélet és a művészi alkotás között. A filozófiában azonban nemcsak egy műalkotás létrehozásáról van szó, hanem önmagát kell az embernek megváltoztatnia. Az igazi filozófiai élet a valóságnak egészen más dimenziójába tartozik, mint a filozófiai értekezés.

Miként az epikureizmusban, úgy a sztoicizmusban is szakadatlan, soha véget nem érő aktus a filozofálás, amely az élettel azonos, és amelyet minden pillanatban meg kell újítani. Ezt az aktust mindkét esetben úgy határozhatjuk meg, mint a figyelem irányítását. A sztoicizmusban a figyelmet a szándék tisztaságára irányítják, vagyis arra, hogy az emberi akarat összhangban legyen az össztermészettel, vagy másképpen kifejezve: az össztermészet akaratával. Az epikureizmus a gyönyörre irányítja a figyelmet, amely végső soron a létezésnek való örvendezés. A figyelem megvalósításához azonban a legkülönbözőbb gyakorlatok szükségesek: mindenekelőtt az alapvető tantételeken való elmélyült elmélkedés, annak a ténynek mindig újonnan történő tudatosítása, hogy az élet korlátozott; lelkiismeretvizsgálat és pontosan meghatározott viszonyulás az időhöz. A szoikusok és az epikureusok azt ajánlják, hogy éljünk a jelenben, ne bánkódjunk a múlton és ne nyugtalankodjunk a jövő miatt. Mindkét irányzat szerint elég a boldogsághoz a jelen, mert a jelen az egyetlen valóság, amely a mienk és tőlünk függ. A sztoikusok és az epikureusok egyöntetűen elismerik minden egyes pillanat végtelen értékét: számukra éppoly teljes és tökéletes az egyetlen pillanatig megvalósított bölcsesség, mint egy egész, végtelen időtartam; főként a sztoikus bölcs az, aki szerint minden pillanat tartalmazza a kozmosz teljességét. Ezenkívül nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, hogy az ember rögtön boldog legyen. Sürget az idő, bizonytalan a jövő, fenyeget a halál: "Amíg halogatjuk az életet, elmúlik." Ezt a magatartást csak akkor érthetjük meg, ha feltesszük, hogy az antik filozófia a legmesszebbmenőkig tudatában van az egzisztencia felmérhetetlen, végtelen értékének, amaz egzisztencia értékének, amely a kozmoszban, a kozmikus esemény egyedülálló valóságában zajlik.

A hellenisztikus és római korszak filozófiája tehát életmód, életművészet és létmód. Valójában az antik filozófiának, legalábbis Szókratész óta, mindig ez volt a jelentése. Volt szókratészi életstílus (amelyet a künikhoszok utánoztak), a szókratészi dialógus pedig gyakorlat volt, amely arra kényszerítette Szókratész beszélgetőpartnerét, hogy tegye kérdésessé önmagát, figyeljen magára, és oly széppé és bölccsé alakítsa a lelkét, amennyire csak lehet. Platón a filozófiát a meghalás gyakorlásaként határozza meg, a filozófust pedig olyan emberként, aki nem fél a haláltól, mert az idő és lét teljességét szemléli. Újból és újból felteszik, hogy Arisztotelész tiszta teoretikus, de a filozófia nála sem marad csupán értekezés a filozófiáról vagy ismeretek összegyűjtése, hanem a szellem minőségét képviseli, és ez belső változás eredménye: Arisztotelész olyan életet magasztal, amely a szellem szerint való.

Azt mondhatnánk, az antik filozófia abban különbözik a moderntől, hogy ott nem csak Khrüszipposzt és Epikuroszt tekintik filozófusnak, azért, mert kidolgoztak valamilyen filozófiai beszédmódot, hanem minden más embert is, aki Khrüszipposz vagy Epikurosz előírásai szerint él. Filozófusnak, sőt, bölcsnek tekintik az olyan államférfit is, mint amilyen az uticai Cato volt, mert bár nem írt és nem tanított semmit, teljes egészében a sztoicizmus szellemében élt. Ugyanígy áll a dolog Rutililus Rufus-szal és Quintus Mucius Scaevola pontifexszel, akik gyakorolták is a sztoicizmust, amennyiben példátlan önzetlenséget és emberiességet tanúsítottak az igazgatásuk alatt álló provinciákban. Ők nemcsak példát szolgáltatnak sztoikus magatartásra, hanem egyszersmind olyan férfiak is, akik minden szempontból a sztoikus szabályok szerint élnek: úgy beszélnek, mint sztoikusok (Cicero kiemeli, hogy a perekben, amelyekben részt kellett venniük, visszautasítottak egy bizonyos fajta retorikát), birtokában vannak a sztoikusok világfelfogásának, vagyis a kozmikus ésszel összhangban kívánnak élni. Olyan férfiakról van szó, akik megpróbálnak megvalósítani egy bizonyos életmódot, mégpedig a sztoikus bölcsesség eszményét, és a kozmoszban valamint embertársaik körében megpróbálnak az egész mindenséget kormányzó ész szerint élni. Az antik filozófia életformát javasol az embernek, a modern filozófia viszont főképp egy bizonyos szaknyelv konstrukciójaként jelenik meg, amely szakembereknek van fenntartva.

Jogában áll az embernek, hogy úgy határozza meg a filozófiát, ahogy akarja, olyat válasszon, amilyet szeret, és ha képes rá, kitaláljon olyan filozófiát, amilyet helyesnek tart. Ha viszont hű marad valaki a filozófia antik meghatározásához, mint Descartes vagy Spinoza, akik számára a filozófia a bölcsesség gyakorlása volt, s ha valaki úgy gondolja, fontos az embernek, hogy megpróbáljon eljutni a bölcsesség állapotába, akkor az antik hagyományokban (amilyen a szókratianizmus, a platonizmus, az arisztotelianizmus, az epikureizmus, a sztoicizmus, a khünizmus és a szkepticimus) életmodelleket, alapformákat, a bölcsességkeresés különböző típusait találja, amelyek szerint az ész az emberi létezésre alkalmazható. Az antik iskolák sokfélesége felettébb értékes és különösen kedvező vizsgálódási terepet kínál, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy összehasonlítsuk egymással az ész különböző alapmagatartásainak következményeit. Ez természetesen azt feltételezi, hogy a filozófiákat tartalmukra, lényegi magjukra vezetjük vissza, mégpedig úgy, hogy eltávolítjuk ma már korszerűtlen kozmológiai vagy mitikus elemeiket, és kiemeljük azokat az alapvető kijelentéseket, amelyeket maguk lényegesnek tekintettek. Egyébként nem arról van szó, hogy e filozófiai hagyományok közül kiemeljük egyiket vagy másikat, a többit pedig kizárjuk. Az epikureizmus és a sztoicizmus például belső életünk két ellentétes, mégis elválaszthatatlan pólusának felel meg: az erkölcsi tudat követelményeinek és az életöröm szükségletének.

Az ókorban a filozófia állandó gyakorlás; arra szólítja fel az embert, hogy figyeljen az élet minden pillanatára és ébredjen tudatára a mindenkori jelen felmérhetetlen értékének, úgy, hogy a jelent a kozmosz perspektívájából szemléli. A bölcsesség gyakorlása valóban kozmikus dimenziót foglal magában. Mert ellentétben a közönséges emberrel, aki elveszítette kapcsolatát a világgal, s a világot már nem mint olyant szemléli, hanem eszköznek fogja fel, amellyel kielégítheti szükségleteit, a bölcs számára szellemileg mindig az egész van jelen. A bölcs egyetemes perspektíva szerint gondolkodik és cselekszik. Úgy érzi, hogy egy egészhez tartozik, amely szétfeszíti egyediségének határait. E kozmikus tudat az ókorban más síkon helyezkedett el, nem a mindenség tudományos megismerésének síkján, amelyre példaként az asztronómiai jelenségek ismeretét említhetjük. A tudományos megismerés objektív és matematikai volt, szemben a kozmikus tudattal, valamilyen lelki gyakorlat eredményével, amely gyakorlat abban állt, hogy az ember tudatosította magában az egyéni egzisztencia helyét a kozmosz nagy folyamatában, az egész perspektívájában: toti se inserens mundo, "belemerülni a világ totalitásába". Ez a gyakorlat nem az egzakt tudomány matematikai-fizikai terében ment végbe, hanem a konkrét, élő és az érzékeivel észlelő szubjektum eleven tapasztalatában. E két különböző viszonyulás a világhoz gyökerestől eltér egymástól. Érthetővé válik ez a különbség, ha arra a Husserl által hangoztatott ellentétre gondolunk, amely egyrészt a Föld forgása - amelyet a tudomány állít és be is bizonyít -, másrészt a Föld mozdulatlanságáról való meggyőződés között áll fenn. Ez utóbbi forrása a köznapi tapasztalat, valamint a transzcendentális és konstitutív tudat. A köznapi tapasztalat számára a Föld szolgáltatja életünk mozdulatlan alapját, életünk vonatkoztatási pontját, vagy ahogy Merleau-Ponty mondja: "időnk és terünk mátrixát". Átélt tapasztalatunk és eleven észlelésünk számára éppígy a kozmosz és a természet testesíti meg életünk végtelen horizontját, létezésünk rejtélyét, amely "borzongással és isteni gyönyörrel" (horror et divina voluptas) tölt el bennünket, ahogy Lucretius mondja. A Faustban Goethe a következő csodálatos sorokkal fejezi ki ezt: "Das Schaudern ist der Menschheit bestes Teil; / Wie auch die Welt ihm das Gefühl vertreure, / Ergriffen, fühlt er tief das Ungeheure." (De a közönyt üdvűl sem akarom, Az ember főjava a borzalom; Drágitsa bár meg a világ az árát, Az rajtunk mélyen, lelket rázva jár át.)

Viszonyunk önmagunkhoz, viszonyunk a kozmoszhoz, viszonyunk embertárainkhoz: az antik hagyományok ez utóbbi kérdés szempontjából is tanulságosak. Az igazat megvallva nincs még egy előítélet, amely oly mélyen és oly kiirthatatlanul meggyökerezett volna a modern történészek gondolkodásában, mint az a gondolat, hogy az antik filozófia menekülés, az egyén visszahúzódása önmagába: a platonikusoknál menekülés az ideák világába, az epikureusoknál visszahúzódás a politikai tevékenységtől, a sztoikusoknál meghódolás a sors előtt, amelynek a bölcs aláveti magát. A dolgok ilyetén felfogása azonban két okból is helytelen. Először is az antik filozófia olyan filozófia, amelyet mindig csoportban gyakorolnak, teljesen függetlenül attól, hogy a püthagoreus közösségekről, a platóni szeretetről, az epikureus barátságról vagy a sztoikus lelkivezetésről van-e szó. Az antik filozófia közösségi igyekezetet tételez fel, olyan közösséget, amelynek tagjai együtt kutatnak, kölcsönösen segítik és szellemileg-lelkileg támogatják egymást. Legfőképpen pedig a filozófusok sohasem hagytak fel azzal, hogy befolyásolják a várost, hogy szolgálják polgártársaikat, s ez végsősoron az epikureusokra is érvényes. A feliratok tanúsága szerint a városok polgárai gyakran nyilvánosan magasztalták a filozófusokat. Bár különböző volt az iskolák politikai felfogása, mindegyik egyaránt arra törekedett, hogy hatást gyakoroljon az államra, a királyra vagy császárra. Különösképpen is rögzített helye van a sztoicizmusban (amint könnyen kimutatható Marcus Aurelius néhány szövegében) annak a kötelességnek, hogy az ember szolgálja mindig az emberi társadalmat, és igazságosan cselekedjék. Egyike volt ez annak a három feladatnak, amelyekre minden pillanatban gondolni kell. A másik kettő: a gondolkodásnak szentelt éberség és a beleegyezés a sors által ránk mért eseményekbe. Az első követelmény szorosan összefügg a másik kettővel. Egy és ugyanazon bölcsesség az, amely a kozmikus és minden ember számára közös észhez igazodik. A filozófiára alapozott életnek mindig lényeges eleme az a törekvés, hogy az ember igazságosan cselekedjék és az emberi közösséget szolgálva éljen. Más szóval: a filozófiára alapozott élet a közösség iránti benső elkötelezettséget von maga után. Valószínűleg ezt a feladatot a legnehezebb teljesíteni, mert az embernek az észhez kell tartania magát, s nem vakíthatják el politikai szenvedélyek, harag, düh és előítéletek. Szinte elérhetetlen egyensúlyt kell teremteni a bölcsesség gyümölcse, a belső béke, valamint a szenvedélyek között, amelyeket elkerülhetetlenül előidéz az igazságtalanságok, a szenvedések és az emberi nyomorúság látványa. A bölcsesség azonban épp ezen az egyensúlyon alapul: a sikeres cselekvésnek elengedhetetlen feltétele a belső béke.

Az antik filozófia tanítása tehát ez: a filozófia felhívás minden emberhez, hogy alakítsa át magát. A filozófia megtérés, az élet- és a létmód átalakítása, a bölcsesség keresése. Ami nem egyszerű: "Ha mármost a bölcsességhez vezető út nagyon nehéznek látszik is" mondja Spinoza az Etika végén, "mégis megtalálható. S bizonyára nehéznek kell lennie, ha oly ritkán akadnak rá. Mert hogyan volna különben lehetséges, ha szemünk előtt volna az üdvösség s elérhető volna nagy fáradság nélkül, hogy csaknem mindenki elhanyagolja? De minden, ami kiváló, éppoly nehéz, mint amilyen ritka."

~ Pierre Hadot: A filozófia mint életforma - A teljes esszé itt olvasható ~