... elősegítve a képzelet tágulását

A Tér lakosainak általában
és H. C.-nek különösen,
ajánlja ezt a művét
Síkföldnek egy alázatos szülötte,
annak reményében,
hogy amiképpen őt bevezették
a három dimenzió titkaiba
minthogy előzőleg csak kettőben
volt járatos,
olyképpen annak a mennyei régiónak polgárai
is egyre feljebb és feljebb emelkedhetnek
a négy, öt vagy akár hat dimenzió titkaiig,
ily módon elősegítve
a képzelet tágulását és az
alázatosság felettébb ritka és kiváló adományának
lehetséges fejlődését
a téridom emberiség
felsőbbrendű fajainak körében

                                               Edwin A. Abbott: Síkföld


festmény: Arseniy Lapin


Beszélhetünk látásról meg tudásról. De vajon tudjuk-e mi a látás? Vagy mi az igaz tudás? Azt gondolom, nagyon eltolódtunk a lexikális ismeretszerzés, a puszta logika, racionalitás irányába. (A pszichológiában is igen népszerű a kognitív irányzat manapság.)
A régi korok embere a másik végponton volt, világát mítoszok éltették, abból építkezett és az volt az alapja. Mi már nem értjük például a fennmaradt fura szobrokat és domborműveket, ahol keverék lények jelennek meg: szárnyas emberek vagy griffek, szfinxek, sárkánykígyók és hasonlók, és nem érjük a mesék vagy mítoszok igazságát, mert azok az ősi világ szülöttei, a belső ösvények képei. Nem értjük az ősi Egyiptomot, a majákat és a többi archaikus civilizációt, mert a mi világunk a külső utakon jár. Az évezredekkel ezelőtt élt emberek tudatállapota sokkal közelebb volt az álomállapotéhoz, mint a jelenkori nappali tudatunkhoz. Mi viszont már szinte teljesen csak ebben élünk. Minél jobban kikerülünk a vakító nappal ésszerű és csak anyagot látó tudatállapotába, annál jobban veszítjük el a látás képességét. Úgy tűnik, minél világosabb a kint, annál nagyobb a sötétség bent.

A látás és lexikális tudás között olyan különbség van, mint Síkföld és Térföld között: a látás Térföld, az elmebeli ismerethalmaz Síkföld. Dimenzionális különbségek vannak. Maya fátyla valóban fátyol, elmebéli tudás nem juthat át rajta: csak bepillantani lehet mögé.
Node hogyan fejleszthető a látás képessége? Mert ez valóban képesség is, vagyis nem mindenkinek jutott egyformán belőle, viszont fejleszthető és bizonyos mértékben tanulható is, persze a csúcsa az isteni tartományba nyúlik, ami már csak kapható, kegyelem formájában. De a létra alsóbb fokait azért kialakíthatjuk, a többi meg ott terem majd, ha szükség lesz rá, ha megértünk rá. Arról nem is szólva, hogy a turijához - az éber, vagyis a valóban és teljesen felébredett tudatállapothoz - az álmodáson és a mélyalváson át visz az út.

Mivel a látás az álmodással szoros rokonságot mutat, például álomnapló írásával, az álmokon való elmélkedéssel fejleszthető. Ha elevenebben és tisztábban álmodunk, az azt jelenti, hogy vékonyodik a fátyol. Vagyis a tudatalatti és a tudatos közti választóvonal szilárdságából sokat veszíthet, nem betonfal lesz, hanem átjárható küszöb.

A szimbólumokkal való munka nagyon nagy mértékben segítheti a látásra való képességünket. Emellett növeli az általános műveltségünket is, és ez sem egy elhanyagolható előny, mert az iskolákban nem tanítanak efféle tudást. A zenben például koanokkal dolgoznak, az is a látás segítésére hivatott - ámbár már az is nagyon a gondolkodás végpontján van, mégha az azon való túllépést is szolgálja.
A szimbólumok a látás koanjai. Ha látni szeretnénk megtanulni, érdemes visszatérnünk a képek, szimbólumok világához, hisz a látásnak a képzelethez is nagyon sok köze van. A képalkotó képességünkhöz. Ezért is tettem fel ide a blogra a füllentyűk közé a szimbólumtárat, mert bőséges és hatalmas kincsestár. Például álmunkban látunk egy képet. Érdemes kikeresni a szimbólumtárból, s aztán elmélkedni vagy inkább kontemplatív figyelmünk terébe vonni. S hordozni addig magunkban, míg ki nem nyílik, fel nem fedi magát. Egy kép ezerszer több minden szónál. Például a minap szembe jött velem ez a szimbólum: . (Használata John Wallis angol matematikus nevéhez fűződik, később pedig általánossá vált, mint a végtelen jelképe.) A misztikában jelenti az univerzum lélegzetét is, vagy az uroboroszt.  Ha jobban ráirányítjuk szemeinket az önmaga farkába harapó kígyó jelképére például, elképesztő összefüggések, jeletéstartalmak bukkanhatnak fel a mélytudatunkból. És ez csak egy példa.

A látás gyakorlása egyébként magát a gondolkodást is segíti, mert gondolkodáson a produktív elmehasználatot értem, nem a tudásanyag begyűjtését és elraktározását. A látás átfogó, a tudás lineáris. Jung is kedvelte a szimbólumokat, s ha belegondolunk, nagyon sokat tett le ezáltal a psziché ismeretének asztalára. A lineáris gondolkodásnak megvannak a korlátai, bár tágítjuk: a gépek irányába. A mesterséges intelligencia már nem sci-fi. Kérdés, akarunk-e egy Mátrixhoz hasonló világban ébredni, amelyben az emberi lény száműzetett a föld alá (a tudattalanba vagy tudatalattiba) s amelyet a tökéletesen logikusan gondolkodó robotok irányítanak, vagy inkább jobban kihasználjuk elménk komplexitását és képességeit? A Mátrix trilógia egyébként tökéletes példa. Aki nem lát, annak csak egy jó akció sci-fi. Aki meg lát, annak a mitológiák tárháza, filozófiai remekmű. (a szerk.)


festmény: Arseniy Lapin


A történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda. A Véda szó a vidja származéka, és kapcsolatban áll a latin viderével, vagyis körülbelül azt jelenti, hogy nézni és látni. Mindaz, amit a Véda mond, elsősorban látvány és kép. Nemcsak az a kép, amit az ember nappal lát, hanem az is, amit álmában és képzeletben; de úgy látszik, nemcsak a dolgok képe, hanem a dolgok értelme és jelentősége is; az is, ami a dolgokkal történik, ami a dolgokat egybefűzi és elválasztja.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Az Isa-upanisád fordulata, amikor a Mester azt mondja, hogy a tudás nem éberség. A vidnya szó szerint halmozható anyagi tudást jelent. Ellentéte az avidnya, a nemtudás. A szöveg így szól: „A tudatlanok vak sötétségben bolyonganak, de még vakultabb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak.” Vidnya és avidnya, értelmi tudás és tudatlanság, az álmosság két változata, mind a kettő teljesen alkalmatlan arra, hogy az ember a valóságot megértse és lásson.
Az avidjának a Véda szerint három foka van: a mély, álomtalan alvás, az álom és az ébrenlét. A mély alvásban az ember nem lát és nem tud semmit. Ez az élet leginkább lefokozott volta. Amikor az ember álmodik, lát, de nem tud. Ez már egy fokkal éberebb. Az ébrenlétben az ember lát is, tud is, de még nem éber.
Éberség csak a negyedik (turijam). Ez a negyedik fok az éberség. Az első háromtól tökéletesen különböző világos, tiszta látás. Ez a „felébredt álmodó”, ez a buddhi. Ez a mahatma - nagy lélek -, a lélek elérhető legnagyobb és legmagasabb állapota. Ő az Éber. Nem született és nem hal meg, a mindenütt jelenvaló, mindent tudó, mindent látó lélek.
Az atmanban való részesedés nem lehet soha erőfeszítés vagy tanulás vagy szorgalom vagy akarat eredménye. „Csak az éri el, akit ő maga kiválasztott”, mondja a Katha-upanisád. Semmiféle aszkétikus gyakorlat, jóga, tudás, morális fegyelem, bűntelenség még csak nyomába sem ér.
Hamvas Béla (Nézni és látni)



festmény: Arseniy Lapin



„A halál vagy kála az, ha feladjuk a szemlélődést az Önvalón, melyet a legcsekélyebb mértékben sem szabadna feladnunk.”
Vivéka-csúdámani


Van egy történet arról, hogy az istenek és a démonok egy-egy képviselője Pradzsápatihoz, a teremtőhöz járult, és megkérdezte arról, hogy mi az ember igazi Valója.
A teremtő először azt mondta nekik, hogy nézzenek bele egy tócsába, és ők látták is magukat „a hajuktól a körmük hegyéig”, és azt gondolták, hogy ez, a test, a valódi Önmaguk.
Ám az istenek képviselője, Indra rájött arra, hogy mégsem ez az, amit keresett, így visszatért Pradzsápatihoz, aki azt mondta neki, hogy „aki az álomban vándorol boldogan, az az Önvaló”. Azt gondolta hát Indra, hogy belső önmaga, a gondolatok, érzések, vágyak belső világa jelenti az igazi Önvalót.
Aztán rájött, hogy mégsem ez az, amit keres, ezért hát ismét visszament Pradzsápatihoz, aki így szólt hozzá: „amikor az ember alszik, összeszedett, békés és nem ismer álmot, az az Önvaló”. Indra így meglátta, hogy a testen és az elmén túl lévő önmaga az igazi Önvaló, ám még mindig nem volt elégedett, hiszen ez a belső valóság még mindig öntudatlan.
Így visszatért Pradzsápatihoz, aki felfedte neki a negyedik tudatállapotot, a turíját, azt a tudatállapotot, mely túl van az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapotán, amely a felébredett Önvaló állapota, amelyben az ember az Önvaló ismeretére tesz szert.

E történet mélységesen jelentős. A hindu hagyomány szerint három tudatállapot létezik: az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapota. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a valódi világ az érzékek által közvetített külső valóság, és hogy igazi valójuk a testi létezésben merül ki, abban, amit egy tükörben látnak, az arcban, amelyet a világ felé fordítanak. Ha egy kicsit érettebbé válik az ember, rájön, hogy igazi valóját gondolkodó és érző belső énje jelenti, a maga összes reményével, félelmével, örömével és szorongásával. Ez az álom állapotának felel meg.

Az ébrenlét és az álom állapotán túl azonban ott van a mélyalvás, a szusupti állapota is. Nyugati szemszögből nézve ez némileg meglepő, hiszen a legtöbb ember azt gondolná, hogy a mélyalvás egyszerűen az öntudatlanság állapota, és semmi jelentősége nincsen. Ám, kérdezi a hindu bölcselő, amikor a test már nem tudatos az érzékszerveiről, és az elme már nincs tudatában a saját gondolatainak, ki az, aki mégis megmarad a mélyalvás állapotában? A hindu látásmód szerint önmagunknak ez a lényege, amely túl van a testen és a lelken, minden tudatos tevékenységen, áll legközelebb az igazi Önvalóhoz. Ez a visszatérés a forráshoz, a gyökérhez, a lét alapjához.
Ebben az állapotban viszont nincsen tudatosság.

Ezért szükséges túllépni ezen az állapoton, abba, amelyet a negyedik állapotnak, a turíjának neveznek. Ez a testen és a lelken, érzékelésen és gondolkozáson túli állapot az, melyben a személy valódi létére ébred, melyben felfedezi alapját, forrását – nem az öntudatlanságban, hanem a tiszta tudatosságban. Ez a keresendő cél, melyben az ember az Önvalóra ébredésre, az Önvaló ismeretére lel. Ez az Önvaló, az Átman, a Szellem megismerése, ahol az ember szelleme eléri és megérinti Isten Szellemét.

Meg kell próbálnunk ennek az upanisadi látomásnak a mélyére hatolni. Ez minden emberi léttapasztalás alapja, ez a végső igazság, ez az, „amit megismerve minden más ismertté válik”. Az Upanisadok látói fedezték fel, s adták tovább Indiában nemzedékről nemzedékre; ebben foglaltatik India bölcsessége. Ez az intuitív igazság más vallásokban is ismert volt, a buddhizmusban, a taoizmusban és az iszlám misztikus hagyományában. Kezdettől fogva jelen van a kereszténységben is: ez az evangéliumok belső titka. Ám ez az igazság gyakran homályba merült, és a Nyugaton már szinte teljesen elveszett. Az Upanisadok azok, ahol a végső valóság eme ihletett látomása a legtisztábban kifejeződik, és ahol, mint látni fogjuk, magából a forrásból fakad fel.

Ám ahhoz, hogy felfedezzük ezt az igazságot, képesnek kell lennünk arra, hogy befogadjuk azt, mert nem adja meg magát a tanulásnak vagy a pusztán emberi erőfeszítésnek.

„Nem érhető el ez a szellem (az Átman) sem az útmutatás, sem az értelem ereje, sem a szent tanítások hallgatása révén. Csak az éri el, akit kiválaszt. Néki a szellem (az Átman) felfedi önmagát.”

És ez itt a nagy buktató! Ha azt gondoljuk, hogy az Upanisadok értelmét el tudjuk sajátítani a modern tudomány, a filozófia, a védikus műveltség vagy a nyelvi analízis bármely módszerének segítségével, kudarcra vagyunk ítélve. Az Upanisadok a metanoiát, elménk gyökeres áthangolását követelik meg, a racionális tudásból az intuitív bölcsességbe való átmenetet, melyre manapság kevesen vannak felkészülve.

Megjegyzések