Malacka nagy kunyhóban lakott egy nyírfa közepében, ez a nyírfa az erdő közepében állott, és Malacka a kunyhó közepében lakott. A háza közelében, rúd tetején, egy darab törött lécen ez volt olvasható: “TILOSAZÁ”. Amikor Róbert Gida megkérdezte Malackát, hogy ez mit jelent, Malacka szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy ez az ő nagyapjának a neve, és évek óta egyben az ő családi nevük.
Róbert Gida vállat vont, és olyasfélét próbált megjegyezni, hogy egy embert nem hívhatnak Tilosaznak, de Malacka kijelentette, hogy igenis hívhatnak, mert például az ő nagyapját így hívták, ez volt a neve: Tilosaz. Az ő nagyapjának igenis két neve volt arra az esetre, ha az egyiket elvesztené. Tilosaz, ez volt az egyik neve, amit egy nagybátyjától örökölt, és Á vagyis Átjárás, ez volt a másik neve, amit egy átjárótól örökölt.
Íme, a Micimackó harmadik fejezetével bemutattuk
Malackát: Malackát, aki folyvást biztonság után sóvárog (ott lakik a háza
közepében, ami a fa közepében van, ami az erdő közepében van). Malackát, aki
Valaki szeretne lenni (ezért kitalál magának egy Tilosaz Á nevezetű nagypapát).
A visító hangú, rózsaszín arcú Malackát. Malackát, ezt a Nagyon Kicsi Állatot.
Micimackóval ellentétben, aki egyszerűen csak Van és Tesz, Malacka Gyötrődik.
Például amikor Malacka és Micimackó Kelepcébe esnek...
– Igen – mondta Malacka. Aztán idegesen és halkabban
hozzátette: – Te, csak nem kerültünk kelepcébe?
Micimackó erre nem gondolt, de most világosság gyúlt az agyában. Mert eszibe jutott, hogy Malackával együtt ők maguk ástak egyszer kelepcét Elefánt részére. Rögtön megértette, mi történt. Most biztosan az Elefánt csinált kelepcét Mackók és Malackák részére, és ők beleestek. Hát erről van szó.
Micimackó erre nem gondolt, de most világosság gyúlt az agyában. Mert eszibe jutott, hogy Malackával együtt ők maguk ástak egyszer kelepcét Elefánt részére. Rögtön megértette, mi történt. Most biztosan az Elefánt csinált kelepcét Mackók és Malackák részére, és ők beleestek. Hát erről van szó.
– És mi lesz, ha jön az Elefánt? – kérdezte Malacka
reszketve, mikor Micimackó elmondta neki rémes gyanúját.
– Téged talán nem vesz észre – bátorította őt Micimackó.
– Hiszen te olyan kicsike vagy.
– De téged észrevesz, Micimackó.
– Észre fog venni engem, de én is észre fogom venni őt –
mondta Micimackó, átvizsgálva elméjében az esetet. – Észre fogjuk venni
mindketten, mert ezt fogja mondani már messziről: hu-u-hu!
Malacka összerázkódott a félelmes hangra, ahogy utánozta,
és a fülei is viszkettek.
– És... és... te mit fogsz akkor mondani?
Micimackó igyekezett eltalálni, hogy ő akkor mit fog
mondani, de mindinkább gondolkodott, annál valószínűtlenebbnek találta, hogy
egy ilyen “hu-u-hu!”-ra az ember értelmes választ adjon. Különösen ha Elefánt
mondja az ilyesmit, ahogy Elefántok szokták mondani.
– Semmit se fogok mondani – jelentette ki végre. – Csak
úgy dúdolni fogok magam elé, mintha várnék valakit. Nem őt.
– De hátha akkor megint azt fogja mondani, “hu-u-hu!” –
vetette fel Malacka a lehetőséget aggodalmasan.
– Fogja bizony!
Malacka fülei olyan hevesen viszkettek az elképzelésre,
hogy kénytelen volt a kelepce oldalához dörgölni a füleit.
– Megint fogja mondani –jegyezte meg –, és én akkor
tovább dúdolok majd. Ez zavarba fogja hozni. Mert ha valaki kétszer mondja
“hu-u-hu!” és a másik csak dúdol, akkor az illető alaposan meg fogja gondolni,
mielőtt harmadszor is “hu-u-hu”-t mondana.
Vagyis Micimackó úgy érti a dolgot, hogy nem lesz több
“hu-u-hu!”. Ezt mi is így gondoljuk.
– De hátha valami mást mond?
– Ez az. Valószínűleg ezt fogja mondani: “Hát ez meg mi?”
Mire én azt fogom mondani – idehallgass, Malacka, remek ötletem van, ezt fogom
mondani: ,,Ez, kérem egy kelepce, amit én Elefántok részére ástam, és most arra
várok, hogy az Elefánt beleessen.” És azzal nyugodtan tovább dúdolok. Ettől meg
fog ijedni.
– Micimackó! – kiáltotta Malacka, és most ő álmélkodott a
barátja lángeszén. – Micimackó, megmentetted az életünket!
– Ugye? – mondta Micimackó szerényen. De nem volt egész
biztos a dolgában.
Malacka ellenben teljesen megnyugodott. Élénken
elképzelte, hogy beszélgetnek egymással Micimackó és az Elefánt, s már kicsit
irigykedett is, és arra gondolt, hogy Malacka is beszélgethetne ilyenformán az
Elefánttal, ilyen nagystílűen és előkelően. Ez nem tetszett neki, bár nagyon
szerette Micimackót. De azt mindenki elismeri, hogy neki tulajdonképpen több
esze van, mint Micimackónak, és a társalgás tulajdonképpen értelmesebb volna,
ha ő társalogna Elefánttal. Este aztán elmesélhetné, hogy társalgott ő
Elefánttal, bátran és hanyagul, tekintettel arra, hogy Elefánt akkor már nem
volna ott. Olyan egyszerűnek látszott a dolog. Már tudta is, mit beszélnek.
Hát így zajlott ez a Kelepcében egészen addig, amíg
Róbert Gida megérkezett, lekukucskált és megpillantotta Malackát és Micimackót.
Ezek után a dolog kissé bonyolultabbá vált:
– Hu-u-hu! – mondta Róbert Gida hangosan és hirtelen.
Malacka nagyot ugrott meglepetésében és aggodalmában, de
Micimackó még tovább aludt.
– Az Elefánt! – gondolta Malacka idegesen. – No most! –
Egy kicsit megköszörülte a torkát, hogy jól menjen a dúdolás. Aztán dúdolni
kezdett egész vidáman. Azt mondta: – Tralala-tralala! – mintha éppen most
jutott volna eszébe. De közben nem nézett föl, behúzta a fejét, mert
megeshetik, hogy amennyiben egy ember fölfelé pislog, és meglát egy Nagyon Vad
és Tüzes Elefántot, amint éppen lefelé kukucskál, megeshetik, hogy ilyenkor az
ember elfelejti, hogy mit akart előbb mondani.
Róbert Gida pedig a Malacka hangján kezdett énekelni és
ilyen dúdoló szöveget:
– Pam, pam, tramtada-ram. – Ez nem jó – gondolta Malacka
aggodalmasan. – Azt kellett volna mondania még egyszer: Hu-u-hu! Legjobb lesz,
ha eszébe juttatom, így hát vadul előmondta Elefántnak: – Hu-u-hu!
– Hogy kerültél ide, Malacka? – kérdezte Róbert Gida a
tulajdon hangján.
– Ez borzasztó – gondolta Malacka. – Először a Malacka
hangján beszélt, és most a Róbert Gida hangján. Úgy látszik, ki akar hozni a
sodromból. Borzasztó ravasz Elefánt. – S mivel most csakugyan kijött a
sodrából, nagyon gyorsan és sipító hangon hadarni kezdte: Ez egy Micimackó
számára készült kelepce, és én arra várok, hogy beleessem, hu-u-hu, erről van
szó, és ezért megismétlem, hogy hu-u-hu!
– Micsoda? – csodálkozott Róbert Gida.
– Ez egy hu-u-hu kelepce! – kiáltott Malacka teljesen
összezavarodva. – Éppen most ástam ki, és most várom a hu-u-hu-t, hogy jöjjön
már és essen ki belőle...
Attól tartunk, hogy ez nem túl hatásos.
Ahhoz, hogy megértsük, miért is támogatják a taoisták az Elesetteket, azt is meg kell értenünk, hogyan viszonyulnak az Univerzum Erejéből származó hatalomhoz.
A taoisták egyszerre tekintik hím- és nőneműnek a Mennyei
Hatalmat, amit a taoista T'ai Csie egy görbe vonallal sötét és világos részre,
vagyis férfi és női részre osztott körrel szimbolizál. A Természet Világában
tevékenykedő Mennyei Hatalom – melyet Lao-ce “A Tízezer Dolog Anyjának” nevez –
a taoisták szerint mindig inkább nőnemű cselekedetet jelent, hisz oly nyájas,
mint az áradó víz, oly alázatos és nagylelkű, mint a termékeny völgy, amely bő
táplálékkal szolgál mindenkinek, aki arra téved, oly bujkáló, finom és
titokzatos, akár a táj, amely átragyog a ködön. Ám ugyanakkor elfogulatlan és
nem tűri a tekintélyuralmat. Áldozatokkal és rituálékkal nem lehet sem
befolyásolni, sem lekenyerezni. Az igazságosztásban épp úgy, mint minden
másban, lágy érintéssel, láthatatlanul működik. Ahogyan Lao-ce leszögezi, “A
Mennyek hálóján tágak a szemek, de semmi sem csúszik át rajtuk”. Szemérmesen
elfordul az arrogancia és önteltség kinyilvánításától, és legmélyebb titkait
nem a magas rangú kormánytisztviselőkkel, nagyképű tudósokkal vagy gazdag
földbirtokosokkal osztja meg, hanem a nincstelen szerzetesekkel,
kisgyerekekkel, állatokkal és “bolondokkal”. És ez visz vissza bennünket
Malackához.
Kis Malackáról – akit képzelgése és félelme visszafog,
aki azután sóvárog, hogy Valaki legyen – legutoljára feltételezi az ember, hogy
bármi fontosat meg tud oldani. Pedig Malackát is ugyanabból az anyagból gyúrták,
mint a hősöket. A legtöbb Bátor Megmentő, Lovagias Vitéz avagy Nagy Megvalósító
bőrében egy Malackát találunk, ha kissé közelebbről megvizsgáljuk őket. A
történelemből kiderül, hogy ez mindig is így volt – és hogy ez így is lesz,
abban biztosak vagyunk. Malacka sok szempontból a legutolsónak tűnhet a
Micimackó szereplői közül. Holott ő az egyetlen, aki megváltozik, megnő, aki
több lesz, mint ami volt. És még kicsiségét sem tagadja meg, hanem a többiek
javára fordítja. Úgy lesz naggyá, hogy belülről
Nagyon Kicsi Állat marad, de már másféle Nagyon Kicsi Állat, mint azelőtt.
Habár ettől még mindig habozik és álmodozik. Sok mindenen kell még
keresztülmennie a Micimackó kuckója végén támadt Nagy Vihar előtt, mely mindörökre
megváltoztatja az életét.
– Hogyan foglalnád össze Malacka helyzetét ebből a szempontból te, Micimackó?
– Egy költeménnyel – felelte Micimackó.
– Remek. Mertem remélni, hogy így lesz.
– (izé)...
Ha az ember olyan állat,
Ki ijedős és kicsi,
Magát álmában Magasnak
És Bátornak hiszi.
Oly habozó, oly érzékeny,
De alkalomra vár, hogy Éljen.
Fut az idő, szinte nyargal,
Fut az idő, szinte nyargal,
Az alkalom jön, majd meghal.
Ha nincs merszed megpróbálni,
Madár vagy, ki nem tud szállni.
Magadnak kell megértened,
Helyetted senki sem teheti meg.
Csak Benned van, ami másban nincs,
És Rád vár ez a drága Kincs.
Vezérlő csillag is lehetsz,
Vezérlő csillag is lehetsz,
Ha megteszed, amit megtehetsz.
Hogy érzékeny vagy? Semmi vész,
Egyre inkább, míg csak élsz
Megtalálsz minden oly helyet,
Hova emberfia nem mehet.
S ha titkon büszke vagy is erre,
A gőgtől mégsem esel fejre.
De rádöbbensz végre-valahára:
nagyságnak Kicsiség az ára.
– Köszönöm, Micimackó. Ez gyönyörű.
– Hát – mondta Micimackó –, jobb lett, mint hittem.
Miközben az ember érzékenyen éli az életet és miközben fejleszti ezt a képességét, vannak dolgok, amelyekre oda kell figyelnie egy Malackának.
Közben Malacka is felébredt. Egy kicsit biztatta magát,
aztán kiugrott az ágyból.
És az volt az első szava: – Elefánt!
És az volt az első szava: – Elefánt!
Aztán tűnődni kezdett. Most jutott először eszébe – vajon
hogy fest egy ilyen Elefánt?
Vad? Szenvedélyes? Jámbor?
Engedelmeskedik-e csakugyan, ha füttyentenek neki?
És egyáltalán – biztos, hogy szereti a malacot?
És hogy szereti – élve vagy sütve, citrommal a szájában?
És ha élve – az is kérdés, melyik malacot szereti?
És ha nem szereti – hajlandó-e kivételt tenni olyan malac
kedvéért, akinek a nagyapját úgy hívták: Tilosaz Átjárás?
Elérkezünk Malacka ábrándjaihoz és úgy általában az ábrándozáshoz. A taoisták szerint a boldogtalanság annak a következménye, hogy az embert az ábrándjai vezetik. A problémákat az okozza, hogy nem látjuk meg, Mi Van Ott. A kellemetlen érzéseket a képzelet szüli: félünk attól, hogy Mi Lehet (olyasmiktől, amik még meg sem történtek), elszomorodunk azon, hogy Mi Lehetett Volna (ami pedig nem is történt meg feltétlenül), satöbbi. Malacka, akinek merő rettegésben telik az élete a Mi Jöhet Még, Milyen Hibát Követ El, Mi Lesz, Ha Valami Butaságot Csinál és más effélék miatt, egyáltalán nem élvezi a jelen pillanatot. Később, amikor visszatekint, ráébred, hogy mindez nem következett be. De ettől a felismeréstől még alkalmatlanabbnak érzi magát mindenre, mint annak előtte. Mindamellett érzékenysége, nagy ismeretanyag-raktározási-képessége, tapasztalattal-teli-és-jóemlékezőtehetsége, valamint óvatos, egyszerre-csak egy-lépést-kell-tenni természete miatt Malackában – százszorta jobban, mint Fülesben és Tigrisben, Nyusziban és Bagolyban – megvan az a képesség, hogy felnőjön a feladathoz, és megoldja a legnehezebb kérdéseket is, ha egyszer meg tud szabadulni a gátló illúzióktól.
Elérkezünk Malacka ábrándjaihoz és úgy általában az ábrándozáshoz. A taoisták szerint a boldogtalanság annak a következménye, hogy az embert az ábrándjai vezetik. A problémákat az okozza, hogy nem látjuk meg, Mi Van Ott. A kellemetlen érzéseket a képzelet szüli: félünk attól, hogy Mi Lehet (olyasmiktől, amik még meg sem történtek), elszomorodunk azon, hogy Mi Lehetett Volna (ami pedig nem is történt meg feltétlenül), satöbbi. Malacka, akinek merő rettegésben telik az élete a Mi Jöhet Még, Milyen Hibát Követ El, Mi Lesz, Ha Valami Butaságot Csinál és más effélék miatt, egyáltalán nem élvezi a jelen pillanatot. Később, amikor visszatekint, ráébred, hogy mindez nem következett be. De ettől a felismeréstől még alkalmatlanabbnak érzi magát mindenre, mint annak előtte. Mindamellett érzékenysége, nagy ismeretanyag-raktározási-képessége, tapasztalattal-teli-és-jóemlékezőtehetsége, valamint óvatos, egyszerre-csak egy-lépést-kell-tenni természete miatt Malackában – százszorta jobban, mint Fülesben és Tigrisben, Nyusziban és Bagolyban – megvan az a képesség, hogy felnőjön a feladathoz, és megoldja a legnehezebb kérdéseket is, ha egyszer meg tud szabadulni a gátló illúzióktól.
– Most jut eszembe, Malacka, elgondolkodtam egy kicsit a
házad feliratán...
– A TILOSAZ Á-ra gondolsz?
– Igen. Azt mondtad, ugye, hogy így hívták a nagypapádat.
– Igen – TILOSAZ ÁTJÁRÁS.
– No, azt hiszem, elég nagy disznó lehetett a nagypapád,
mivel olyan magasra fel tudta tenni a feliratot.
– Izé... Szóval... Nem egyedül rakta fel. Egy barátja
tette fel neki.
– Egy barátja?
– Igen, egy másféle állat. Egy magasféle állat.
– Úgy érted, akkora mint egy zsiráf?
– Igen, igen – egy zsiráf. Az volt az.
– Mulatságos barátság lehetett, egy disznó és egy zsiráf.
Nem is tudtam, hogy zsiráfok is vannak errefelé.
– Nem szoktak lenni – mondta Malacka. – Általában. De ez
a zsiráf egy Csereprogrammal került ide.
– Ó! És mit küldtünk érte cserébe?
– Izé... egy láda menyétet.
– Nem hangzik valami jó cserének.
– De ez egy nagy láda volt.
Hol is tartunk? Ja, igen, a veszélyes illúzióknál.
– Nézz csak ki az ablakon, Malacka – mi az ott?
– Az Elefánt! – kiáltott fel Malacka, és rémülten
felugrott.
– Ó – de hisz ez a szemetes! Jött, hogy elvigye az újra
feldolgozható hulladékot. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ez egy Elefánt?
– Nem (ziha, ziha). Igazából (ziha) nem.
– Ide figyelj, Malacka! Mi lett volna, ha csakugyan
Elefánt lett volna? Mit csinált volna veled?
– Azt nem tudom – nyüszögte Malacka. – De valamit
biztosan kitalált volna.
– De hisz voltaképpen azt sem tudod, hogy mi az az
Elefánt, igaz?
– Nem... egész pontosan nem.
– Még azt sem tudod, létezik-e egyáltalán Elefánt.
– Hát létezik?
– A világnak ezen a részén nem létezik – és nem ólálkodik
az ablak alatt.
– Biztos?
– Egész biztos. Nem tekereg errefelé több Elefánt, mint
amennyi zsiráf, tudod, az, aki felrakja a névtábládat.
– Ó! – mondta Malacka. – Értem.
Miről is akartam beszélni? Ja, igen. Elérkeztünk az
Érzékenység, a Szerénység és a Kicsiség erejéhez – ahhoz az erőhöz, amely ott
lappang minden Malackában, akár kezd vele valamit, akár nem. Kelet és Nyugat
minden tanítása szerint a taoizmus a legnagyobb hangsúlyt erre az erőre
helyezi, amelyet a taoista írásokban sokféleképpen, például Gyermekek,
Rejtélyes Asszonyok és a Völgy Szelleme képében szoktak megszemélyesíteni. Fontos
tudnunk, hogy mindezek magát a Taot is megszemélyesítik.
Kezdjük el az Érzékeny, a Szerény és a Kicsi vizsgálatát,
és elsőnek vegyük szemügyre az Érzékenységet. Nyugaton inkább negatívumnak
könyvelik el, semmint pozitívumnak. (Ó, igazán, olyan túlérzékeny vagy!) Az érzékenység és a szakmai képzettség fejlesztik
egymást, ahogyan tanulás közben a fejlődés az egyik tárgyban hatással van a
másikra is. A régi mesterek roppant képzettek és érzékenyek voltak a maguk területén
– és emiatt nagyon éberek is.
A taoisták számára az érzékenység Együttműködést jelent.
Ahogyan Lao-ce írta: “Gyakorlott utazó nem hagy maga után nyomot” – a taoista
érzékeny a környezetére, és együttműködik a
környezetet kormányzó természeti törvényekkel. Úgy illeszkedik Ahhoz, Ami Itt
van, mint a kaméleon. És mindezt a tudatosságán keresztül teszi.
A Taoizmust hagyományosan a Sárkány Útjának tartják – így
a sárkány lett az átalakulás kínai szimbóluma. Tekintettel arra, hogy mifelénk
a sárkánynak elég rossz sajtója van, talán jobb szimbólum lenne a Pillangó. De
használjunk bármilyen szimbólumot, a Taoizmus az Átváltozás Útja – az az út,
amelyen haladva valamely dolog valami mássá változhat.
Az bizonyos, hogy a taoistákat évszázadok óta a
varázslókkal azonosítják – mint ahogyan a taoizmus bizonyos mértékben varázslat
– nagyon gyakorlati formában, de mégis csak varázslat. Most röviden eláruljuk
két titkát ennek a varázslatnak – két alapvető taoista átváltoztatást, amelyek
roppant hasznosnak bizonyulnak majd az elkövetkezendő években. Az első a
Negatívum Pozitívummá Fordítása. A második az, hogy a Pozitívum Pozitívumot
Vonz. Egyéb taoista titkokkal ellentétben kevés a veszélye annak, hogy ezek az
elvek Rossz Kezekbe kerülhetnének, mivel rossz kezekben mindez nem működik.
Annyit még hozzátehetnénk, hogy a legjobban Malackák esetében működik.
És most, miután ez a könyv Malackáé, az ő dala következik.
– Elkészültél, Malacka?
– Igen (hukk), azt hiszem,(hukk) – csuklott idegesen
Malacka. – Valahogy így hangzik...
Keressünk egy Utat
Ma
Mely elvezet a Holnapba.
Kövessük most az Utat
A vízként áramló Utat,
Hátunk mögött
Ott marad
A nem-számító gondolat,
S életünket úgy éljük,
Hogy a Fontosabbat
Figyeljük.
Időnket ne kíméljük
Időnket ne kíméljük
S akkor biztos
Megleljük
Az élet-adta Esélyt.
S mit már elfeledtünk
Rég
Tán újra felfedezhetnénk.
És segít majd, mint
Barátunk,
Míg el nem jő a
Halálunk.
Süt a nap vészesen,
Süt a nap vészesen,
Megy az út szélesen.
S mindig ott az eleje,
Ahol te állsz, emberke.
Ám azt nem tudhatja
Senki,
Hogy meddig tart, hová
Visz ki,
Mert ez az Út végtelen.
Amögé is elvezethet,
Amögé is elvezethet,
Hol megbújt az
Emlékezet.
S hömpölyögve folydogál,
Hűs hullámán visz
Az ár.
– Ez szép volt. Tudtam, hogy megbirkózol vele.
– És most a végére értünk? – kérdezte Malacka.
– Igen. Gondolom.
– Úgy tűnik, hogy itt a vége – mondta Micimackó.
– Az lehet. De mégis...
– Mit mondtál, Malacka?
– Csak azt, hogy nekem úgy tűnik, mintha csak most
kezdődne.
(Benjamin Hoff: Malacka és a Tao)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése