Varázslói fegyelem




  Csendben ülni don Juannal az egyik legélvezetesebb élmény volt, amit ismertem. Párnázott székeken üldögéltünk a háza mögött Közép-Mexikó hegyei közt. Késő délutánra járt. Kellemes szellő fújdogált. A nap a ház mögött, a hátunk mögött volt. Halványuló fénye rendkívüli zöld árnyékokat hozott létre a hátsó udvar hatalmas fáin. Óriási fák nőttek a ház körül és mögött, eltakarva a város látványát, ahol don Juan élt. Ez mindig azt a benyomást keltette bennem, hogy a vadonban vagyok, bár másfélében, mint a kopár sonorai sivatag, mindazonáltal vadonban. 
– Ma a varázslás egyik legkomolyabb témáját fogjuk megvitatni – mondta hirtelen don Juan –, és azzal fogjuk kezdeni, hogy beszélünk egy kicsit az energiatestről.
Számtalanszor leírta nekem az energiatestet, mint energiamezők halmazát, a tükörképét annak az energiamező-halmaznak, amiből a fizikai test felépül, amikor azt az univerzumban áramló energiaként látjuk.
Azt mondta, hogy kisebb, tömörebb és súlyosabb megjelenésű, mint a fizikai test fénygömbje. Don Juan elmagyarázta, hogy a test és az energiatest két energiamező halmaz, melyet egymáshoz présel egy különös összeragasztó erő. Vég nélkül hangsúlyozta, hogy az erő, amely az energiamezőknek ezt a csoportját összeköti, az ősi mexikói varázslók szerint a legtitokzatosabb erő az univerzumban. Személyes véleménye az volt, hogy ez a világegyetem tiszta lényege, a végösszege mindannak, ami van. Azt állította, hogy a fizikai test és az energiatest az egyetlen ellensúlyozott energiaalakzat az emberi lények  birodalmában. Emiatt nem fogadott el semmilyen más kettősséget, csak azt, ami e kettő között van. Úgy tartotta, hogy a test és az elme, a lélek és a testiség közti kettősséget pusztán az elme fűzte össze, és az elméből származik mindenféle energetikai alap nélkül. Don Juan azt mondta, hogy a fegyelmen keresztül bárki közelebb hozhatja az energiatestet a fizikai testhez. A kettő közti távolság rendszerint hatalmas. Mihelyst az energiatest egy bizonyos hatótávolságon belül van, mely mindegyikünknél egyénenként változik, a fegyelmen keresztül bárki a fizikai test pontos másává alakíthatja azt, azaz egy háromdimenziós szilárd lénnyé. Innen származik a varázslók képzete a másikról vagy a dupláról.
A fegyelem ugyanezen folyamatán keresztül, bárki ugyanígy átalakíthatja háromdimenziós szilárd fizikai testét az energiatest tökéletes másává, azaz egy éteri energiatöltetté, amely, mint minden energia, láthatatlan az emberi szem számára. Amikor don Juan mindezt elmondta nekem, az volt a reakcióm, hogy megkérdeztem, egy mitikus állítást ír-e le?Azt felelte, hogy a varázslók körül nincs semmi mitikus. A varázslók gyakorlatias lények, és amit leírtak, az mindig valami egészen józan, evilági dolog volt. Őszerinte azért nehéz felfogni, amit a varázslók csináltak, mert ezek egy másik megismerési rendszerből származtak. Azon a napon ott Közép-Mexikóban, a háza mögött ülve, don Juan azt mondta, hogy az energiatest kulcsfontosságú mindenben, ami történik az életemben. Energetikai tényként látta, hogy az energiatestem ahelyett, hogy távolodna tőlem, ahogy rendszerint szokta, most nagy sebességgel közelít felém. 
– Mit jelent az, hogy közelít felém, don Juan? – Azt, hogy valami laposra fog verni – mondta mosolyogva. – Hatalmas mértékű kontroll fog belépni az életedbe, de nem a tiéd, hanem az energiatesté.
 – Úgy érted don Juan, hogy valamilyen külső erő fog irányítani? 
– Rengeteg külső erő irányít téged ebben a pillanatban. Az a kontroll, amiről beszélek, kívül van a nyelv hatókörén. Ez a te uralmad, és ugyanakkor mégsem az. Nem lehet besorolni, de kétségkívül meg lehet tapasztalni. És mindenekelőtt kétségkívül lehet irányítani. Emlékezz erre: irányítani lehet, természetesen a te teljes hasznod érdekében, ami ismét nem a te hasznod, hanem az energiatesté. Az energiatest viszont te vagy, úgyhogy ezt örökké folytathatnánk, mint a farkát kergető kutya, ha megpróbálnánk megmagyarázni. A nyelv erre alkalmatlan. Ezek az élmények túl vannak a szintaxison. A világegyetem általában véve felmérhetetlen, nem lineáris. 
- Az ősi Mexikó varázslói voltak az elsők, akik felfedezték, hogy van egy élettársunk – mondta olyan tisztán, amennyire csak tudta. – Van egy ragadozónk, aki a kozmosz mélyéről jött és átvette az uralmat az életünk felett. Az emberi lények a foglyaik. A ragadozó a mi urunk és mesterünk. Engedelmessé és tehetetlenné tettek minket. Ha tiltakozni akarunk, elhallgattatja a tiltakozásunkat. Ha önállóan akarunk cselekedni, megköveteli, hogy ne tegyük.
Nagyon sötét volt körülöttünk és úgy tűnt, ez megnyirbálta a megnyilvánulási kedvemet. Ha nappal lett volna, halálra nevettem volna magam. A sötétben elég gátlásosnak éreztem magam.
 – Koromsötét van körülöttünk – mondta don Juan –, de ha a szemed sarkából figyelsz, továbbra is látni fogsz illanó árnyakat, amint körülötted mindenhol ugrálnak. Igaza volt. Még mindig láttam őket. Mozgásuk elszédített. Don Juan felkapcsolta a lámpát, és ez úgy tűnt, mindent szertefoszlatott.
– Kizárólag a saját erőfeszítésedből elérkeztél ahhoz, amit az ősi Mexikó sámánjai a témák témájának neveztek. Egész idő alatt kerülgettem a forró kását, célozgatva arra, hogy valami fogságban tart minket. Valóban foglyok vagyunk! Ez egy energetikai tény volt az ősi Mexikó varázslói számára.
– Miért vette át ez a ragadozó így az irányítást, ahogy leírod, don Juan? – kérdeztem. – Kell lennie logikus magyarázatnak!
– Van magyarázata – felelte don Juan –, ami a legegyszerűbb magyarázat a világon. Azért vették át az irányítást, mert ennivaló vagyunk a számukra, és könyörtelenül kisajtolnak minket, mivel mi vagyunk a táplálékuk. Pont úgy, ahogy mi tyúkokat tenyésztünk tyúkketrecekben, gallineros, úgy tenyészt minket a ragadozó emberketrecekben, humaneros. Így az élelmük mindig elérhető a számukra. 
Éreztem, hogy hevesen rázom a fejemet. Nem tudtam kifejezni tökéletes nyugtalanság és elégedetlenségérzetemet, de a testem mozgott, hogy a felszínre hozza. Részemről mindenfajta szándékosság nélkül tetőtől talpig remegtem.
– Nem, nem, nem, nem – hallottam magamat. – Ez képtelenség, don Juan. Amit mondasz, az rettenetes. Ez egyszerűen nem lehet igaz, sem a varázslók, sem az átlagemberek, sem senki számára.
– Miért nem? – kérdezte don Juan csendesen.
– Miért nem? Azért mert felbőszít téged?
– Igen, ez engem felbőszít! – vágtam vissza. – Ezek az állítások felháborítóak!
– Nos, még nem hallottad az összes állítást. Várj még egy kicsit, és nézd meg, hogy érzed majd magad. Egy gyors légicsapásnak foglak alávetni. Azaz hatalmas támadásnak teszem ki az elmédet, és te nem kelhetsz fel, és nem mehetsz el, mivel fogva vagy. Nem azért mert én fogva tartalak, hanem mert valami benned meg fogja akadályozni, hogy elmenj, míg egy másik részed tényleg tombolni fog. Úgyhogy készítsd fel magad!
Éreztem, hogy van bennem valami, ami bűnhődni akar. Don Juannak igaza volt. A világért sem hagytam volna el a házat. Ugyanakkor egy cseppet sem szerettem a lehetetlenségeket, amikkel elárasztott engem. 
– Az elemző elmédhez akarok fordulni – mondta don Juan. – Gondolkozz el egy pillanatra, és mondd meg nekem, hogyan magyaráznád meg a mérnökember intelligenciája és hitrendszerei ostobasága, vagy az ellentmondásos viselkedése közti ellentmondást? A varázslók úgy tartják, hogy a ragadozók adták nekünk hitrendszereinket, a jó és a rossz eszméjét, társadalmi szokásainkat. Ők azok, akik felállították reményeinket, várakozásainkat és álmainkat sikerről és bukásról. Mohóságot, kapzsiságot és gyávaságot adtak nekünk. A ragadozók tesznek minket önelégültté, szokások rabjaivá és egoistává.
 – De hogyan tudják ezt megcsinálni, don Juan? – kérdeztem. Valahogy tovább dühített, amit mondott. – Ezeket suttogják a fülünkbe, miközben alszunk?
– Nem, nem így csinálják. Ez ostobaság! – mondta don Juan mosolyogva. – Ennél végtelenül hatékonyabbak és szervezettebbek. Annak érdekében, hogy engedelmesek jámborak és gyengék maradjunk, a ragadozók egy elképesztő manőverbe kezdtek – elképesztő, egy harcoló stratéga nézőpontjából. Iszonyú azoknak a szempontjából, akik elszenvedik.
Nekünk adták az elméjüket! Hallasz engem? A ragadozók nekünk adták az elméjüket, ami a mi elménkké vált. A ragadozók elméje cikornyás, ellentmondásos, morózus, teli félelemmel, hogy bármelyik pillanatban felfedezhetik. 
– Tudom, hogy habár soha nem szenvedtél éhségtől – folytatta –, aggódsz az élelem miatt, ami nem más, mint a ragadozó aggodalma, hogy a manővere bármelyik pillanatban lelepleződhet, és akkor nem kap több ennivalót. Az elmén keresztül, ami végül is az ő elméjük, a ragadozók bármit befecskendeznek az emberi lények életébe, ami számukra megfelelő. Ily módon biztosítják a biztonság egy fokát, mely ütközőként szolgál félelmeik ellen.
 – Nem arról van szó, hogy mindezt nem tudom elfogadni, úgy ahogy van – mondtam. – El tudnám, de van valami olyan utálatos benne, ami igazság szerint undorít. Arra kényszerít, hogy ellentmondó álláspontra helyezkedjek. Hogyha tényleg esznek minket, hogyan teszik?
Don Juan szélesen elmosolyodott. Csakúgy hízott a mája. Elmagyarázta, hogy a varázslók fénylő energialabdáknak látják a csecsemőket, melyek a tetejüktől az aljukig be vannak borítva egy fénylő bevonattal, ami olyan, mint egy szorosan az energiagubójukhoz simuló képlékeny burok. Azt mondta, hogy a tudomás ragyogó bevonata az, amit a ragadozók fogyasztanak, és mire egy emberi lény eléri a felnőttkort, tudomásának ragyogó bevonatából nem marad több egy vékony szegélynél, ami a talajtól a lábujjak tetejéig ér. Ez a szegélylehetővé teszi az emberiség számára, hogy életben maradjon, de épp hogy csak. Mintha álomban lettem volna, hallottam, ahogy don Juan Matus elmagyarázza, hogy tudomása szerint az emberi faj az egyetlen faj, amelynél a tudomás ragyogó bevonata kívül van a fénylő gubón. Így aztán könnyen zsákmányává válik egy övétől különböző rendszerű tudomásnak, mint például a ragadozó súlyos tudomásának. Aztán eddigi kijelentései közül a legrombolóbbat tette. Azt mondta, hogy a tudomásnak ez a keskeny szegélye az öntükrözés központja, ahol az ember jóvátehetetlenül megragadt. Öntükrözésünkön játszva, ami a tudomás egyetlen darabja, ami számunkra megmaradt, a ragadozók fellobbantják a tudomást, majd könyörtelen, ragadozói módon elfogyasztják azt. Értelmetlen problémákat adnak nekünk, melyek növekedésre késztetik a tudomás lángját, és ily módon tartanak életben bennünket a maguk számára, hogy álgondjaink energetikai fellobbanásával táplálkozzanak. 
Kellett, hogy legyen valami abban, amit don Juan mondott, mert olyan pusztító volt a számomra, hogy ezen a ponton igazság szerint émelyegni kezdett a gyomrom. Egy pillanatnyi szünet után, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy rendbe jöjjek, megkérdeztem don Juantól: 
– De miért van az, hogy az ősi Mexikó varázslói, és a mai varázslók is mind, habár látják a ragadozókat, mégsem tesznek ellenük semmit?
– Nincs semmi, amit te és én tehetnénk ellenük – mondta don Juan komor, szomorú hangon. – Mindössze annyit tehetünk, hogy addig a pontig fegyelmezzük magunkat, ahol már nem érintenek meg bennünket. Hogy kérhetnéd embertársaidtól, hogy vessék alá magukat ennek a kérlelhetetlen fegyelemnek? Kinevetnének és kigúnyolnának, az agresszívabbak pedig szarrá vernének. És nem annyira azért, mert nem hiszik el. Mélyen belül minden emberi lénynek ősi, zsigeri tudása van a ragadozók létezéséről.
Elemző elmém oda-vissza hintázott, mint egy jojó. Elment, visszajött, elment és újra visszajött. Bármi is volt, amit don Juan felvetett, abszurd volt és hihetetlen. Ugyanakkor rendkívül ésszerű dolog volt, és nagyon egyszerű. Megmagyarázott mindenfajta emberi ellentmondást. amire csak gondolni tudtam. De hogyan veheti valaki mindezt komolyan? Don Juan egy lavina útjába lökött, ami örökre maga alá temethet. A vészjósló érzés újabb hulláma tört rám.
– Micsoda szeszélyes alak! – mondta. – Egyrészt semmit sem hajlandó elhinni, másrészt abszolút gyakorlatias. El kell rendezned ezt a belső küzdelmet. Máskülönben felpuffadsz, mint egy nagy varangyos béka és kidurransz. Don Juan egyre mélyebbre és mélyebbre döfte belém a nyilát.
– Az ősi Mexikó varázslói – mondta –, látták a ragadozót. Elnevezték szökdelőknek, mivel átszökell a levegőn. Nem szép látvány. Egy nagy, áthatolhatatlanul sötét árny, ami a levegőn keresztülugrik. Aztán laposan elfekszik a földön. Az ősi Mexikó varázslói eléggé zavarban voltak azzal kapcsolatban, hogy mikor tűnt fel a Földön. Úgy vélték, hogy az ember egy időben teljes lény kellett hogy legyen, elképesztő éleslátással és a tudomás olyan hőstetteivel, melyek manapság mitologikus legendák. Aztán úgy tűnik, mindez eltűnt, és most itt van az agyoncsillapított ember.
Mérges akartam lenni, paranoiásnak akartam nevezni, de valahogy nem volt meg a meggyőződésem, ami általában ott volt közvetlenül lényem felszíne alatt. Valami bennem túl volt azon a ponton, hogy feltegyem magamnak a kedvenc kérdésemet: Mi van, ha mindaz, amit mond, igaz? Azon az éjszakán azokban a pillanatokban, amikor beszélt hozzám, a szívem mélyén tudtam, hogy minden, amit mond igaz, de ugyanekkor és ugyanazzal az erővel mindez maga volt a képtelenség.
– Mit mondasz, don Juan? – kérdeztem erőtlenül. A torkom összeszorult. Nehezen kaptam levegőt.
– Azt mondom, hogy ami ellenünk fellépett, az nem egy egyszerű ragadozó. Nagyon okos és nagyon jól szervezett. Módszeres eljárást követ, hogy tehetetlenné tegyen bennünket. Az ember, aki rendeltetése szerint mágikus lény, nem az többé. Egy átlagos húsdarab. Nincs más álom az ember számára, csak egy állat álma, akit azért tenyésztenek, hogy egy darab hús legyen belőle: elcsépelt, sablonos és félkegyelmű.
Don Juan szavai szokatlan testi reakciót váltottak ki belőlem, ami hányingerhez volt hasonlítható. Olyan volt, mintha ismét émelyegni kezdene a gyomrom, de a hányinger lényem mélyéből, a csontvelőmből származott. Önkéntelenül rázkódni kezdtem. Don Juan a vállamnál fogva erőteljesen megrázott. Éreztem, ahogy a nyakam előre-hátra inog don Juan fogásának a hatására. Mozdulata azonnal lecsillapított. Úgy éreztem, több önuralmam van.
– Ez a ragadozó, ami természetesen egy szervetlen lény – mondta don Juan –, nem teljesen láthatatlan a számunkra, mint a többi  szervetlen. Azt hiszem, gyerekkorunkban látjuk őket, de olyan ijesztőek, hogy úgy döntünk, nem gondolunk rájuk. A gyerekek természetesen ragaszkodhatnak ahhoz, hogy a látványra koncentráljanak, de körülöttük mindenki más le fogja beszélni őket róla, hogy ezt tegyék. – Az egyetlen alternatíva, ami az emberiség számára megmaradt, a fegyelem – folytatta. – Egyedül a fegyelem rettenti el őket. De a fegyelem alatt nem szigorú szokásokat értek. Nem arra gondolok, hogy kelj fel minden reggel fél hatkor, és addig csurgasd magadra a hideg vizet, amíg el nem kékülsz. A varázslók fegyelmen azt a képességet értik, hogy higgadtan néznek szembe azokkal a furcsaságokkal, amik nincsenek benne az elvárásaikban. Számukra a fegyelem művészet: annak a művészete, hogy szemrebbenés nélkül néznek szembe a végtelennel, és nem azért, mert erősek és edzettek, hanem mert tele vannak csodálattal.
– Mi módon lehet a varázslók fegyelme elrettentő? – kérdeztem.
– A varázslók azt mondják, hogy a fegyelem élvezhetetlenné teszi a tudomás ragyogó bevonatát a szökdelők számára – mondta don Juan az arcomat fürkészve, mintha a hitetlenkedés jelét keresné. – Az eredmény az, hogy a ragadozók megzavarodnak. Úgy vélem, egy ehetetlen ragyogó bevonat nem része a kogníciójuknak. Miután összezavarodtak, nem marad más lehetőségük, mint felhagyni gyalázatos tevékenységükkel. – Ha a ragadozók egy ideig nem eszik a tudomásunk ragyogó bevonatát, akkor az növekedni fog. A végsőkig leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a varázslók fegyelmük segítségével elég ideig távol tartják maguktól a ragadozókat ahhoz, hogy az lehetővé tegye tudomásuk ragyogó bevonatának, hogy a lábujjaik szintjénél magasabbra nőjön. Ha egyszer a lábujjak szintje fölé ér, visszanövekszik egészen a természetes méretéig. Az ősi Mexikó varázslói úgy mondták, hogy a tudomás ragyogó bevonata olyan, mint egy fa. Ha nem nyesik, természetes méretére és térfogatára nő. Amint a tudomás a lábujjak szintje fölé ér, hatalmas érzékelési manőverek válnak maguktól értetődővé. 
– Az ősi idők varázslóinak ragyogó fortélya az volt, hogy fegyelemmel terhelték le a szökdelő elmét. Rájöttek, hogyha belső csenddel terhelik meg a szökdelő elmét, az idegen beültetés elmenekül, ezzel teljes bizonyosságát adva bármely gyakorlónak, aki ezt a műveletet végrehajtja, hogy az elme idegen eredetű. Az idegen beültetés vissza fog térni, erről biztosíthatlak, de nem olyan erősen, és kezdetét veszi egy folyamat, amiben a szökdelő elme menekülése megszokottá válik, míg egy nap örökre el nem megy. Egy igazán szomorú napon! Az az a nap, amikor a saját eszközeidre kell támaszkodnod, ami kis híján nulla. Nincs senki, aki megmondja, mit csinálj. Nincs többé idegen eredetű elme, hogy diktálja a hülyeségeket, amikhez hozzászoktál.
– A tanítóm, Julián nagual, figyelmeztette minden tanítványát, hogy ez a legnehezebb nap a varázsló életében, mivel a valódi elmét, ami hozzánk tartozik, tapasztalataink összességét az élethossznyi uralom félénkké, bizonytalanná és megbízhatatlanná tette. Személy szerint azt mondanám, a varázslók igazi csatája abban a pillanatban kezdődik. A többi csupán felkészülés.
Őszinte izgalom fogott el. Többet akartam tudni, egy különös érzés mégis lármázott bennem, hogy hagyjam abba. Baljós következményekre és büntetésre utalt, mintha az Úr haragja ereszkedett volna rám, amiért megbolygattam valami olyat, amit maga az Isten fátyolozott el. Hatalmas erőfeszítést tettem, hogy a kíváncsiságom győzzön.
– M-m-mit értesz azon, hogy megterhelni a szökdelő elmét? – hallottam magam.
– A fegyelem végtelenül megterheli az idegen elmét. Ezért fegyelmük révén a varázslók legyőzik az idegen beültetést.
Állításai a hatalmukba kerítettek. Úgy gondoltam, don Juan vagy igazolhatóan elmebeteg, vagy valami olyan félelmetes dolgot mond, ami megdermeszt bennem mindent. Észrevettem azonban, hogy milyen gyorsan összegyűjtöttem az energiámat ahhoz, hogy visszautasítsak mindent, amit mondott. Egy pillanatnyi pánik után nevetni kezdtem, mintha don Juan valami viccet mondott volna nekem. Még hallottam is, amint azt mondom:
– Don Juan, don Juan, javíthatatlan vagy!
Úgy tűnt, don Juan ért mindent, amit átélek. Megcsóválta a fejét, és tettetett kétségbeeséssel az égre emelte a tekintetét.
– Olyan javíthatatlan vagyok – mondta –, hogy adok a szökdelő elmének, amit magadban hordasz, még egy lökést. Felfedem neked a varázslás egyik legkülönlegesebb titkát. Egy olyan megállapítást fogok neked leírni, aminek bebizonyítása és megerősítése több ezer évébe került a varázslóknak. Rám nézett és kajánul elmosolyodott.
– A szökdelő elme örökre elmenekül, amikor egy varázslónak sikerül megragadnia azt a rezgőerőt, ami mint energiamezők halmazát összetart minket. Ha egy varázsló elég hosszan fenntartja ezt a nyomást, a szökdelő elme vereséget szenved és elmenekül. És pontosan ez az, amit tenni fogsz: belekapaszkodsz az energiába, ami összetart téged.
A legérthetetlenebb módon reagáltam, amit csak el tudok képzelni. Valami bennem tényleg rázkódott, mintha meglöktek volna. Alaptalan rettegés fogott el, amit azonnal kapcsolatba hoztam vallásos neveltetésemmel. Don Juan tetőtől talpig végigmért.
– Isten haragjától félsz, igaz? Legyél nyugodt, hogy ez nem a te félelmed. Ez a szökdelő félelme, mivel tudja, hogy pontosan azt fogod tenni, amit mondok neked.
Szavai egyáltalán nem nyugtattak meg. Még rosszabbul éreztem magam. Akaratlanul rángatóztam, és nem tudtam megállítani.
– Ne izgulj! – mondta don Juan nyugodtan. – Biztosan tudom, hogy ezek a rohamok nagyon gyorsan elmúlnak. A szökdelő elmének nincs semmiféle összpontosító-képessége.
Egy pillanat múlva minden megszűnt, ahogy don Juan előre megmondta. Szépítés lenne, ha ismét azt mondanám, hogy össze voltam zavarodva. Ez volt életemben az első alkalom – don Juannal vagy nélküle –, hogy azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Fel akartam kelni a székből, hogy járjak egyet, de halálosan féltem. Teli voltam ésszerű állításokkal, és ugyanakkor gyermeki félelem töltött el. Elkezdtem mély lélegzeteket venni, miközben hideg verítékben úszott az egész testem. Valahogy magamra szabadítottam egy rendkívül borzalmas látványt: fekete, elillanó árnyékok ugráltak körülöttem mindenhol, bárhová fordultam. Behunytam a szememet, és a szék karfájának támasztottam a fejem.
– Nem tudom mit gondoljak, don Juan. Ma este igazán sikerült összezavarnod.
– Egy belső harc dúl benned. Lényed legmélyén tudod, hogy nem tudod visszautasítani az egyezséget, hogy egy nélkülözhetetlen részed, tudomásod ragyogó bevonata felfoghatatlan táplálékforrásul szolgáljon természetüknél fogva felfoghatatlan entitások számára. Egy másik részed pedig teljes erejével szembeszáll ezzel a helyzettel. – A varázslók forradalma az, hogy elutasítják az olyan megállapodások tiszteletben tartását, amikben nem vettek részt. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy beleegyezem-e, hogy másfajta tudomású lények megegyenek. Szüleim csak azért hoztak világra, hogy étel legyek, mint ők, és itt ér véget a történet. Don Juan felállt a székéről és kinyújtóztatta a karját és a lábát.
– Órák óta ülünk itt. Ideje bemennünk a házba. Eszem valamit. Velem tartasz?
Elhárítottam. A gyomrom háborgott.
– Azt hiszem jobban tennéd, ha lefeküdnél – mondta. – A légicsapás letarolt. 
Nem kellett kétszer mondania. Bezuhantam az ágyamba, és aludtam, mint bunda. Otthon, ahogy telt az idő, a szökdelők ideája életem egyik fő komplexusává vált. Eljutottam arra a pontra, hogy úgy éreztem, don Juannak teljesen igaza van velük kapcsolatban. Akármilyen keményen is próbálkoztam, nem tudtam megszabadulni a logikájától. Minél többet gondolkodtam róla, és minél többet beszéltem magammal és embertársaimmal, és minél inkább megfigyeltem magamat és őket, annál erősebb lett a meggyőződésem, hogy valami képtelenné tesz bennünket minden cselekedetre, párbeszédre vagy gondolatra, aminek nem az én van a gyújtópontjában. Nekem, csakúgy mint mindenki másnak, akit ismertem vagy akivel beszéltem, csak az énre volt gondja. Mivel nem tudtam semmilyen magyarázatot találni egy ilyen egyetemes homogenitásra, úgy véltem, don Juan gondolatmenete a legalkalmasabb arra,  hogy megmagyarázza a jelenséget. Olyan mélyen, amennyire csak tudtam, mítoszok és legendák olvasásába ástam magam. Olvasás közben tapasztaltam valamit, amit soha nem éreztem korábban: mindegyik könyv, amit olvastam, mítoszok és legendák interpretációja volt. Mindegyik könyvben egy homogén elme volt kitapintható. A stílus különbözött, de a szavak mögötti hajtóerő egyöntetűen ugyanaz volt: még ha a téma olyan elvont is volt, mint egy mítosz vagy egy legenda, a szerzőknek mindig sikerült beilleszteniük önmagukról szóló kijelentéseket. A könyvek mögötti egynemű hajtóerő nem a könyvek meghatározott témája volt, hanem az önkiszolgálás. Ezt soha nem éreztem korábban.  Reakciómat don Juan hatásának tulajdonítottam. Az elkerülhetetlen kérdés, amit feltettem magamnak, az volt: ő befolyásol, hogy így lássam ezt, vagy tényleg egy idegen elme diktál mindent, amit teszünk? Szükségszerűen ismét tagadásba estem, és őrülten váltottam tagadásról elfogadásra, elfogadásról tagadásra. Valami bennem tudta, hogy bármire is céloz don Juan, az energetikai tény, de valamilyen ugyanilyen fontos rész bennem meg azt tudta, hogy az egész hülyeség. Belső harcom végeredménye az a rossz előérzet lett, hogy valami veszélyes dologfenyegetően közeledik felém. Kiterjedt antropológiai kutatásokat folytattam a szökdelők témájában más kultúrákban, de sehol sem találtam semmilyen célzást. Ebben a kérdésben don Juan tűnt az egyetlen információforrásnak. A következő alkalommal,amikor meglátogattam, azonnal a szökdelők témájára váltottam.
– Mindent megpróbáltam, hogy ésszerűen viszonyuljak ehhez a témakörhöz, de nem tudok. Vannak pillanatok, amikor teljesen egyetértek veled a ragadozókkal kapcsolatban.
– A szökdelő elme nem hagyott el – mondta don Juan –, de súlyosan megsérült. Minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy újrarendezze a veled való kapcsolatát. De valami örökre elszakadt benned. A szökdelő tudja ezt. A valódi veszély az, hogy a szökdelő elmének esetleg sikerül azzal győznie, hogy az aközötti ellentmondással játszva, amit én mondok és ő mond, kifáraszt és arra kényszerít, hogy kiszállj. 
– Látod, a szökdelő elmének nincs versenytársa – folytatta. – Amikor javasol valamit, egyetért a saját javaslatával, és elhiteti veled, hogy csináltál valami érdemlegeset. A szökdelő elme azt fogja neked mondani, hogy amit Juan Matus mond neked, az merő képtelenség, és aztán ugyanez az elme egyet fog érteni a saját állításával: „Igen, hát persze hogy képtelenség” fogod majd mondani. Ily módon győznek le minket. 
– A szökdelők nélkülözhetetlen részei a világegyetemnek, és olyannak kell őket venni, amilyennek – félelmetesnek, rettenetesnek. Rajtuk keresztül tesz minket próbára az univerzum. – Energetikai szondák vagyunk, amiket az univerzum hozott létre – folytatta don Juan, mintha nem lenne tudatában a jelenlétemnek –, és mivel olyan energiának vagyunk a birtokában, aminek van tudomása, mi vagyunk az eszközök, amiknek a révén a világegyetem önmaga tudatára ébred. A szökdelők a kérlelhetetlen kihívók. Nem vehetjük őket másképp. Ha ezt sikerül megtennünk, a világegyetem engedélyezi a folytatást.
Szerettem volna, ha don Juan többet mond, de csak annyit tett hozzá: 
– Szeretnék a figyelmedbe ajánlani egy furcsa elképzelést – folytatta. – Hangsúlyoznom kell, hogy ez a furcsa elképzelés végtelen ellenállásba fog ütközni benned – mondta. – Előre szólok, hogy nem fogod könnyen elfogadni. De az a tény, hogy furcsa, nem kéne hogy elrettentsen. Társadalomtudós vagy. Ennél fogva mindig nyitott az agyad a vizsgálódásra, nem így van? – A furcsa elképzelés az – mondta lassan, szavai hatását méricskélve –, hogy úgy tűnik, ezen a Földön minden emberi lénynek pontosan ugyanolyanok a reakciói, a gondolatai és az érzései. Úgy tűnik, hogy ugyanazokra az ingerekre többé-kevésbé ugyanúgy reagál mindenki. A nyelv, amit beszélünk, elhomályosítja ezeket a reakciókat, de ha ezt lekaparjuk róla, akkor pontosan ugyanazok a reakciók ostromolnak minden emberi lényt a Földön. Szeretném, ha ez kíváncsivá tenne, természetesen mint társadalomtudóst, és megvizsgálnád, hogy el tudsz-e számolni szabályszerűen egy ilyen homogenitással.
Mélyen elmerültem a feladaton való töprengésbe, amit felvázolt nekem. Azzal kezdtem, hogy megpróbáltam számba venni magamban, ismerek-e valamilyen cikket vagy tanulmányt, ami erről a témáról szól. Úgy gondoltam, hogy kutatómunkát kell végeznem, és úgy döntöttem: azzal kezdem, hogy elolvasok minden elérhető munkát a nemzeti karakterekről.
– Ez abszurd! – ismételgettem, képtelenül arra, hogy bármi mást mondjak. A ragadozó, amit don Juan leírt nekem, nem volt valami jóindulatú. Rendkívül erős, durva és közömbös volt. Éreztem, hogy semmibe vesz minket. Kétségkívül korokkal ezelőtt eltiport minket, és ahogy don Juan mondta, gyengévé, sebezhetővé és engedelmessé tett. Valósággal halálra sírtam magam, de nem magam miatt. Megvolt a haragom, a hajlíthatatlan szándékom, hogy ne hagyjam magam megenni. Embertársaimért sírtam, különösen az apámért. Addig a pillanatig nem is tudtam, hogy ennyire szerettem.
– Sosem volt esélye – halottam magam újra és újra ismételni, mintha a szavak nem lennének igazán az enyémek. Szegény édesapám, a legfigyelmesebb lény, akit valaha ismertem, olyan tapintatos, olyan gyengéd, olyan tehetetlen.



 Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő, és így szólt: "Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré." Azt felelte: "Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik." Most a szent városba vitte a sátán, és a templom párkányára állította. "Ha Isten Fia vagy - mondta -, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad." Jézus így válaszolt: "Az is meg van írva: Ne kísértsd Uradat, Istenedet." Végül egy igen magas hegyre vitte a sátán, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. "Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem." Jézus elutasította: "Távozz sátán! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj!" Erre otthagyta a sátán és angyalok jöttek a szolgálatára.

(Mt. 1.-11.) 



A majom fontolóra veszi az ismeretlent, de mielőtt ugrana, tudni akarja, hogy mi ebből a haszna. Üzletemberek vagyunk, befektetők, minimalizáljuk a veszteségeinket – ez egy kereskedői világ. Ha „befektetünk”, biztosítékot akarunk. Szerelmesek leszünk, de csak akkor, ha viszontszeretnek minket. Amikor nem szeretünk többé, levágjuk a fejet, és egy másikkal helyettesítjük. A „szerelmünk” pusztán hisztéria. Nem vagyunk szeretetteljes lények, szívtelenek vagyunk.
Azt hittem, tudom, hogy kell szeretni. Don Juan azt mondta: „Már hogy tudnád? Soha nem tanítottak neked a szeretetről. Arra tanítottak, hogyan csábíts, irigykedj, gyűlölj. Még magadat sem szereted. Nincs vér a pucádban, hogy úgy szeress, mint egy varázsló. Tudnál örökké szereti, a halálon túl is? A leghalványabb megerősítés nélkül – semmi ellenszolgáltatatás? Tudnál szeretni befektetés nélkül, csak úgy önmagáért? Sosem fogod tudni, milyen így szeretni, könyörtelenül. Tényleg úgy akarsz meghalni, hogy nem tudod?”
Nem, nem akartam. Mielőtt meghalok, tudnom kell, milyen így szeretni. 
Így fogott meg. Amikor kinyitottam a szemem, már lefelé gurultam a hegyről. Még mindig gurulok. 

(Carlos Castaneda)


Megjegyzések