Mechanizált társadalom

   A középkor világának társadalma szerves egységbe rendezett volt. E társadalom olyan céloknak szentelődött, melyek végső soron földön- és időntúliak, túl vannak e világ határain. A középkor világában óriási erőfeszítéseket fordítottak az olyan valóságok iránti érzék megtartására, előmozdítására és táplálására, melyeket ma természetfelettieknek nevezünk. E világ széltében-hosszában ilyen valóságok látható képmásait állították fel és tisztelték: ikonokban, keresztekben, templomokban, oltárokban, a közös rituáléban.
   A középkor világában a tevékenység legmagasabb formáinak semmi köze nem volt a gyakorlatiassághoz, termelékenységhez vagy hatékonysághoz, ahogyan ma értjük e szavakat. A tevékenység legmagasabb formája a kontempláció volt; és ha csúcsaira csak kevesen is jutottak fel, mégis, azok a valóságok, melyek között e kevesek éltek, vitán felül álló, centrális tényként köztudatban voltak. Ugyanakkor e tudat nem homályosította el az ember érzékét földi, teremtményi helyzete iránt, amely földből lett és oda tér vissza, mivel benső lényének egészét táplálta és gazdagította a szerves kapcsolat a természettel és a Szellem leheletével, mely a természet mesterműveként kimunkálta őt. Persze, a középkor világában is voltak igazságtalanságok és kegyetlenségek, volt nélkülözés és csúfság, volt szenvedés és betegség. Nem arról van szó, hogy idealizálnánk ezt a világot, még kevésbé, hogy az ehhez való visszatérést javasolnánk. Hanem csupán arról, hogy fel kívántuk mutatni e világ elsőrendűen spirituális irányulását és törekvéseit.

   Ez az a világ, melyet elsőrendű irányulásával és törekvéseivel együtt elpusztítottunk. Társadalmunk ember által kreált, nem isteni rend. Tulajdonképpen nem más, mint kivetülése azon emberi elmének, mely elvágta kapcsolatait az istenivel és a földdel; és ha egyáltalán vannak ideáljai, akkor azok tisztán időbeliek és végesek, és a társadalom tagjainak puszta földi jólétére vonatkoznak.

   Nagy ára van azonban annak, ha az ember olyan művi és mechanizált társadalmat épít ki maga köré, mint a miénk; nevezetesen, hogy csak azzal a feltétellel létezhet benne, ha alkalmazkodik hozzá. Ez a büntetésünk. A társadalmi forma, melyet felvettünk, szükségleteinek megfelelően megnyirbálja tudatunkat, tapasztalásunkat ennek imperatívuszai fogják megszabni. A szervetlen, technológiai világ, melyet kiagyaltunk, megkaparintja benső lényünket, és arra törekszik, hogy egy vak, szervetlen, és mechanikus dologgá redukálja azt. Arra törekszik, hogy egész érzelmi területeket kapcsoljon ki életünkből, követelve, hogy új fajta lénnyé váljunk, amely már nem emberi, sem a vallásos, sem pedig a humanisztikus korok felfogása szerint – melynek nincs szíve, nincs benne szeretet, közvetlenség, és éppen olyan személytelen, mint azok a fémek vagy számítási folyamatok, amelyekkel foglalkozik. És nem csak érzelmi világunk sorvad el. Kreatív képzeletünk és értelmünk világa szintén elszegényedik. A legátlagosabban jellegtelen elmetípus is éppen elegendő a társadalmunk működtetéséhez szükséges különféle – tudományos és egyéb – készségek elsajátításához. Ugyanakkor a tárgyak, melyeket most készítünk vagy gyártunk, nem vagy csak alig kívánnak képzelőerőt részünkről; egytől-egyig racionális tervezés és kivitelezés eredményei, technikai képességé és hatékonyságé, és a lehető legkevesebb személyes igyekezettel és odaadással gyártjuk őket – gyártatják velünk őket –, így gyártásukon keresztül részesülünk objektív, személytelen, és kegyetlen természetükből, sőt részévé válunk annak. Mert e termékek – gépek, használati eszközök, szervezetek, rendezvények – maguk is tökéletesen híján vannak bármiféle imaginatív minőségnek: nem tükröznek semmi olyat, ami ne anyagi lenne, nem szimbolizálnak semmit, teljesen áthatja őket saját élettelen és szervetlen közömbösségük; és az ember, aki kénytelen közöttük tölteni napjait, hasonló állapotba süllyed.

   A newtoni mechanikai szintézissel ez az új szemlélet tulajdonképpen kiteljesedett. A világkép, benne az emberrel, lapos és semleges lett, megfosztva minden szakrális és spirituális minőségtől, minden hierarchikus rétegződéstől, az emberi megfigyelő előtt üres táblázatként kiterítve, melybe semmi mást nem lehet bejegyezni, csak azt, ami mérhető. Newton számára az égi szférák egy gépezetet alkotnak, Descartes számára az állatok gépezetek, Hobbes számára a társadalom egy gépezet, La Mettrie számára az emberi test egy gépezet, végül Pavlov és követői számára az emberi viselkedés is olyan, mint egy gépezet. Minden, beleértve az emberi elmét is, egy gép modelljéhez igazodik, melyet boncolgatás, elemzés és számítások által szerkesztettek. Márpedig egy világnézet, amely egy gép modelljére alapul, mechanisztikus világot von maga után. Iparosodott városi társadalmunk sötét, sátáni malmainak gépei ékesszóló reflexiók Descartes valamint elődei és követői filozófiájára; és a (szintúgy sátáni) mentalitás, mely férfiakat és nőket odáig alacsonyít, hogy ilyen gépekkel dolgozzanak, szükséges és logikus következménye e filozófiának.

    A modern tudomány egy emlékezetvesztésből ered, az ember felejtéséből, hogy ő kicsoda. Ezen eredetben rejlő kijátszhatatlan logika folytán olyan pályán halad, melynek minden egyes állomása az ember további bukását jelenti, egyre mélyebb tudatlanságba saját természetéről, következésképpen bármi egyébnek a természetéről is. E tudatlanság által fokozatosan elszakítva létének gyökereitől, az ember, amíg csak megmarad e pályán, arra van ítélve, hogy vakon és egyre növekvő iramban haladjon a teljes identitásvesztés, a teljes kontrollvesztés, végső soron a teljes önmegsemmisítés felé. Semmi nem állíthatja meg e folyamatot, csak az irány teljes megfordítása. 

 

Philip Sherrard

A teljes írás az Ars Naturae Onlineon olvasható