Óz, a varázsló

    A modern lelkület magányos. Akárhogy is nézzük, a magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban, és egyike a modern léthelyzetre leginkább jellemző állapotoknak. Lehet, hogy a mai ember őseinél mérhetetlenül nagyobb jólétben és magasabb úgynevezett életszínvonalon él, de belül olyan ürességet él meg, mely számára értéktelenné és elégtelenné teszi mindazt, amit elér. A magány az új szegénység, a jól táplált ember éhsége. Döntő szerepet játszik a jelenkor összes társadalmi betegségében, az alkoholizmustól és az étkezési zavaroktól kezdve a droghasználatig, a tizenévesek fegyveres ámokfutásaiig, a pornófüggőségig és az öngyilkosságig. Az atomizált, nukleáris család magányos hely, amikor pedig a nukleáris család megbukik, a modern egyén gyakran teljesen kapcsolatok nélkül marad és elidegenedik másoktól. Hasonlóképpen, a modern társadalmi változások sebessége olyan elhidegülést és érzelmi eltávolodást, valamint a társadalmi kohézió olyan szintű hiányát eredményezi, hogy az egyes emberek úgy érzik, idegen és kiismerhetetlen világban élnek, mintha értetlen külföldiek lennének ott, ami egészen tegnapig a saját földjük volt. Az effajta érzések és problémák olyan általánosak, hogy aligha kell e helyütt részletesen vázolnunk a kórképet – minden modern ember tudja, mi a magány –, a nyilvános fórumokon mégis nagyon ritkán hangzik el lényegbevágó meglátás ezekről a kérdésekről.

    Még kevésbé teszünk kísérletet arra, hogy megértsük a magányt mint spirituális problémát, és olyan összefüggésbe helyezzük, amely túllép a profán elméleteken és a szociológusok rögeszmés mennyiségi kutatásán.

 

 

Uwe Pfeifer Várakozók (Metróállomás) II.

 

    A kortárs Nyugat egyik legnyugtalanítóbb arculata a növekvő hajlandóság, hogy a spirituális vágyakozást és nyugtalanságot betegségnek, az agy működési zavarának tekintsék. Az ausztrál pszichiátriai társaságban nemrég komoly vita zajlott arról, hogy a vallási hitet mentális rendellenességnek minősítsék-e. Ahogy az egyik újság tudósítója megfogalmazta, azokat az embereket, akik az égben lakó láthatatlan barátokhoz beszélnek, csak a vallásnak nevezett divatjamúlt babona óvja meg attól, hogy elmebetegként kezeljék őket. Az ilyen elgondolások hátterében az az igazság áll, hogy a komoly spirituális törekvéseket tápláló ember egyre növekvő veszélyt jelent az ájult hedonizmusra, amit manapság arcátlan módon az emberi élet summum bonumaként és az emberi történelem beteljesedéseként népszerűsítenek. A sok pszichológiai tanácsadás célja lebeszélni a boldogtalanokat arról, hogy bármikor is túllépjenek a megelégedettség legföldhözragadtabb formáin. Igaz, hogy akinek nincsenek álmai, az soha nem csalódhat. De ez annyi, mint tagadni, hogy az emberi állapotnak létezik egy vertikális dimenziója, és feltételezni, hogy csak kenyéren – és felelőtlen szórakozáson – is eléldegélhet az ember.

    A modern ember Óz, a varázsló, összetöpörödött lélek egy hatalmas gépezetben. Ennek megfelelően sokszorosára növelte kommunikációs eszközeinek számát a mobiltelefonokkal, műholdakkal, e-mailekkel és SMS-ekkel, ezt követően azonban rájön, hogy nincs mit mondania, vagy nincs senki, akinek elmondhatná. Egyre kevésbé képes arra, hogy bármiféle valódi kapcsolatot teremtsen. Dúskál a külső eszközökben, de nincs benső valósága, amelyet megoszthatna. Nyüzsgő városaink atomizált egyénekből állnak, aki kevés és csak felületes kapcsolatban állnak a többiekkel. A pénzügyi nexus, ami a modern sürgés-forgást irányítja, minden emberi viszonyt lealacsonyít. Munkahelyünk bérrabszolgái vagyunk, otthon pedig a jelzáloghitelünk fontosabb, mint a házasságunk. Ha csapás ér minket az életben, híján vagyunk a szoros kapcsolatok kiterjedt hálózatainak, amelyek ilyenkor támogatón körbevennének, így tanácsadókhoz fordulunk, olyan emberekhez, akiknek óradíjat fizetünk, hogy a barátaink legyenek, éppen úgy, mint amikor – és ez voltaképpen a modern kapcsolatok mintapéldája – óradíjat fizetünk egy prostituáltnak, hogy tegyen úgy, mintha a szeretőnk lenne. A modernitás, megszabadulva minden mély és szertartásos kapcsolattól, például az elkötelezett szolgálat minden formájától, prostituált kultúrává válik, ahol az alkalmi üzlet az uralkodó kapcsolati viszony a legtöbb ember között a legtöbb esetben.

    A modern világ az ember mélységének megtagadása, ennélfogva pedig önbecsapás és paródia. Elég tíz percre bekapcsolni ma a televíziót, hogy megbizonyosodjunk róla, a modernitás első számú törvénye a sekélyesség olyan mérvű eluralkodása, hogy az már kényszerítő erejű legyen. Minden ösztönzés, ami kívül esik a fogyasztói kábultságon, fenyegetést jelent. Az elégedetlenkedők gyógykezelése, a normális emberi állapotok kórossá nyilvánítása szerves részét képezik a modern célkitűzésnek. A vallásos ösztön elnyomása és visszaszorítása szükségszerű eleme az elvilágiasítás programtervének. A modern technológia földi paradicsomában nincs mennyország, és bárkit, aki többre törekszik annál, ami kézzelfogható, téveszmésnek és gyengeelméjűnek tekintenek.

    Az utópisták úgy számolnak, hogy ha a világgazdaság az elkövetkező ötven évben továbbra is körülbelül évi három százalékkal bővül, akkor a Földön minden ember számára elérhetővé válik az amerikai középosztály mai életszínvonala. Az utópisták arról beszélnek, hogy megszűnik a szegénység, győzedelmeskedünk a betegségek felett, hosszabb lesz a várható élettartam, általánosan elterjed az írni-olvasni tudás, és a bolygó összes otthonában minden egyes férfi, nő és gyermek számára gombnyomásra elérhetővé válik majd az ingyenes kábeltévé ezer csatornával.

    De fel kell tennünk a kérdést, hogy mi lesz azután? Elsöprő bizonyítékunk van arra, hogy ezek a dolgok önmagukban sem most, sem a jövőben nem hoznak és nem is hozhatnak mély és tartós kielégülést az emberi lényeknek. Nyilvánvalóan él bennünk egy velünk született sóvárgás a transzcendens kapcsolat kialakítására, amit egy materialista utópia soha nem fog orvosolni. És a Napnál is világosabb, hogy a középosztálybeli amerikaiak messze nem a legboldogabb lények a világban. Súlyos bioszociális magányról, a velejáró összes társadalmi betegségről, és egyre fokozódó egzisztenciális nyomorúságról panaszkodnak. Amikor a videoklipekben látható bálványaik kiégnek a szextől, a kokaintól és a sorozatos válási traumáktól, a szcientológia, az ufó-kultuszok és a populáris kabbala felé fordulnak. A modern lelkület magányossága spirituális probléma, amit semmiféle bőség nem orvosolhat, a metafizikai sóvárgásra azonban egyelőre még nincs technológiai megoldás – a nyugtatószereken kívül.

Sebesen haladunk egy olyan világ felé, amelyben problémáink egészen leplezetlenül spirituális és nem materiális természetűek lesznek. 

 

Rodney Blackhirst (fordította: Laki Zoltán)

 

A teljes cikket az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóiratban olvashatjátok.