Az alvilág hét kapuján átmenve

A spiritualitás egyetlen szóban megfogalmazva: maga a tökéletes és teljes személyesség. 

(a szerk.)

 

 

A magányosnak és csendesnek látszó sorsok gyakran sokkal inkább zaklatottak, szakadékosak és örvényesek, mint az olyanok, amelyeknek csaknem minden órája szem előtt játszódik le. Az eseménytelennek tűnő élet sokszor érdekesebb, mint száz kalandoré, vagy csavargóé. A magányos sorsok titka néha nagyobb, mint a Caesaroké. Talán minden azon múlik, hogy ki mit ért el. 

 

 

 

Burton az alvilágban járt, látta a Szomorú Szörnyeteget és visszatért a földre. Aki onnan vissza tud térni, nem is lehet más, mint nagyon csendes ember. Kínáljanak neki gazdagságot, pénzt, hatalmat, gyönyört, – köszöni, nem kér belőle. Mit tudnak adni neki még azonfelül, amit sorsától kapott? Van-e másnak egyáltalán értéke, mint annak, amit az ember átélt? Az alvilág hét kapuján átmenve Istarnak mindent le kellett rakni, amit a földről hozott: aranyat, hatalmat, szépséget, tudást, emlékeket. Az ember nem tarthat meg mást, mint önmagát, míg végül azt is elveszti - talán. Ki tudja? Ez a kétség éppen az, ami: a melankólia. De. Amikor az ember az alvilágból már visszatérve, átélte mindazt, ami ott van, nem melankóliás többé. Akkor egyszerre nagyon lassú lesz, nagyon nyugodt, nagyon békés. Elkezdi élni a harmat filozófiáját: a tiszta, kristályos, tündöklő pillanatot. Kell gyönyör, szépség, vagyon, hír? -"my leisure would not permit" - semmittevése nem engedélyezi. Csak énekel, mint a tücsök. A halhatatlanságnak ez a faja biztos és gyönyörű.

 

A megváltók, akár politikusok, akár gazdasági emberek, akár pszichológusok, akár művészek, akár filozófusok, mindig „az utolsó attitűd” nélkül való emberek, azok, akik „már-már csaknem”, akik „éppen csak, hogy nem” – akik már nyakig benne vannak, de a fejük még kinn van, és fejüket nem merik beledugni és nem mernek teljesen elmerülni. Ezek azok, akik azt hiszik, hogy az egyik ember tehet valamit a másikért, akik abban a tévedésben vannak, hogy vannak generális, univerzális, társadalmi – tömeges megoldások, akik azt hiszik, hogy az emberek ezerszámra úgy válthatók meg, ahogy behajthatók egy udvarba és ott akár megvendégelhetők, akár lenyakazhatók.

Az embernek önmagának kell megélnie életének minden pillanatát, az ember számára nincs tömeges megoldás, holtbiztos út, módszer, praktika, mindenkire egyformán érvényes metódus, amihez hozzájut, ha elég ügyes, kitartó vagy kegyes vagy alázatos vagy szerény vagy hívő vagy másvalami: neki magának kell elérni mindent, a beszélni és járni tudást, az írni és olvasni tudást, a zenélést, a számolást, a nyelvek tudását, a művészetek élvezetét, szerelmét – ezeket senki más nem teszi meg helyette – neki kell egymagának, minden segítség nélkül, beavatkozás és tanítás nélkül megszereznie a rossz fogakat, az ősz hajszálakat, a fáradtságot, unalmat, rosszkedvet – neki kell élni és kell meghalni. Itt nem lehet szó semmiféle külső hatalom befolyásáról, nem lehet szó metódusokról – megváltásról, nem lehet egy pillanatig sem soha szó arról, hogy az egyik ember valamit ugyanúgy tehessen, mint a másik, mert azt neki kell megtenni. (Hamvas Béla)