Megint Lin-csi

.

Ha egyszer száműznének egy lakatlan szigetre, és csak három könyvet vihetnék magammal, az mindhárom Lin-csiről szólna. Su-La-Ce könyvei Lin-csi apátról, Sári László közreadásával. (Itt olvashattok egy interjút vele.) De ha csak egyetlenegy könyvet vihetnék, az az Ifjú Lin-csi vándorlásai lenne. Ha soha más könyvet nem olvashatnék, akkor sem unnám meg. Lin-csi gyógyítja a lelket, derűt varázsol a szívbe, humorral ajándékoz meg és közvetlen bepillantást enged a Titkokba de oly módon, hogy nem sérti azokat. Őt olvasva a Lét misztériuma úgy ragyog, mint - Lin-csi kedves társa vándorlásaiban - a Hold. Sejtelmesen.
Varázslatos. Mesés. Gyöngéd. Csoda egy könyv. Csoda egy könyvek ezek.

Az ifjú Lin-csi egy nap felmászott  a Vadludak Kis Pagodájának legfelső emeletére. Mindig csodálta az épület karcsúságát, magasságát, de a városnak ebben a részében még nem járt.

– Lent a folyvást bolygó létvilág
káprázat csak, tűnő délibáb –

ötlött eszébe Buddha követőinek tanítása a földi világról, amikor letekintett a pagoda tizenötödik emeletéről. Alatta némán terült el a Hosszú Nyugalom óriás városa. A folyvást bolygó létvilág zaja nem ért fel hozzá.

– Amott a tó vizén kicsiny kép
az odafönn tündöklő nagy Ég.
Lent hamis rajzolat a való,
puha ürességbe illanó –

idézte tovább a Tanítás verseit Lin-csi. Mintha a város csak azért épült volna és csak azért élne, hogy szemléltesse az írást. – Odalent örökös a mozgás, a változás. A létezés folyamában egyetlen pillanat sem ismétli magát. Az érzők családjának minden lénye minden pillanatban más és más. Az a kocsis, az a bivaly, a kertben a virág. És épp így változnak örökké a nem érzők is. A kő, a homok, az érc, a víz, a levegő. A város, az utca, a ház, a kémény, a tető. Amit mutatnak magukból, mire megérintem őket, már nem is való. Mi hát a való? – tűnődött Lin-csi a várost bámulva a toronyból.
    Ezeket a gondolatokat a vadludak másik pagodája körül terpeszkedő Jóságos Kegy kolostorának könyvtárában olvasta. Tetszettek neki, igaznak érezte őket. De mi hát a való? Ennél a kérdésnél az írások is mindig elakadtak. Lin-csinek tudnia kellett a választ. Nem akarta úgy berendezni az életét, hogy mire elkészül vele, minden szereplő megváltozik. Az érzők, a nem érzők, és közben ő maga is. Tartós, jó viszonyban akart élni önmagával és a világgal. A valósággal. De mi hát a való? Mi mozgatja a változót? Mi állandó? Tudni akarta, hogy azzal találjon kapcsolatot, örökre szólót.  Ekképp kutatott az eléje táruló változékonyság sűrűjében Lin-csi elméje. Hátha fölleli a jelenségek mögött az erőt, fölleli a titkos mozgatót. Borzongott az izgalomtól, a város fölött rezgett a levegő.
    – A látás számára nincs más, csak amit mutat neki a világ. Ám az épp maga a változás. A jelenségek tízezerszer milliárd változása mögött tehát láthatatlan ok áll. Láthatatlan és mindent uraló. Csillagok pályáját igazító és fűszálat nevelő. Teremtő és pusztító, mely örökkévaló – töprengett tovább a látástól megfeszített elmével Lin-csi. De tudta már, hogy jó úton jár. Ilyen hatalmat, Nap és Hold fölött trónolót, csak egyet ismert: a mindenben jelenlévő és változatlanul múló Időt. És ott, a toronyban most rátalált. Ő az egyetlen valóság, Ő a mozdulatlan mozgató!
    – S minden, mi e világon létező és változó, csak jelkép, s arra való, hogy megmutatkozzon benne Ő. Múlásáról jelentsen, hatalmáról tanúskodjon. Erre való a kő, az érc, a víz, a levegő, a bivaly, a virág. Erre való Lin-csi, a tao barát, a kolostorban szendergő apát, a Menny Fia, a császár, és mindenki más. Rajta kívül csupán jelképekből áll a világ – sóhajtotta hosszú töprengése végén Lin-csi a toronyban, s erősen megkapaszkodott. Odalent szédítővé vált a létfolyó áramlása, ijesztővé a hullámzás.

*

 Az ifjú Lin-csi egy nap váratlanul a Fekete Ló hegyén találta magát. Tűnődései annyira elfoglalták, hogy jó ideje nem is gondolt már úti céljára. Hirtelenjében azt sem tudta, mitévő legyen, miért is vette errefelé az útját. Leült hát, s bámulta odalent a Pompás Tisztaság taván a hajnali fényeket, a lebegő párát.
    – Nem is olyan rég Hszüan-cung császár és szépséges asszonya eljöttek ide, hogy tóparti palotájukban töltsék az év legfényesebb éjszakáját. Innen csodálják az őszi teliholdat a nyolcadik hónap tizenötödik napján. Csodálták a Holdat az őszközép első éjszakáján, csodálták a második, majd a harmadik napján. Összekapaszkodtak amikor bódító fénye megjelent a Fekete Ló hegyének sötét hátán, s lekuporodtak a palota óriás teraszán amikor a Hold a büszke lófej fölé emelkedett éretten, kövéren és sárgán. A császár és asszonya éjszakáról éjszakára lélegzet visszafojtva figyelte, amint a sárga Hold aztán hirtelen a magasba tör, fénye vakító fehérré erősödik, majd tündöklő fövenyt borít az egész földi tájra. A hegyre, a lombra, a fűszálra, a tóra, a palotára, a teraszon kuporgó emberpárra. Nézték a világ csodás átváltozását, egymás arcának ezüst ragyogását, szemük sötét, rejtelmes lángját. Nézték teliholdnál, nézték a fogyó Hold fényében. Aztán vakon merengtek a fénytelen éjeken a dermedt sötétben, majd az újhold fényében ismét meglátták a hegyet, a lombot, a fűszálak ringását, a tó fodrát, s a palota teraszán egymást. Megint láttak mindent, de másképp.
    A vágtató téli Hold, a tavasz apró, a nyár párás Holdja, mind másként mutatta nekik a tájat és másként látták a változó fényben egymás arcát. Lehetetlen volt betelni a képek gyönyörűségével, az érzés mámorával. Ezért  aztán  a következő év nyolcadik hónapjának tizenötödik napján, amikor éppen kerek esztendeje figyelték kuporogva a Hold és az Éjszaka titokzatos változásait, úgy döntöttek, hogy a nagyszabású előadást teljes egészében megtekintik ismét. És így telt a Pompás Tisztaság tavának partján a következő év, és pontosan így telt el a harmadik is. Mert kerek három esztendőt töltöttek a tóparton, kerek három évig bámulták a Holdat és egymást.
    Mit ér ehhez a csodához képest a trón, a birodalom, az uralkodás? A legcsillogóbb művészet, a legmagasabb tudomány? Gondolta a császár, s ügyet sem vetett többé a hiú földi világra. Ezután már soha nem vette komolyan birodalmát. Oda is lett a trón, az ország, de odalett a földi élet is hamarosan. Ám az öreg Mennyben a császár és a császárné tovább élnek. Ma is úgy, ahogy egy éjszaka a tó partján egymásnak esküdték.

   
    "Úgy leszünk, mint összeforrt erű ágak,
mint közös röpte két félszárnyú madárnak" –

idézte magának a hajnali tó lassan fodrozódó vizét fürkészve Lin-csi Hszüan-cung császár és Jang Kuj-fej hercegnő igaz történetét. Csodálta őket, mert nem rettegte szívük az égi titkokat, s a megvetett földiek bosszúját.

*

Az ifjú Lin-csi aznap hajnalban nem volt fáradt. Nem keresett magának alvóhelyet a hegyen, leereszkedett a völgybe és lassan, csendesen sétálgatott a Pompás Tisztaság tavának partján.
    – Aki három egész éven át bámulja a Hold arcát, aki három egész éven át a Holdra bízza magát és járja vele égi útját, azt bizony a titkok nem riasztják – tűnődött Lin-csi Hszüan-cung császár és asszonya történetén. Nem tudott elszakadni tőlük, a hegy és a tó folyvást róluk mesélt. Lin-csi pedig tűnődött tovább.
    – Aki fél a titkoktól, az elfordul tőlük, s gyorsan elfoglalja magát. Leszegett fejjel valamilyen ostoba munkához lát. Fúr, farag, épít, pusztít, kalapál. Ad, vesz, cserél, uralkodik vagy sereget vezet, szélesíti országát. A titkok azért riasztják, mert minél többet akar tudni róluk, megfejtést rájuk annál kevésbé talál. Minél világosabban akar látni, annál sűrűbb lesz a homály. Így lesznek aztán a rejtelmek óriássá, ő pedig egyre kisebbé, gyávábbá. És a sürgölődő gyáva törpe mégis hősnek, teremtőnek képzeli magát. Amit gyorsan és könnyen elvégezhet maga körül, azt elvégzi: lelkesen átalakítja az anyagot anyaggá. Másra nem is képes már. Így marad számára örökre titok az egész anyagon túli világ, az igazi valóság – töprengett Lin-csi, s egyre inkább értette a császárt és asszonyát.   
    – Ők a titkokat keresték, lesték, csodálták. Nem firtatták létezésük okát. Magukhoz engedték őket, és vigyáztak, nehogy feltörjék a titkok burkát. A rejtelmek kezesek lettek, szelíden lengték körül a császári párt. Ők pedig bennük mint jelképben, a világ egészét látták. Általuk voltak otthon égen és földön egyformán. Ez több, mint amennyit  bírni képes akár a leghatalmasabb császár – foglalta össze magának Lin-csi a titkok fürkészésének helyes módját és hasznát. Arról nem tudott, hogy a császárral és szépséges asszonyával szóba állt-e valaha a Hold, vagy csak figyelte némán a hódoló párt. Beszélgettek-e egyszer is miközben ők hosszú három éven át bámulták? Ám, hogy neki vigyázó, hű társa, sőt barátja a titokzatos bolygó, az nagyon jó érzéssel töltötte el. Büszke volt rá. Lassan, méltóságteljesen lépkedett a Pompás Tisztaság tavának partján. Olykor megállt, és nézte odafent az Égen, majd idelent a víz tükrében a Hold fényes csónakját. Uralkodónak érezte magát.

(Forrás ITT)

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz. - Mondd, apát! Ha a világon mindennek a sorsa pusztulás, miért kell tökéletessé válnunk?
- Senkinek sem kell tökéletessé válnia! – csattant föl Lin-csi, de nemhiába volt bölcs tanító, komolyan válaszolt a rossz kérdésre is. – Hívek! Csak az váljon tökéletessé, akinek szenvedést okoz az pusztulás. Csak az váljon tökéletessé, aki szenved az elmúlás gondolatától. Csak az válassza a tökélesedés útját, aki csak így könnyíthet a sorsán- szólt az apát, s egy történettel világosította meg a tanítását. – Nem is olyan rég, itt a Lüliang-hegyekben, egy szerzetes kint az erdő szélén meditált. Még nem merült mélyen gondolataiba, így a legapróbb erdei zajt is jól hallotta. A sok megszokott hangból egyszer csak szokatlan, de ismert neszt szűrt ki. A szerzetes felugrott, s hihetetlen iramban futásnak eredt. Izmai azonnal engedelmeskedtek, légzése olajozottan gyorsult, teste minden porcikája bámulatos összhangban működött megfeszített akaratával. Nemhiába edzette testét és szellemét két évtizede könyörtelen gyakorlatokkal, naponta hosszú órákon át. S ez most először, az életét menti meg. A szerzetes nyugodt volt, tudatosan kereste a menekülés útját, s meg is találta. Odaért a szakadékhoz, és levetette magát. Biztos volt benne, hogy estében bele tud kapaszkodni a lelógó erős indákba. Így is történt. Megkapaszkodott. A tigris épp akkor ért a szakadék szélére. Mancsaival nem ért le az indákig, de nem tágított a sziklás peremről. Lefelé sem volt menekvés, a hasadékon túl mély volt, az alján éles kövek. Maradt tehát az inda, amelyen lógott. Ám ekkor egy fehér és egy fekete egér jelent meg az indák közt, s rágni kezdték a szárakat. Azok szép lassan vékonyodtak, majd sorban elszakadtak. A tigris még mindig odafent volt. Ebben a pillanatban azonban a szerzetes egy gyönyörű nagy szem szedret vett észre az indák fölé hajló faágon. Odanyúlt érte, leszakította és bekapta. S lám, milyen nagyon édes volt! – fejezte be példázatát Lin-csi apát a tökéletességről, amely kétséges vállalakozás ugyan, de törekedni rá mégiscsak muszáj. –Hívek! Az ember egyetlen módon nyerheti el a jutalmát. Ha méltó helyzetben találja őt a halál. Fizessétek hát meg a szeder árát! – figyelmeztetett végül Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

*

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak az apáthoz a szerzetesek. – Mondd, apát! Mi az a tanítás, amely túlmutat Buddhán és az összes pátriárkán?
- Egy szezámmagos pogácsa- felelt azon nyomban Lin-csi, aztán nagy nyugalommal fürkészte szerzetesei arcát. A hívek zavartan fészkelődtek, majd az egyik megkérdezte.
- Tréfálsz, apát?
- Nem tréfálok, ez a valóság- állította Lin-csi, majd látva a szerzetesek tanácstalanságát, így folytatta. – A szezámmagos pogácsa valóban túlmutat Buddhán és a pátriárkák minden tanításán. A szezámmagos pogácsa semmit sem szimbolizál, pogácsa csupán, talányok és magyarázatok nélkül. Nem így a tanítás, mely tökéletlen mesterek tökéletlen szavaiból áll, s az utódok örökké ezeket magyarázzák. Hívek! Ha tökéletes tanításra vágytok, nézzétek meg jól a pogácsát! Ne vesződjetek többé szent könyvek betűivel, ne kínlódjatok szikkadt agyú mesterekkel, ne erőlködjetek, ne akarjátok érteni az írást. Vessétek el az írott hagyományt, vessétek el a példát. Nem ezekben van a teljesség, a megnyugvás. A Tanítás harsogó hívság, a szezámmagos pogácsa a csendes valóság- szólt Lin-csi apát, s már sarkon fordult volna, amikor utána szólt az egyik tanítvány.
- Mester! Téged se hallgassunk ezután?
- Akik a pogácsa valóságos természetét már föltárták, kiálltak minden próbát- válaszolt az apát. – Azok felém se nézzenek többé! De akik még nem tudják, mennyire terhes minden titok, minden tudás, és akik még nem tudják, hogy nem érdemes az Úton cipelni mást, csak egyetlen szem szezámmagos pogácsát, azok kolostoromban megvárhatják, míg lekopik róluk a sok régi okosság. Akkor aztán ők is mehetnek tovább- válaszolt szerzeteseinek Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

*

Kolostorának csarnokában egy reggel Lin-csi apát így szólította meg érdemes híveit.
- Hívek! Bár elvetjük az írott hagyományt, így nem szokásunk régi könyveket idézgetni, ma kivételt teszek. A Magasztos Sákjamuni beszédét foglalom össze számotokra, a híres Tűzbeszédet. Mindezt okulásotokra teszem, hogy megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát.
Így szólt tehát a híveihez a Magasztos, India földjén, Benáreszben: "Minden lángokban áll, szerzetesek! Lángban áll a szem, lángban állnak a képek, lángban áll az orr, lángban állnak a szagok, lángban áll a nyelv, lángban állnak az ízek, lángban áll a test, a tárgyak, lángban áll az értelem, lángban áll a gondolat! Mi gyújtotta lángra őket? A szenvedély tüze, a balgaság tüze, a szenvedés, a szomorúság, a gyötrelem gyújtotta lángra, mondom nektek. Ha egy okos tanítvány ezt belátja, elfordul a szemtől, a képektől, a fültől, a hangoktól, az orrtól, a szagoktól, a nyelvtől, az ízektől, a testtől, a tárgyaktól, elfordul az értelemtől, a gondolattól. Ha mindezektől elfordul, a tanítvány eléri a vágytalanságot. A vágytalanság révén szabaddá lesz, ha szabaddá lett, elérte a tökéletességet. Cselekvését befejezte, nincs többé köze a gyötrelmekkel teli, lángokban álló világhoz. Ezt teszi a bölcs tanítvány, szerzetesek, mondom néktek." Így szólt hát híveihez a Magasztos Buddha India földjén, Benárezben- fejezte be a tanítást Lin-csi apát, majd megismételte szerzeteseinek.
- Hívek! A Magasztos okulásotokra idézem, hogy beszédéből megismerjétek a buddhista tanítás alapgondolatát. Most, hogy már ismeritek, értsétek is a Tanítást! Tehát. Legyetek közönyösek, hogy lángot ne fogjatok! Ne nyüzsögjetek! Ne iparkodjatok! Erre figyeljetek, a többivel ne is foglalkozzatok. De azt is mondhatnám: ha eszetek helyén van, azt csináltok, amit akartok! – foglalta össze végül híveinek a Tanítást Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján. 

(Forrás: Terebess)

„Aki önmaga mestere, nem változik külső hatásra. Nem változtat rajta se jómód, se dicsőség, se nélkülözés, se romlás, se múlás, se világomlás. A méltóságunk nem engedi meg. Sőt, megköveteli, hogy a nagy bajban úgy viselkedj, mint aki ura az Időnek. Ha a tiéd a Létezés, tiéd a Múlás, akkor tiéd az Idő is. Legalábbis egy része. Saját Időd van, Taj-jüan.”

*

Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett.
– Ne áltassuk egymást, szerzetesek! Mondjuk ki nyíltan, hogy a Magasztos Buddha nem ismerte a céklarépa virágát – vágott mindjárt a közepébe Vang apát, aki Tajjüan városából jött hozzánk, a Bíbor Hajnal Világossága kolostorának elöljárója volt. A váratlan kijelentés hallatán a szerzetesek vaksi pislogással forgolódni kezdtek.
– Így tehát a céklavirág nem jelképezheti a Magasztos parinirvánáját – folytatta Vang. – Ezzel szemben viszont – megállapítottuk –, hogy jól ismerte a narancsvörös indiai sárgarépát. Ezt a szimbólumot festettük tehát szentélyünk falára a lótuszok közé, és száműztük jelképeink sorából a cékla mindenfajta ábrázolását. Nem engedhetünk meg olyan művészi megnyilvánulást, mely szembeszegül a valóság tényeivel, meghamisítja a Magasztos üdvtörténetét – jelentette ki határozottan Vang apát, majd felemelt mutatóujjal hozzátette. – Azért jöttem kolostorotokba, hogy óva intselek benneteket az efféle eltévelyedésektől. Figyeljetek hát, nehogy kolostorotokban is hamis képek tűnjenek föl, felüsse a fejét például a céklavirág. De a téves elképzeléseknek még számos példáját említhetném. Korunkban az ábrázolás művészete minden esetben magában rejti a csapdát! – szólt végül szigorúan Vang apát, majd elégedetten dörzsölte a tenyerét.
– Sohasem vizsgáltuk, apát, a Magasztos Buddha és a céklarépa közelebbi viszonyát – támadt rá Vangra Lin-csi, mérgében még dobbantott is a lábával egy nagyot. – Ami pedig a céklavirág ábrázolását illeti, mi eddig sem áltattuk egymást semmivel, és nem álltunk vitában senkivel. Menj haza mielőtt elzavarlak! És soha többé ne traktálj minket ilyen hülyeséggel! – Vang ijedten kapkodva a fejét, elsomfordált a kapu irányába. Lin-csi hosszú léptekkel utána. Mielőtt rácsapta volna a mennydörgő vaskolosszust, még utána kiáltott.
– Nincs jobb dolgod, te háborodott?! Mindannyian meghibbantok, ha nem térsz magadhoz!
Ez történt egyszer Lin-csi kolostorában, a Huo-to folyó partján, s én, Su-la-ce szerzetes, ifjú tanítvány, feljegyeztem. Majd cellám homályában, mielőtt mély, éji álomba merültem, kommentárt fűztem hozzá.


Su-la-ce kommentárja Lin-csi tanításához:
„Mindannyian meghibbantok, ha nem térsz magadhoz!”
Kiáltott mérgesen Lin-csi Vang után. Könnyen divatba jön ám az eszelősség. Szegény Vang! Mázlija volt, hogy Lin-csi nem vágta a fejéhez elmélkedő zsámolyát.
Ha jót akarsz,tartsd féken az eszed!
Ha pedig már elszaladt,gyorsan keresd meg, mielőtt mekegni kezd – mondták a régi mesterek. Nem is ők találták föl a hitvitát!
Minden lyukból bújnak elő sötét, nehéz fejek.

(Forrás: Su-La-Ce)