kozmikus tánc

.

„A folyóhoz érve megkérte az öreg révészt, hogy vigye át a túlpartra, s amint odaát kiszálltak a csónakból, így szólt az öregemberhez: - Sok jót cselekszel te velünk, zarándokló szerzetesekkel, sokunkat átvittél már a folyón. Vajon te is a helyes ösvény követője vagy, révész?
Sziddhárta így szólt, öreg szemében mosollyal:
- Keresőnek nevezed magad, tiszteletre méltó barátom, pedig már sok évet megértél, és Gótama szerzeteseinek öltözékét hordod.
- Öreg vagyok, igen - szólt erre Govinda -, hanem a kereséssel nem hagytam fel. Örökké keresni fogok, úgy tűnik, ez a rendeltetésem. Úgy látom, te is kereső ember voltál. Nem szólnál nekem erről valamit, tiszteletre méltó révész?
Sziddhárta így szólt:
- Ugyan mi mondanivalóm lehetne neked, tiszteletre méltó barátom? Talán, hogy túl sokat keresel? Hogy épp a sok keresés miatt nem találsz semmit?
- Hogy lehetséges ez? - kérdezte Govinda.
- Ha valaki keres - szólt Sziddhárta -, könnyen megeshetik vele, hogy már csak azt a valamit látja meg, amit keres, hogy semmit sem tud megtalálni vagy magába fogadni, mert mindig csak arra gondol, amit keres, mert egyetlen célja van, mert megszállottja e célnak. Aki keres, az egyetlen célra tör. Megtalálni viszont azt jelenti: az ember szabaddá lesz, nyitottá lesz, nem törődik a céllal. Te is, tiszteletre méltó férfiú, valóban kereső ember lehetsz, mert, célodra gondolván, észre sem veszel sok mindent, ami pedig majdhogynem kiszúrja a szemedet.
- Még mindig nem értem egészen, mondd tovább - kérlelte Govinda. - Mire gondolsz?
Sziddhárta így felelt:
- Ó, tiszteletre méltó férfiú, valamikor régen, sok-sok évvel ezelőtt, már jártál ennek a folyónak a tájékán, s a parton egy alvó embert találtál, és leültél mellé, hogy őrizd az álmát. Megismerni azonban nem ismered meg az alvót, ó, Govinda.
- Ámulva tekintett a szerzetes a révész szemébe, mintha csak varázsütés érte volna.
- Te lennél az, Sziddhárta? - kérdezte bátortalanul. - Most sem ismertelek volna meg! Szívből köszöntelek, Sziddhárta, szívből örülök, hogy még egyszer láthatlak! Nagyon megváltoztál barátom. Tehát most révész lettél?
- Sziddhárta kedvesen elnevette magát. - Igen, révész. Egyeseknek, Gobvinda, sokféle változáson kell átesnie, sok mindenféle öltözéket viselnie, én is ezek közül való vagyok, kedves barátom. Isten hozott, Govinda, hálj meg éjjel a kunyhómban.
Govinda a kunyhóban töltötte az éjt, s azon a fekvőhelyen aludt, amely egykor Vászudáéváé volt. Sok-sok kérdést tett fel ifjúkori barátjának, sok mindent kellett elmondania Sziddhártának az életéből.




Mikor másnap reggel elérkezett az ideje, hogy Govinda továbbinduljon napi vándorútján, kissé habozva e szavakat mondta:
- Sziddhárta, mielőtt folytatnám utamat, hadd kérdezzek tőled még valamit. Van-e valami új tanításod? Van-e valami hited vagy ismereted, amit követsz, ami segít az életben és a jó cselekvésben?
Sziddhárta így felelt:
- Kedves barátom, hiszen tudod, hogy már ifjúkoromban, akkor, amikor a vezetőkkel az erdőben éltünk, arra a következtetésre jutottam, hogy bizalmatlan legyek minden tanítással és minden tanítómesterrel szemben, s hátat fordítottam nekik. Emellett maradtam. Mégis, azóta is sok mesterem volt. Hosszú ideig egy szép kurtizán volt a mesternőm, s egy gazdag kereskedő a mesterem, meg egy kockajátékos. Egy alkalommal Buddhának egyik vándortanítványa is mesteremmé lett; leült mellém, mikor az erdőben elaludtam, zarándoklás közben. Tőle is tanultam, neki is hálával tartozom. A legtöbbet azonban ettől a folyótól tanultam itt, és elődömtől, Vászudéva révésztől. Ugyancsak egyszerű ember volt ez a Vászudéva, nem volt tudós, de a szükséges dolgot tudta, és tökéletes volt, szent ember, akárcsak Gótama.
Govinda így szólt:
- Úgy látom, még mindig szeretsz egy kicsit csúfolódni, ó, Sziddháta. Elhiszem és tudom is, hogy nem lettél egy mesternek sem követője. Hát neked magadnk, ha nem is tanításod, de nincsenek-e legalább bizonyos gondolataid, bizonyos felismeréseid, amelyek tőled származnak, s amelyek segítenek az életben? Megörvendeztetnéd a szívemet, ha tudnál ezekről valamit mondani.
Sziddhátra így szólt:
- Igen, voltak gondolataim, felismeréseim is egyszer-másszor. Néha, egy-egy órára vagy egy napra, úgy éreztem magamban a tudást, ahogy az ember a szívében érzi az eleven életet. Sok gondolat volt, nem is egy, de nehezemre esnék közölni őket. Tudod, Govindám, ezek közül a gondolatok közül, amikre rájöttem, az egyik ez: a bölcsesség át nem adható. Az a bölcsesség pedig, amit a bölcs mégis át akarna adni, mindig bolondságnak hangzik.
- Tréfálsz? - kérdezte Govinda.
- Nem tréfálok. Csak azt mondom, amit megtapasztaltam. A tudás átadható, a bölcsesség azonban nem. A bölcsességet lehet megtalálni, lehet aszerint élni, a sodráshoz igazodni, csodákat tenni általa de kimondani és megtanítani nem lehet. Ez volt az, amit már fiatalember koromban is sejtettem néha, ez a sejtés hajtott tovább, hogy elhagyjam a mestereimet. Rátaláltam egy gondolatra, Govinda, amelyet te megint tréfának vagy bolondozásnak tartasz majd, jóllehet ez a legokosabb gondolatom. Ez pedig a következő: Minden igazságnak az ellentéte is igaz! Ami így értendő: az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakkal kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet. Amikor a fenséges Gótama oktatásában a világról beszélt, kénytelen volt szamszárára és nirvánára osztani, hazugságra és igazságra, szenvedésre és megváltásra. Másként nem lehet, nincs más út annak számára, aki tanítani akar. A világ maga azonban, a Létező, bennünk és körülöttünk, sohasem sarkított. Az ember vagy cselekedete sohasem egészen szamszára, nem is egészen nirvána, az ember sohasem teljesen szent vagy tökéletesen bűnös. S mivel megtévesztés áldozatai vagyunk, úgy tűnik bizony, mintha az idő valóban léteznék. Nem, az idő nem valóság, Govinda, ezt tapasztaltam minduntalan. Márpedig ha az idő nem valóság, akkor az az elválasztó időszakasz, mely a világ és az öröklét, a szenvedés és az üdvösség, a gonosz és a jó között látszólag húzódik, szintén megtévesztés.
- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte aggodalmasan Govinda.
- Jól figyelj, kedvesem, jól figyelj! A bűnös, aki vagyok, és a ki te is vagy, az bűnös, de valamikor ismét Bráhma lesz, valamikor eléri a nirvánát, Buddha lesz - és lám csak: ez a „valamikor" áltatás, hasonlat csupán! A bűnös nem csupán úton van a buddhasága felé, nincs fejlődőfélben, bár igaz, hogy gondolkodásunk számára a dolgok másként nem képzelhetők el. Nem bizony, hanem a bűnösben benne van, már itt és most benne van az eljövendő Buddha, jelen van benne egész jövendője, és benne, magadban és minden keletkezőben a lehetséges, a rejtőzködő Buddhát kell tisztelned. A világ, Govinda barátom, nem tökéletlen, nincs is hosszú úton a tökéletes felé: nem, hanem tökéletes minden pillanatában, minden bűn magában hordja már a kegyelmet is, minden kisgyermekben benne van már az aggastyán, a csecsemőben a halál, minden haldoklóban az örök élet. Nincs ember, aki a másikról meg tudnűá állapítani, mennyire jutott előbbre útján, a rablóban és kockajátékosban már ott várakozik Buddha, a bráhmanában ott várakozik a rabló. Az elmélyült meditációban megvan a lehetősége annak, hogy megszabaduljunk az időtől, hogy egyidejűleg lássunk minden valaha létezett, létező és eljövendő életet, és lám, abban minden jó, minden tökéletes, minden brahman. Azért az én szememben jó minden, ami van, a halál is, a balgaság is, mindennek olyannak kell lennie, amilyen, minden csak beleegyezésemre, csak engedelmességemre vár, mindenhez csupán szeretetteljes egyetértésem hiáynzik, így hát nekem csak jó lehet, csak javamra válhat, és semmi sem árthat. Testemen-lelkemen megtapasztaltam, hogy nagyon is hasznomra vált a bűn, hasznomra vált a gyönyör, a birtoklás óhajtása, a hiúság, sőt a legszégyenteljesebb kétségbeesés is, hogy megtanuljam a világot szeretni, hogy ne mérjem többé valamely általam kívánt, általam elképzelt világhoz, az általam kigondolt tökéletességhez, hanem megelégedjem vele már most, szeressem úgy, ahogy van, és örüljek, hogy része vagyok. - Íme, ó, Govinda, néhány azok közül a gondolatok közül, amelyek felébredtek bennem.
Govinda így szólt:
- De hát mindaz, amit „dolgoknak" nevezel, valóság-e létező-e? Nem csupán Májá téveszt meg velünk, nem puszta látszat mindez és jelenség? Ezek a te köveid, fáid, a folyód - létező valóság-e mindez?
- Ez nem aggaszt túlságosan - szólt Sziddhárta. - Ha a dolgok puszta jelenségek is, lám, akkor én magam is jelenség vagyok, s így hozzám hasonlatosak változatlanul. Ez az, ami számomra olyan szeretni és tisztelni valóvá teszi őket: hogy hasonlóak hozzám. Ezért tudom szeretni őket. Nos hát, ez az a tanítás, amiért mindjárt kinevetsz: a szeretet, Govinda, a lényege mindennek, úgy hiszem. Átlátni a világ törvényein, megtalálni a magyarázatát, megvetni a világot, mindez lehet nagy gondolkodók ügye. Nekem azonban egyedül az a fontos, hogy szerethessem a világot, meg ne vessem, ne gyűlöljem sem azt, sem magamat. Sőt, szeretettel, csodálattal és tisztelettel tudjam szemlélni a világot és magamat és minden létezőt.
- Értem én - szólt Govinda. De éppen erről hirdette ő, a Fenséges, hogy megtévesztés. Ő jóindulatra int bennünket, kíméletre, szánalomra, türelemre, de szeretetre nem: tiltotta, hogy bármi földi dologhoz szeretettel láncoljuk szívünket.
- Tudom - bólintott Sziddhárta; mosolya ragyogott, mint a fénylő arany. - Tudom ezt is, Govinda. Látod, ezzel máris az elvek bozótjába jutottunk, szavakon vitatkozunk. Mert nem tagadhatom, a szeretetről ejtett szavaim ellentétben, látszólagos ellentétben állnak Gótama szavaival. Épp ezért vagyok oly nagyon bizalmatlan a szavakkal szemben, mert tudom, hogy az ellentmondás csak látszólagos. Tudom, hogy egyetértésben vagyok Gótamával. Hogy is ne ismerné a szeretetet ő is. Ő, aki felismerte minden emberi lét mulandóságát, semmisségét, de az embereket mégis úgy szerette, hogy egész hosszú, fáradtságos életét egyes-egyedül annak szentelte, hogy rajtuk segítsen, őket tanítsa! Az ő esetében is, a te nagy mestered alakjában is fontosabb számomra maga a dolog, mint a szavak, cselekedetei, életvitele fontosabb, mint a beszéde, kezének egy mozdulata fontosabb, mint az elvei. Nem beszédében, nem gondolkodásában látom nagyságát, csakis tetteiben, csakis életében.
- A két öregember sokáig hallgatott. Aztán Govinda szólalt meg, búcsúzásul meghajolva: - Sziddhárta, köszönöm, hogy közölted velem néhány gondolatodat. Részben különös gondolatok, nem mindegyiket értettem meg elsőre. Akárhogy is van, köszönöm, és békés napokat kívánok öregségedre.
(Titkon azonban ezt gondolta: „Furcsa ember ez a Sziddhárta, és furcsa eszméket hirdet, bolondosan cseng a tanítása. A Fenséges tiszta tanítása másként hangzik. Világosabban, tisztábban, érthetőbben, nincs benne semmi furcsa, bolondos vagy nevetni való. Hanem Sziddhárta keze és lába, a szeme, a homloka, a lélegzése, a mosolya, a köszöntése, a járása mégis másnak tűnik, mint gondolatai. Soha, mióta fenséges Gótamánk megtért a nirvánába, még soha nem találkoztam senkivel, akiről ezt éreztem volna: íme egy szent! Egyedül őt, ezt a Sziddhártát láttam ilyennek. Akármilyen furcsa a tanítása, akármilyen bolondosan hangzanak szavai, a tekintete és a kézmozdulatai, a bőre és a haja, mindene tisztaságot sugároz, nyugalmat sugároz, derűt és szelídséget és szentséget, olyat, amilyet egyetlen emberen sem tapasztaltam, mióta fenséges Tanítómesterünk átesett utolsó halálán.)
Miközben Govinda ezt gondolta, és szívében ellentétes indulatok küzdöttek, még egyszer lehajolt Sziddhártához szeretettől indíttatva. Mélyen meghajolt a nyugodtan ülő Sziddhárta előtt.
- Sziddhárta - szólalt meg -, öregemberek vagyunk mind a ketten. Nem nagyon fogjuk egymást ugyanebben a megtestesülésben viszontlátni. Én látom, kedvesem, hogy megtaláltad a békét. Bevallom előtted, én nem találtam meg. Szólj még egy szót, tiszteletre méltó férfiú, adj valamit, amit felfoghatok, amit megérinthetek! Adj velem valamit az útra! Sokszor terhes az, sokszor sötét az én utam, Sziddhárta.
Sziddhárta látta ezt, és mosolygott.
- Hajolj le hozzám! - suttogta halkan Govinda fülébe. - Hajolj csak le ide! Úgy, még közelebb! Egészen közel! Csókold meg a homlokomat, Govinda!
S lám, mikor Govinda csodálkozva, mégis nagy szeretettel és mély sejtésekkel tele szót fogadott neki, egészen közel hajolt hozzá és ajkával megérintette a homlokát, csodában lett része. Miközben gondolataival még Sziddhárta különös szavainál időzött, miközben még mindig hiába küzdött ellenérzésével, és nem tudta az időt mint nem létezőt felfogni, nem tudta a nirvánát és szamszárát egységként felfogni, sőt bizonyos megvetéssel fogadta barátja szavait, és ugyanakkor ennek ellenére mérhetetlen szeretetet és tiszteletet érzett iránta, ez történt vele:
Már nem barátjának, Sziddhártának arcát látta, hanem sok más arcot látott helyette, sok-sok arcot, arcok sokaságát, arcok sodró áradatát, százakét, ezrekét, mind érkeztek és távoztak, és mégis mintha mind egyszerre léteztek volna, folyvást változtak és megújultak, és mégis mindannyian: Sziddhárta voltak. Egy hal ábrázatát látta, pontyét, végtelen fájdalomban kitátott szájával, haláltusájával vívó hal volt, a tekintete megtört - újszülött gyermek arcát látta, vörös volt és ráncos, sírásra torzulva - a gyilkos arcát látta, látta, amint kését beledöfi egy ember testébe - és látta, ugyanebben a pillanatban, amint a gonosztevő bilincsbe verve térdel, és a hóhér egyetlen kardcsapással levágja a fejét - férfiak és nők testét látta meztelenül, az őrjöngő szerelem táncában és harcában - holttetemeket látott, vadkanok, krokodilok, elefántok, bikák, madarak fejét - isteneket látott, Krisnát látta, Agnit látta. - Mindezeket az alakokat és arcokat ezer viszonylásban látta egymáshoz, egyik a másiknak segítve, azt szeretve, egyik a másikat gyűlölve, megsemmisítve, egyik a másikat újjászülve, mindegyikben benne lakozott a halálvágy, a mulandóság szenvedélyes és fájdalmas vallomása, s mégsem halt meg egyik sem, csak átalakult mindegyik, folyvást újjászületett, folyvást új arcra tett szert, s mégis, semmi idő nem választotta el egyik arcot a másiktól. - És mindezek a formák és arcok megnyugodtak, egymásba folytak, létrehozták egymást, tovaáramlottak és egymásba ömlöttek, s fölöttük egyfolytában volt valami vékony hártya, ami nem látszott lényegszerűnek és mégis létezett, mintha vékony üveg vagy jégréteg lett volna, mint valami átlátszó bőrréteg, vízből alakult héj vagy forma vagy maszk, ez a maszk pedig mosolygott, ez a maszk Sziddhárta mosolygó arca volt, amelyet ő, Govinda, csak az imént érintett ajkaival. És, Govinda így látta: ez a maszk-mosoly, az egymásba átáramló formák egységén való mosoly, a sok ezer születés és halál egyidejűségén való mosoly, és Sziddhártának ez a mosolygása pontosan ugyanolyan, pontosan ugyanaz a csendes, finom, kifürkészhetetlen, talán jóságos, talán csúfolódó, bölcs, ezerféle értelmű mosoly, ahogyan a Gótama mosolygott, a Buddha, amint ő maga is, százszor is áhítattal látta. Tudta, így mosolyognak, akik tökéletességre jutottak.
Nem tudta már, hogy létezik-e idő, hogy ez a látomás egy másodpercig tartott-e vagy száz évig, azt se tudta, van-e Sziddhárta vagy Gótama, van-e Én és Te, mintha egy isteni nyíl sebezte volna meg legbelsejét. Ez a seb édes volt, elvarázsolta és feloldozta legbelül. Govinda ott állt még egy kis ideig Sziddhárta csendes arca fölé hajolva, amelyet az imént megcsókolt, amely az imént színhelye volt minden születésnek, minden létezőnek. Ábrázata változatlan volt, miután felszíne bezárult a mélység és sokféleség fölött, amelyet takart, csendesen mosolygott, haloványan és gyengéden mosolygott, talán nagyon jóságosan, talán nagyon gúnyosan, pontosan úgy, ahogy ő mosolygott valamikor, a Fenséges.
Govina mélyen meghajolt, vén arcán könnynek gördültek végig, melyekről tudomást sem vett, mint eleven tűz, égett szívében a bensőséges szeretet, a hódolatteljes tisztelet. Mélyen meghajolt, egészen a földig, mozdulatlanul ülő barátja előtt, akinek a mosolya emlékeztette mindenre, amit életében valaha is szeretett, ami életében valaha is értékes és szent volt számára."

(Hermann Hesse: Sziddhárta)

Megjegyzések