Egyetlen tényező eldönthetetlen

- Nem láthatunk túl azokon a döntéseken, amiket nem értünk. A döntést már meghoztad. Most az a dolgod, hogy megértsd.

(Mátrix)

  
   Világosan emlékeztem, hogy aznap don Juan szabadon engedett. Közölte, ha nem akarok segíteni, bármikor elmehetek, és soha többé nem kell visszatérnem. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szabadon választom meg az utamat, és többé semmiféle kötelezettség nem fűz hozzá. Sietősen távoztam a szomorúság és a boldogság egyfajta keverékével. Szomorú voltam, hogy elhagyom don Juant, ugyanakkor elöntött a boldogság, hogy egyszer és mindenkorra leszámolhatok az összes képtelen tevékenységgel és zavarba ejtő eseménnyel. Los Angelesre és a barátaimra gondoltam, mindennapi életem ismét reám váró szokásaira, azokra a kis dolgokra, amelyek oly sok örömöt szereztek nekem. Mámoros megkönnyebbülést éreztem.
   A hátam mögött tudtam don Juan különös világának valamennyi furcsaságát; végre szabad voltam. Ám tünékenynek bizonyult a mámor; a szokásaim elvesztették az erejüket. Megpróbáltam felidézni, mit akartam csinálni Los Angelesben, de semmi lényeges nem jutott az eszembe. Sőt, őszintén szólva egyáltalán semmi nem jutott az eszembe.
   Don Juan egyszer azt mondta, hogy félek az emberektől, és megtanultam úgy megvédeni magam, hogy nem akarok semmit. Kijelentette, hogy a semmit nem akarás a harcos legnagyszerűbb képessége. Én azonban végtelen ostobaságomban a semmit nem akarás érzését kiterjesztettem és átültettem abba, hogy nem is szeretek semmit. Így aztán unalmassá vált és kiürült az életem.
   Don Juannak igaza volt, és miközben észak felé száguldottam, teljes erővel lesújtott rám a mindaddig még csak nem is gyanított őrültségem. Kezdtem rájönni a választásom természetére; valójában éppen a folyamatos megújulás mágikus világát hagytam el az álmosítóan unalmas Los Angeles-i életemért. Felidéztem üres napjaimat. Különösen élénken emlékeztem egy vasárnapra. Egész nap marcangolt a nyugtalanság, és nem tudtam mihez kezdeni. Egyetlen barátom sem látogatott meg. Senki nem hívott meg vendégségbe. Azok, akiket látni kívántam, nem voltak otthon, ráadásul már láttam a városban játszott valamennyi mozifilmet. Végső elkeseredésemben újra előkerestem a műsorfüzetet, és egy olyan filmre bukkantam, amit eredetileg soha az életben nem akartam megnézni. Harmincöt mérfölddel távolabbi városban játszották. Kocsiba ültem, és megnéztem, miközben elmondhatatlanul utáltam, de még ez is jobb volt, mint hogy nem tudok mihez kezdeni.

   Don Juan világának hatására megváltoztam. Először is, amióta találkoztam vele, egyetlen pillanatot sem unatkoztam. Ez önmagában is elegendő lett volna; don Juan valóban biztos lehetett abban, hogy a harcos világát fogom választani. Megfordultam, és visszahajtottam a házához.

- És mi történt volna, ha úgy döntök, hogy visszamegyek Los Angelesbe? - firtattam.
- Az lehetetlen lett volna - mondta. - Ez a választás nem létezett. Csak annyi kellett, hogy hagyjuk a tonálodat az elhatározása tudatára ébredni, miszerint csatlakozik a varázslók világához.  A tonál nem tud róla, hogy a döntések a naguál tartományához tartoznak. Amikor úgy véljük, döntést hozunk, csak felismerjük, hogy a felfogóképességünkön túl valami már fölállította az úgynevezett döntésünk kereteit, és csak annyit teszünk, amennyit tehetünk: belenyugszunk.
   - Csak egyszer döntünk. Eldöntjük, hogy vagy harcosok, vagy közönséges emberek leszünk. Második választásunk nincs. Ezen a földön nincsen.

- Megvan a képességed. De mintha még várnál valamire.
- Mire?
- A következő életedre. Ki tudja? Így mennek ezek a dolgok...

                                                                                                      (Mártix)

 

- A harcos életében egyetlen tényező eldönthetetlen: hogy milyen messzire jut el a tudomás és az erő ösvényén. Ezernyi kérdés, és nincs ember, aki előre megmondaná a végkimenetelét. Valamikor elárultam neked, miben áll a harcos szabadsága: vagy feddhetetlenül cselekszik, vagy tökfejként. Mert a feddhetetlenség az egyetlen valóban szabad tett, ebből következően a harcos szellemének igazi mércéje.

  Mindazok a spekulációk, amelyeket a valóság természetével kapcsolatban eddig végeztem, nem voltak mások szellemi tornamutatványnál - most, don Juan és don Genaro cselekedetei hatására, mindez zsákutcának tűnt.

  Don Juan olyan mérhetetlen szomorúsággal nézett rám, hogy sírva fakadtam. Záporoztak a könnyeim. Életemben először éreztem át szellemem nyomasztó súlyát. Leírhatatlan szorongás gyötört. Kétségbeesetten nyüszíteni kezdtem, és megöleltem don Juant. Gyorsan kokit nyomott a fejemre. Gerincemen végigfutott a hideg; kijózandodtam.

- Már megint elkapott az érzelgés - mondta szelíden.

(Carlos Castaneda, Mesék az Erőről) 

Választás, döntés, elköteleződés - Pál Feri atya

2011.01.11.-ei előadás

és 1011.01.18. eleje