Megállt az idő

* Bízom X.-ben és reménykedem Y.-ban, - de nem bízom többé a magyar társadalom anyagában. Ez az anyag ernyedt. Bárki nyúl hozzá, ez az anyag puha, foszló, málló marad. S mindent kívülről várnak; tegnap a németektől, most az oroszoktól, holnap az amerikaiaktól. Nemzetet építeni nem lehet külső segítséggel; csak belülről lehet. 

 

* Az, amit Spengler "télkorszaknak", tehát egy világvárosi civilizációba áthűlt kultúra végidejének nevez, jóslata szerint az európai-amerikai civilizáció emberei számára 2000-2200 között következik be: imperialisztikus háborúk, a nemzetek beolvadása formátlan tömegek egységébe, ősemberi állapotok megismétlődése, stb. Azt hiszem, ez a nagy pesszimista idő-jóslatában optimista: ez a század már meghozta a télkorszak kezdetét. S a folyamat gyors, feltartózhatatlan. 

* A folyamat törvényszerű, nem lehet feltartani; fokozati kérdés, mennyire pusztul el; de ez a pusztulás nemcsak horizontális. Ez a nagyváros, mely otthonom volt, ahol otthonom volt, ahol e napokban, a pincékben anyám, testvéreim, minden ember, akihez közöm van, halálos szűkölésben várja a végzetet, belülről is szétesik, függőlegesen is pusztul, társadalmi, lelki struktúrájában. S ezt meg kell érteni és ez nem könnyű. Mert másfélmillió ember nem pusztul el egészen ártatlanul; a sorsot hívni is kell; s e másfélmillió ember éppen úgy ártatlan, mint bűnös; mind ártatlanok vagyunk és mind bűnösök vagyunk, mert hívtuk is ezt a sorsot, amikor nem tagadtuk elég hangosan, ingereltük is, amikor nem tiltakoztunk idejében egészen és erélyesen, minden következménnyel. Ezt megértem ez éjszakákon; s minden szívdobogtató részvéten túl megértem azt is, hogy a teljes felelősségen belül közömbös pártatlansággal is kell nézni azt, ami történik. És nem igaz, hogy "új" lesz, ami a romok közül egy napon előtántorog, s épülni és építeni kezd; más formanyelve lesz, talán; de nem lesz "új". Ugyanaz lesz; reménytelen. 

* Úgy lopnak, mint a szarkák; uszályokról, lakásokból; de miért ne lopjanak? Az utolsó tíz hónapban például egyebet sem láttak uraiktól és vezetőiktől, mint intézményesített rablást, tolvajlást és erőszakot. 

* Mindazt, amit ez a magyar társadalom az elmúlt tíz hónapban mutatott, már nem is tudom haraggal szemlélni; csak megvetést érzek, émelyt. 

 * Csak egy lehetetlen, úgy tetszik: az igazi haladás. Ami nem villanyfény, mégcsak nem is művészet és költészet; az igazi, belső haladás, mely túlemeli az emberi tömeget az aljas önzés, a becstelen indulatok, a reménytelen butaság állapotán. Az emberi élet kellékei tökéletesednek, s az emberi tömegből néha fölvillan a nagy, magányos fények valamelyike, egy művész, költő, zenész, tudós. De ez mind nem "haladás", ha az egészet nézzük: az egész műveletlen és erkölcstelen maradt, kultúrák virágzásán és civilizációk romjain túl, mindig ugyanaz. 

* "Újrakezdeni" nem lehet többé; de lehet-e "folytatni?"... Hol és kinek és miért? Örökké ez a kín, hogy nem hiszek többé a magyar anyagban, nem hiszek erkölcsében, jellemében. A társadalmi forradalom nem ér semmit, ha nem történik meg a másik, belsõ, lelki forradalom is, mely felszabadítja az embert az önzés, a butaság és a kapzsiság rabságából. De ez a forradalom reménytelen, mert az önzés, a butaság és a kapzsiság az emberi anyag szerves eleme. 

* A magántulajdon alapfogalmai mostanában kétségtelenül meglazultak az emberek lelkében; senki nem tudja, mire ébred, mi mennyire és meddig az övé, s ezért iparkodik mindenki ott és úgy szerezni be a szükségleti cikkeket, ahol éri. Finoman így lehetne meghatározni egy helyzetet, melynek gyakorlati értelme annyi, hogy mindenki ott és úgy lop, ahol tud. Mindent lopnak: az elhagyott villákból bútorokat, ruhát, egymástól élelmiszert, biciklit, mindent. Ez így lesz, amíg Buda el nem esik, a front el nem távolodik, s a magyar közigazgatás nem teremt egyfajta rendet. De ehhez sok idő kell. Addig mindenki "zabrál" - ez most az oroszból zagyvált műszó, - két kézzel és teli pofára. Nem hiszem, hogy a svédek, vagy dánok hasonló helyzetben így viselkednének; de most már végképp bele kell nyugodnom, hogy mi nem vagyunk svédek, sem dánok; mi magyarok vagyunk. 

* Figyelem a nagy vihart ebben a kis tócsában, ahol most élek. Ezt a koldus népet, mely ilyen cigányosan konjunktúrát lát mindenben, ami történik; vezetőit, a jegyzőt, a papot, - s csaknem kétségbeesetten észlelem és tapasztalom, milyen romlott itt minden, mennyire előről kell kezdeni mindent, mennyire nem segít más, csak a nevelés. De ki neveljen? Ki fog itt tanítókat nevelni igazi demokráciára, tanítókat, akik a népiskolában megtanítják ezt a népet az emberi erkölcs alapfogalmaira? A valóság megismerésének nehéz művészetére? Az együttélés magasabb erkölcsére? Nevelés a demokráciára, ez a nagy feladat; de elébb tanítókat kell nevelni. Ki és hogyan? Nem a jegyzőn, nem a papon, - minden rajtuk múlik, a magyar tanítókon. Az ő lelkükben kell elkezdeni a tisztogatást; csak aztán lehet messzebbre nézni. 

 * Európa már csak néhány könyvben él; ilyen könyvekben, mint a "Buddenbrooks"; s egy Bach-fugában; s egy Manet-vásznon; s néhány, mind kevesebb, emlékezõ ember lelkében. A valóságban nincs már sehol. 

* Mindennek az értelme, hogy az emberi életnek egyetlen célja van: a szabadság. Bizonyos elemi, emberi szabadságjogok és szabadságigény nélkül nem érdemes élni. S a szabadságnak egy útja van: a demokrácia. Ez is tökéletlen és viszonylagos, de a gyakorlatban ez a legtöbb, amit ember megvalósíthat. Minden megmaradt erejével minden ember dolgozzék azon, hogy Magyarország demokratikus állam legyen. Ennyi a feladat, máskülönben hiába volt minden. 

* Magyarországnak az volt híre a világban, hogy "az urak országa". Ez nem igaz: Magyarország már régen nem az urak országa, hanem az úrhatnám bugrisok hazája. S az igazi urak éppen úgy kivesztek ebből az országból, mint a műveltség. Maradt a nyegle és kapzsi dzsentri, a megtollasodott bugris, aki felelősségérzet és erkölcsi igény nélkül követelt osztálya számára érdemtelenül előjogokat. Most sopánkodik, mert veszít: a háború, a bomba, az általános pusztulás kiforgatja ezt az úrhatnám parazita népséget kényelméből és birtokából. Mennyire megvetem e vinnyogó ál-urakat! Esterházy herceg e napokban valószínűleg kétszázezer holdat és az ehhez tartozó, ezzel körülépített életformát veszíti el, s valószínû, hogy nem sopánkodik, hanem egyszerűen megállapítja: vesztett. De a bugris vonít és könnyekkel szemében siratja a vitrint, az igazgatósági tagságot és a kormányfőtanácsosi címet; mert nem úr. 

* Itt nem köt többé semmi; ez a műveletlen ország sokáig nyaldossa még borzalmas sebeit, s én segítenék kötözni e sebeket, ha tudnék hinni e nép erkölcsi képességeiben. De nem hiszek többé a magyarság erkölcsében. Egy nép nem hivatkozhat örökké "elnyomóira" és "árulói"-ra; minden népet elnyomtak és elárultak történelme során; egy nép, melynek jelleme és erkölcsi ereje van, idejében végez elnyomóival és árulóival. A magyar nem végzett velük, nyomorúságában inkább cinkosuk volt, ugyanakkor amikor áldozat is volt. El kell menni innen, mert ez a nép nem hajlandó arra az erkölcsi erőfeszítésre, amely svédeket, dánokat, hollandokat, finneket, angolokat történelmük válságos idejében áthatott; a magyarnak nincs erkölcsi felelősségérzete. S ez nem lesz jobb most sem, mikor külső hatalmak által megmozgatott belső erők végeznek az "árulók"-kal és "elnyomókkal". Nem lesz jobb, mert az anyag nem változik. 

 * Milyen pőrék most az emberek, minden szavukban és cselekedetükben: milyen föltétlenül, szemérmetlenül azok, emberek? Nincs más, csak az életre-halálra viaskodó, pucér önzés. Nincs többé modor, képmutató, szemforgató kendőzés. Most csülökre, öcsém! Csaknem szép ez, mint minden ami teljes! ahogyan az ember ez időben föltétlenül, minden aljasságában megmutatja magát! 

* Nagyon nehéz, számomra majdnem lehetetlen: cinikusan belenyugodni az emberi gyávaság, önzés, hazugság tárulkozásába. Jó lenne vállat vonni: ilyenek... De akkor minek élni? S ha tudom is, hogy reménytelenek, ha nem is tehetek semmit ellene: mégsem, mégsem belenyugodni! 

* Illyés könyve a puszták népéről. Kitűnő könyv, gazdag, őszinte. De ez a könyv sem tud meggyőzni arról, hogy a puszták népe nem felelős mindazért, ami az évszázadokban történt vele. 

* Március idusa. Szabadság. Petőfi... Milyen szerencse, hogy nem élte meg! Borzalmasan viselkedne, mint mindenki, aki látni kénytelen, hogy eszméi valósággá változnak. 

* Hideg fejjel nem nagyon értem az izgalmat, mely az emberek természete és viselkedése miatt néha megejt. Mit remélsz tőlük? Konok önzésük, dacos hülyeségük, melyet a műveletlenség nem szelídített, reménytelen élőlényekké alakította őket. Minden, amit tehet az ember közöttük, hogy szívósan védelmezi érdekeit és eszményeit, s máskülönben úgy nézi őket, mint gyógyíthatatlan őrülteket és félkegyelműeket. 

 * Az igazi "veszély" számomra akkor kezdődik, mikor valamely új rendszer az első számonkérő hevület után felfedezi, hogy szüksége van írókra, orvosokra, tudósokra, zenészekre, s nem tudja megtalálni e nélkülözhetetlen munkásokat saját soraiban, invitálni kezd mindenkit, aki a maga mesterségében alkotó munkát végez... s ez a pillanat is elkövetkezik. S csakugyan veszélyes lesz, mert ismerem a magyar társadalmat és tudom, hogy számomra itt nincs és nem is lehet semmiféle "szerep". Csak a munka lehetséges számomra, "szerep" nélkül. Minden másra nem érdemes odafigyelni. 

* A nemzet most feltűrte ingujját és nekigyürkőzött, hogy nagyot cselekszik: felszámolja a múltat, kiirtja a reakciót és korrupciót, elpusztítja a társadalmi előjogokat, száz holdon felül feloszt minden úri birtokot. A szemek villognak, mint egykor a népszínművekben a gatyák. Jó munkát, feleim! Csak egy kérdést, közben, mellékesen: van-e a nemzetnek morális igénye? Úgy értem, érez-e valamit a "kollektív felelősség"-ből, mást is akar-e, mint a letűnő osztály hol szerzett, hol harácsolt vagyonából megtömni zsebét, világnézeti egyes és jó minősítés jogcímén állásba ülni, mellveregető baloldaliság ürügyén gyapjasodni? Van- e erkölcsi igénye önmagával szemben, akar-e igazi jogot, föltétlen szabadságot, elviseli-e az erkölcsi bírálatot, módot ad-e a katharzisra önmagának, vagy csak pofázni és tollasodni akar? Tapasztalatok, melyeket nemrégen szereztem, arra kényszerítenek, hogy - négyszem között, - megpendítsem ezt a kérdést. S mikor "nemzet"-et mondok, nemcsak egy osztályra, hanem minden társadalmi osztályra gondolok. S okom van erre. 

* S minden népnek olyan urai vannak, amilyent megérdemel. 

* Mikor az ember megtudja, hogy a közösség, melyhez tartozott, nem igazi nemzet többé, csak a múlt kohéziós erejével összetartott gyülevész sokaság: munkája átalakul magánvállalkozássá. 

* Pajtás, vigyázz! Úgy volt, hogy költő lesz belőled. Most nagy veszélyek fenyegetnek: nem lehetetlen, hogy képviselő lesz belőled. 

* Mindenki gseftel, állás, vagy lakás után lohol. Inflációs árak. A Vörösmarty-téren egy cukrászdába megyek be, sandwich-et kérek: a nagyiparos E. megszólít, asztalához hív, káprázatos ebéddel - sertéspörkölt, csokoládés palacsinta, két fröccs, fekete, - vendégel meg. Okos, gyanakvó, de természetesen ő sem tanult semmit; senki nem tanult. Bízik valamilyen "európai megoldásban". Én nem bízom. S nem az oroszok, nem is az angolok miatt: a magyarok miatt nem bízom... 

* Mi a demokrácia? A lehetőség, hogy párbeszéd közben ezt mondhassam: "I think so, nekem ez és ez a véleményem." S a másik erre ezt feleli: "I don think so, nekem más a véleményem." S mindenki elmondja a véleményét, s végül, ha ez emberileg lehetséges, megegyeznek az igazságban. Ez a demokrácia legfőbb értelme. De nem demokrácia, ha egy hatalom eltiporja a zsarnokságot, s aztán kijelenti, hogy nincs másféle hatalom, csak az, amelyet hívei képviselnek. Zsarnokságot nem lehet zsarnoksággal gyógyítani. De mindez szalmacséplés, mert az emberek nagy többsége egyáltalán nem alkalmas arra, hogy szabadságban éljen. 

* A társadalom polgári rétegei jövedelem nélkül élnek, inflációs árakon szerzik meg a legszükségesebb táplálékot: az ember Pesten napjában többszáz pengőt költ és krumplit eszik. Eladogatjuk rongyainkat, apró értékeinket, nagyon rövid idő alatt proletarizálódunk. Akik sorsunkról döntenek: ezt akarják. Ezenfelül rendetlenséget, zavart is akarnak, s azt, hogy teljesen kezükügyébe kerüljünk, anyagi és társadalmi, emberi tartalékok nélkül. Ezt a folyamatot belső erők nem tudják megállítani. 

* Ezek az önképzőkörök, melyek azon a címen, hogy a nemzetet "mentik" és "nevelik", iparkodnak hatalmat és javakat harácsolni... Rejtőzz el, ahogyan csak tudsz, minden áron! 

* Kiadómhoz puccsszerűen, nyegle és ripők elhatározással beültet vezérigazgatónak a nagybank, melynek vállalatai közé tartozik a kiadócég, egy ismeretlen, harminc éves fiatalembert. Mindenfelé a terror: a diktatúrák rémuralmával párhuzamosan a nagytőke önkénye. Mindenki elvesztett minden mértéket. Elképzelhetetlen, hogy Cotta, S. Fischer, vagy a Nouvelle Revue Française tulajdonosa íróinak megkérdezése nélkül mert volna dönteni egy igazgatóválság kérdésében... Ma semmi nem számít. Ez az ismeretlen fiatalember dönti el a jövőben eddigi életművem, harminc kötet könyvem sorsát. S mindezt némán kell tűrni. 

* Már megtanultam fegyelmezni magam, s minden személyemet érintő, s annál fontosabb kérdésekben is fegyelmezetten, türelmesen beszélni; de a magyar társadalom árulásáról, jellemtelenségéről ma sem tudok még közömbösen társalogni. Ilyenkor elveszítem a mértéket, türelmetlen és izgatott leszek. Úgy látszik, ez az egyetlen sérelem, mely valóban fáj. 

* Eddig a nyilasok, nácik, németek és oroszok zabráltak; most azt, ami megmaradt a magyar politikai pártok harácsolják. Ma a mozikat osztogatják egymás között, holnap a rádiót, aztán a könyvkiadó cégeket, vagy a kávéházakat és bordélyokat. Senki nem tiltakozik. Nincs központi akarat, a kormányzat, ha akarna is valamit, - ritkán akar! - elvész a pártok között. Csak a harácsolás állandó, az élet tengelye. 

 * Miféle erő békítheti meg ez indulatokat? Milyen érvelés? Nincs ilyen erő. De van egy módszer, mely végül is általános békét adhat e megkínzott emberi szíveknek; ez a módszer a műveltség és a jólét. De a jólét műveltség nélkül terrorhoz vezet, - lásd Amerikában, a trösztök idejében! - s jólét nélkül nincs igazi műveltség. Ez az út, melyen el kell indulni, ha békét akarunk. Minden más csak rendészeti kérdés. 

* Házi szentjeim, a sztoikusok, kiknek tanításán nevelkedtem, - Epiktétos, Seneca, Marcus Aurelius: - hittek az államban. A taoista nem hisz az államban. A taoista csak az egyén és világ összhangjában hisz; az állam, mint minden, keret és beavatkozás, zavarja ebben az erőfeszítésben. Lehet, hogy nekik van igazuk. Aki képes arra, hogy megszüntesse egyéniségét, valószínűleg állam nélkül is tud élni. A régi kínai királyok, Laotse, s a többi taoisták szerint, óvakodtak kormányozni az emberi világot; csak úgy tettek, mintha kormányoznák; tudták, hogy minden beavatkozás veszélyes; egyszerűen engedték, hogy az emberek összhangban éljenek természetükkel és a világgal. S ebben tökéletesen igazuk volt. Minden beavatkozás hiú és reménytelen; világnézetek, politikai tervek, mindez mesterséges és erőszakos beavatkozás; az élet jobban tudja, mit akar az emberekkel. S az emberek, ha ideges értelmükkel nem találnak föl mesterséges rendtartásokat, békében élhetnek önmagukkal és a világgal. De ehhez régi kínai királynak és alattvalónak kell lenni. Mi már idegesek vagyunk. 

 (MÁRAI SÁNDOR: AMI A NAPLÓBÓL KIMARADT (1945-1946) - részletek)