A Szántszándék

Az a nő, aki gyötrelmes életet élt, s meglátta mélységeit, ebben az értelemben határozottan felmérhetetlen mélységekkel rendelkezik. Jóllehet fájdalom révén jutott el ide, ám ha végigcsinálta a tudatossághoz eredményező nehéz munkát, akkor mély és burjánzó lelki élete lesz és az ego-ingadozások ellenére szilárdan hisz önmagában.
  Általában a nők életének félútján jön el az az idő, amikor meg kell hozniuk azt a döntést - ami egyben a jövőt illető legfontosabb pszichikus döntés is -, hogy megkeseredett életet éljenek-e vagy sem. Ez általában a harmincas éveik végén, vagy a negyvenes éveik elején következik be. Ilyenkor érnek el arra a pontra, amikor "torkig vannak mindennel" és "betelt a pohár" és "minden csak púp a hátukon". Húszas éveik álmai talán gyűrötten hevernek egy sarokban. Talán a szívük is összetört, házasságuk csődöt mondott, túl sok volt a be nem tartott ígéret.
   A hosszú életet megélt testben felhalmozódott a törmelék. Nem lehet megkerülni. Ha azonban egy nő ilyenkor hajlandó visszatérni az ösztönös természethez, akkor nem süllyed el a keserűségben, hanem újjáéled, újjászületik. Farkaskölykök minden évben születnek. Nyivákoló, vaksi kis teremtmények ezek, sötét bundájukhoz föld és szalmaszálak tapadnak, de azonnal éberek, játékosak és kedvesek, közelségre és gondozásra vágynak. Játszani, növekedni akarnak. Az Ősi Természeti Asszonyhoz visszatérő nő is így tér vissza az életbe. Játszani akar. Növekedni akar. Még mindig növekedni akar. Előbb azonban némi tisztogatásra van szükség.
   Aki utazott már a régi Mexikóban, Új-Mexikóban, Dél-Coloradóban, Arizonában vagy egyéb déli részeken, az láthatta az apró fehér kereszteket az utak mellett. Ezeket descantosnak hívják, nyugvóhelyeknek. Nevek állnak rajtuk.
   A kereszteket néhol elborítják a mű- vagy valódi virágok, máshol lécekre ragasztott, a napsütésben aranyosan csillogó szalmafonatok díszítik. A descanso olykor csak a földre szórt, spárgával átkötött két bot vagy csődarab. A sziklás vidékeken a keresztet egyszerűen ráfestik az út melletti nagy sziklára.
   A Descansos-szimbólumok halált jeleznek. Ott, azon a helyen szakadt meg váratlanul egy élet útja. Talán autóbaleset történt, vagy a forróság okozta valaki halálát, esetleg verekedés áldozatává vált valaki. Valami olyasmi történt, ami valakinek vagy valakiknek az életét tatta.
   Húszéves koruk előtt a nők ezer halált halnak. Ebbe vagy abba az irányba indultak, s megszakadt útjuk. Reményeik, álmaik szakadtak félbe. Mindezeket felőrölte a descansos malma. Aki szerint ez nem így van, az még mindig alszik.
   És igaz ugyan, hogy mindez elmélyíti az individualizációt, a differenciálódást, a felnövekedést, a környezetből kinövést, a virágzást, az éberré és tudatossá válást, azért ezek egyben mélységes tragédiák is, és meg kell őket gyászolni.
   Descansost úgy készíthetünk, hogy szemügyre vesszük életünket és megjelöljük a kisebb halálok las muertes chichitas és a nagyobb halálok, las muertes grandotas helyszíneit. Én ilyenkor legszívesebben azt csinálom, hogy egy nagy, fehér papíron megrajzolom egy nő életvonalát, s kisgyermekkorától kezdve a mai napig kereszttel jelölöm azokat a helyeket, ahol énjének és életének darabkái meghaltak.
   Bejelöljük, hogy mely utakra nem lépett rá, mely ösvények szakadtak félbe, hol történt útonállás, árulás és halál. Apró kereszteket rajzolok oda, ahol gyászolni kellett volna, vagy ahol még mindig gyászolni kell. Azokra a dolgokra, amelyeket az illető érzékel, ám amelyek nem kerültek még felszínre, azt írom: "Elfelejtve". Ugyanezt írom azok mellé is, amelyeket az illető nő többnyire elszalasztott.
   Azt javaslom mindenkinek, hogy üljön le, s életvonala megrajzolásával készítse el a descansost, kérdezze meg: "Hová is rajzoljam a kereszteket? Mely helyre kell emlékeznem, melyek az áldott helyek?" Mindegyik olyan jelentést hordoz, amelyet az ember jelen életébe áthozott. Emlékezni kell rájuk, egyben azonban el is kell felejteni őket. Ehhez időre van szükség. És türelemre. Olyan tudatos tett ez, amellyel megkönyörülünk pszichénk elárvult halottain, megadjuk nekik a végtisztességet és nyugalomba helyezzük őket végre.
   Légy magadhoz jó, és készítsd el a descansost, önmagad azon aspektusainak nyugvóhelyét, amelyek egykor elindultak valamerre, de soha nem érkeztek meg. A descansos a halál helyeit, a sötét időket jelölik, ugyanakkor szenvedésedre is emlékeztetnek. Átalakító erejűek. Sok minden szól amellett, hogy ne kövessenek bennünket mindenhová. Okkal helyezzük őket nyugalomba.

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

  
Mindenkinek az, életében, különösen a kora gyerekkorban, vannak pillanatok, amikor annyira akartunk valamit, hogy automatikusan minden szántszándékunkat arra összpontosítottuk, és ami egyszer már megrögzült, egészen addig megmarad, amíg be nem teljesítjük a kívánságunkat. Részletesen elmondta, hogy az eskük, a fogadalmak és ígéretek megkötik a szántszándékunkat és attól kezdve cselekedeteink, érzelmeink és gondolataink kitartóan ezek teljesítése és fenntartása felé irányulnak, függetlenül attól, hogy emlékszünk-e ezekre a fogadalmakra vagy nem.Azt javasolta, hogy az összegező gyakorlatom alatt idézzem fel az összes ígéretemet, amit az életemben tettem,különösen azokat, amiket kapkodva, tudatlanságomban vagy helytelenül ítélkezve hoztam. Amíg akarattal vissza nem vonom a szántszándékomat ezektől, addig az nem tud szabadon kiemelkedni és megnyilvánulni a jelenben.

– Ennek a különleges művészetnek, amire tanítani akarlak, a csúcsa az absztrakt repülés, és ezt az összegező gyakorlattal érhetjük el. – Behajolt a barlangba és megérintette a homlokom bal és jobb oldalát. – A tudatosságnak innen oda kell átmozdulnia – mondta. – Gyerekként ezt könnyen meg tudjuk tenni, de ha egyszer a test burka a mértéktelen pazarlástól megtörik, csak a tudatosságnak különleges manipulálásával, helyes életmóddal és nemi önmegtartóztatással lehet visszaállítani a kifolyt energiákat, azt az energiát, ami ezt az elmozdulást létrehozza.

Mindent pontosan megértettem, amit mondott. Még azt is éreztem, hogy a tudatosság, mint egy energiaáramlás a homlok egyik oldalától a másik oldaláig tud áthaladni, és a két pont közötti űrt mint óriási teret jelenítettem meg, ürességet, ami gátolja az átkelést.

Teljes figyelemmel hallgattam, ahogy tovább folytatta. – A testnek mérhetetlenül erősnek kell lenni, és így a tudatosság elég éles és gördülékeny lehet ahhoz, hogy egy szempillantás alatt a szakadék egyik oldaláról a másikra ugorjon. 

– Pontosan ezért vagy itt: a változásért. Ez a változás azt jelenti, hogy képes leszel az absztrakt repülést végrehajtani és akkor már minden világos lesz számodra.

Kétségbeesett unszolásomra elmagyarázta, hogy ezt az elképzelhetetlen repülést a homlok jobb oldalától a bal oldalára való átmozdulás szimbolizálja, de a valódi jelentése az, hogy az éteri részünket, a duplánkat, bevigyük a mindennapi tudatunkba.

– Mint ahogy már elmagyaráztam – folytatta –, a test és az elme dualizmus hamis felosztás. Az igazi megosztottság a fizikai test, amely az elmét is magában foglalja, és az étertest vagy a dupla között van, amely az energiánk tárolója. Az absztrakt repülés akkor jön létre, amikor az éteri részünket, a duplánkat bevisszük a mindennapi életünkbe. Más szóval, abban a pillanatban, amikor a fizikai testünk teljes egészében tudatára ébred energetikai, éteri hasonmásának, átlépünk egy absztrakt, teljesen másféle tudatszintre.

– Ha ez azt jelenti, hogy ehhez nekem először meg kell változni, kétlem, hogy valaha is képes leszek erre az átkelésre – mondtam. – Úgy tűnik, minden olyan mélyen belém rögződött, hogy egész életemben eltart.

Clara vizet töltött a poharamba, aztán letette a kerámia kannát és egyenesen rám nézett. – Van lehetőség a változásra – mondta. – És ez most már talán a füleden jön ki: ez az összegező gyakorlat.

Azt állította, hogy a mély és teljes összegező gyakorlattal tudatában leszünk annak, hogy mi az, amin változtatni akarunk, mert ez lehetővé teszi, hogy illúziók nélkül lássuk az életünket. Ez egy pillanatra megállít, hogy választhassunk, folytassuk-e a szokásos viselkedésmódunkat, vagy megváltoztatjuk, szántszándékunkat ráirányítva  elküldjük, mielőtt teljesen becsapna bennünket.

– Hogy tudsz valamit szántszándékkal elküldeni? – kérdeztem. – Csak annyit mondasz, távozz sátán?

  Clara elnevette magát és ivott egy korty vizet. – A változáshoz három követelményre van szükség. Először is hangosan ki kell jelentenünk elhatározásunkat, így a szántszándék hallani fog bennünket. Másodszor, tudatunkat el kell foglalnunk egy ideig: mert amikor valamit elkezdtünk, nem hagyhatjuk azonnal abba, ha elbátortalanodtunk. Harmadszor, a cselekedeteink végeredményét teljes lelki függetlenség érzetével kell előrevetítsük. Ez azt jelenti, hogy nem bonyolódhatunk bele a siker és sikertelenség képzetébe. Kövesd ezt a három lépést és ezzel megváltoztathatsz bármilyen nem kívánt érzést és kívánságot önmagadban.

– Nem tudom – mondtam szkeptikusan. – Ahogy mondod, olyan egyszerűnek látszik.

Nem mintha nem akartam volna hinni neki, de mivel mindig gyakorlatias voltam, a viselkedésmódom megváltoztatásának feladata megdöbbentő volt számomra, a három program ellenére is.

   Mialatt ezt mondta, valami rendkívüli történt. Teljesen bizonyossá vált számomra, hogy itt fogok vele maradni Mexikóban. Szerettem volna, ha úgy érzem,  visszamegyek pár nap múlva Arizonába; de igazából tudtam, hogy nem fogok visszamenni. Azt is tudtam, hogy ez a felismerés nem csak Clara akaratának az elfogadása volt, hanem annak is, hogy nem tudtam szándékának ellenállni, mert az az erő, amivel manőverezett, nemcsak egyedül az övé volt.

– Mostantól fogva olyan életet kell éljél, melyben a tudatosság az. elsődleges – mondta, mintha tudta volna, hogy hallgatólagosan arra a megegyezésre jutottam magamban, hogy vele maradok. – El kell kerüljél mindent, ami gyengít, ártalmas a testednek vagy az elmédnek. Ugyanakkor az is nagyon lényeges, hogy egy ideig szakítsd meg a világgal az összes fizikai és érzelmi kötődésedet.

– Ez miért annyira fontos?

– Mert mindenekelőtt egységre kell szert tenned.

Elmagyarázta, hogy meg vagyunk róla győződve, hogy kettősség van bennünk; az egyik az agyunk, a szellemi részünk, a másik a testünk, a szilárd részünk. Ez a megosztottság kaotikus állapotban tartja az energiáinkat és megakadályozza azok egyesülését.

– Megosztottságban élni, ez a mi emberi állapotunk – jegyezte meg. – De megosztottságunk nem az agy és a test között van, hanem a test, amely magában foglalja az agyat, vagy az ént és a duplánk között, ami az alapenergiánk tartálya.

– Születés előtt – mondta –, az ember ál-dualitása még nem létezik, csak születésétől kezdve válik külön ez a két rész, az emberiség szántszándékának nyomására. Az egyik rész kifele fordul és fizikai testté válik; a másik befelé fordul és a dupla lesz belőle. A halállal a súlyosabbik rész, a test, visszatér a földbe és feloldódik abban, a könnyebb rész, a dupla pedig szabaddá válik. De mivel a dupla sohasem lett tökéletesítve, a szabadságot csak egy pillanatig tapasztalhatja, mielőtt szétszóródna a világban.

– Ha anélkül halunk meg, hogy eltörölnénk a testünk ál-dualizmusát,  mindennapi halállal halunk meg.

– Hogy halhatnánk meg másként?

Clara egyik szemöldökét felhúzva rám meredt. Ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolt volna, biztató hangon kijelentette, azért halunk meg így, mert nem merült fel bennünk annak a lehetősége, hogy transzformálódhatunk. Kihangsúlyozta, hogy ezt a transzformációt az életünkben kell elérni, és ezt sikeresen véghezvinni az ember egyetlen igazi célja. Minden más, amit elértünk, múlandó, átmeneti, mert a halál a semmibe olvasztja ezeket.

– Mivel jár ez a transzformáció? – kérdeztem.

– Teljes változással – válaszolta. – Az összegező gyakorlattal, ami a szabadság művészetének sarokköve, ezt el lehet érni. Ezt a művészetet, amire tanítani foglak, a szabadság művészetének hívják. Művészet, amelynek végtelenül bonyolult a gyakorlása, de talán még bonyolultabb elmagyarázni.

Minden gyakorlat, amire tanítani fog, és minden feladat, amire felkér, mondta Clara, nem számít, milyen közönségesnek tűnhet számomra, lépések a szabadság művészete végső céljának elérése felé: az absztrakt repülés felé.

Az összegező gyakorlat célja az életünk folyamán elfogadott meggyőződéseink megtörése – magyarázta türelmesen. – Ameddig ezek nem törnek meg, nem tudjuk megakadályozni, hogy az emlékezésünk ereje ne árnyékolja be tudatosságunkat.

– Mit értesz pontosan az emlékezés erején'?

– A világ az emlékeknek egy óriási képernyője; és ha bizonyos meggyőződések megtörnek, akkor az emlékezés ereje nemcsak sakkban tartható, hanem ki is törlődik.

– Próbáld elképzelni magad, mint egy óriási raktárat – javasolta.. – Ebbe a raktárba rajtad kívül már mások is elraktároztak érzéseket, ideákat, elmefuttatásokat és viselkedési formákat. De mivel ez a te raktárad, akármikor bemehetsz, átkutathatod és bármit használhatsz, amit ott találsz. Csak az a baj, hogy semmi áttekintésed nincs a leltár felett, mert azt már azelőtt elkészítették, mielőtt tulajdonodba került volna a raktár. Így a választási lehetőséged erősen korlátozott.

Az életünk azért tűnik folyamatos idővonalnak, mert a raktárházunkban a leltár sohasem változik – tette hozzá. – Amíg a raktár nincs kiürítve, addig nincs rá módunk, hogy azzá váljunk, amik valójában vagyunk.

– Amikor kellőképpen üressé tettük magunkat az idejét múlta és terhes leltárunktól – folytatta –, az energia hozzánk jön és magától összegyűlik; és amikor elegendő gyűlt össze, átváltozik erővé. Bármi jelezheti ennek jelenlétét: hangos zaj, lágy hang, egy gondolat, ami nem tőled ered, vagy az életerőnek és jóérzésnek egy váratlan hulláma.

Clara hangsúlyozta, hogy végül is nincs különbség abban, hogy az erő ébren vagy álmunkban ér el bennünket, mindkét esetben egyformán fontos, bár az utóbbi kevésbé meghatározható és hatásos.

–  Amit ebben az éber állapotban ezzel az erővel kapcsolatban tapasztalunk, azt álomgyakorlatainkba kell átvigyük – folytatta –, és bármilyen erőt tapasztalunk az álmainkban, azt viszont ébrenlétünk alatt kell felhasználjuk. A lényeg az, hogy tudatosak legyünk, akár ébren, akár alvás közben.

Erősen rám nézve megismételte: – Az a lényeg, hogy tudatosak legyünk. 

– Talán pszichológushoz kellene mennem – mondtam. – Egyébként az összegező gyakorlat nem valami pszichoterápia?

– Egyáltalán nem – ellenkezett Clara. – Azok az emberek, akik kigondolták az összegező gyakorlatot, évszázadokkal, sőt évezredekkel ezelőtt éltek. Szóval egyáltalán nem gondolhatsz úgy erre az ősi megújítási folyamatra, mint egy modern pszichoanalízisre.

– Miért nem? A gyerekkori emlékekhez való visszahatolás és a szexuális aktusok hangsúlyozása pontosan az, mint amit a pszichoanalitikusok akarnak hallani, különösen a freudisták.

Clara hajthatatlan volt. Kijelentette, hogy az összegező gyakorlat olyan mágikus akció, amiben a szántszándéknak és a légzésnek nélkülözhetetlen szerepe van.

– A légzés összegyűjti az energiát és körforgásba hozza – magyarázta. – Azután ez az összegező gyakorlat szántszándékkal irányítva felszabadít bennünket a biológiai és társadalmi kötöttségeinktől. Az összegező gyakorlat szántszándékát ajándékként kaptuk azoktól az ősi látóktól, akik kigondolták ezt a technikát és tovább adták utódaiknak.

– Minden személy, aki gyakorolja, hozzá kell tegye a saját szántszándékát, de ez a szántszándék pusztán egy kívánság az összegező gyakorlat végrehajtására. Ennek a szántszándéknak az eredményét, ami a teljes szabadság, az ősi látók alapozták meg. Mivel ezt tőlünk teljesen függetlenül indították el, ezért felbecsülhetetlen ajándék számunkra.

Clara tovább magyarázta, hogy az összegezés feltárja lényünknek azt a kritikus oldalát, azt a tényt, hogy abban a pillanatban, mikor éppen fejest ugranánk bármilyen cselekvésbe, képesek vagyunk pontosan előre látni annak kimenetelét, az esélyeinket, a motivációkat és a hozzá fűzött reményeket is. Ez a tudás sohasem a kényelmünket vagy kielégítésünket szolgálja, ezért azonnal elnyomjuk.

. – A régi korok bölcsei, akik az összegezést feltalálták, tudták, hogy mivel állandóan elnyomjuk a látót, az végül elpusztít bennünket. De arról is biztosítottak, hogy az összegező gyakorlat segítségével lehetőséget adunk a bennünk lévő látónak, hogy növekedjen és kibontakozzon, ami eredetileg a szándéka.

– Én sohasem jöttem rá, hogy mire szolgál igazából az összegező gyakorlat – mondtam.

–  Az a célja, hogy megadja a lehetőséget a látónak, hogy szabadon lásson – emlékeztetett Clara. – Hatáskörét megadva a látót tudatosan átváltoztathatjuk egy olyan erővé, ami egyszerre titokzatos és hatásos, olyan erővé, ami ahelyett, hogy megölne bennünket, a felszabadulás felé vezet.
 Azt mondta, hogy kezdjek neki listát készíteni mindazokról az emberekről, akikkel valaha találkoztam, a jelentől elindulva, visszafelé egészen a legkorábbi emlékekig.

– Ez lehetetlen! – kapkodtam a levegő után. – Hogy a csudába tudnék visszaemlékezni mindenkire, akivel az életem első percétől kezdve kapcsolatom volt.

– Az igaz, hogy nehéz, de nem lehetetlen – mondta. – Ez nélkülözhetetlen része az összegező gyakorlatnak. A lista alapul szolgál az agynak, hogy hozzá igazodhasson.

   Az összegező gyakorlat kezdeti szakasza két részből áll, mondta. Az első a lista készítése, a másik a helyszín felépítése. A helyszín felépítése azoknak az eseményeknek a teljesen részletes képi megjelenítését jelenti, amiket vissza akarunk idézni.

– Amint minden részlet a helyén van, akkor csináld a söprő légzést. A fejed mozgása olyan legyen, mint egy ventilátoré, ami mindent felkavar azon a helyen. Amikor például egy szobára emlékezel, szívd be a falakat, a mennyezetet, a bútorokat, az ott lévő embereket. Addig meg se állj, amíg vissza nem szívtad az utolsó csepp energiát is, amit otthagytál.

– Honnan fogom tudni, hogy már befejeztem? – kérdeztem.

– A tested jelzi majd, amikor elég – biztosított. – Emlékezz arra, hogy szántszándékkal lélegezd be a helyszínen hátrahagyott energiádat és szántszándékkal lélegezd ki az idegen, mások által beléd került energiákat.

Annyira elárasztott a listakészítés és az összegező gyakorlat gondja, hogy gondolkozni sem tudtam. Az agyam fonák és akaratlan reakciója a teljes üresség lett; majd a gondolatok özönvize árasztotta el, és ez szinte lehetetlenné tette számomra, hogy felfogjam, hol is kezdjem. Clara elmagyarázta, hogy az összegező gyakorlatot először a szexuális aktivitásunkra kell összpontosítani.

– Miért pont ezzel kell kezdeni? – kérdeztem gyanakvóan.

– Azért, mert energiánk legnagyobb része itt esett csapdába – mondta. – Ezért kell először azokat az emlékeket szabaddá termi.

– Nem hiszem, hogy az én szexuális kapcsolataim annyira izgalmasak.

– Nem számít. A plafont bámulhatod halálra unva magad, vagy hulló csillagok tűzijátéka sziporkázhat, valaki akkor is benned hagyja az energiáját, és odébbáll a tiédből egy tonnányival.

   Ezután személyes szintre terelte érvelését és azt mondta, engem is úgy neveltek, mint a többi nőt. Anyám elsődleges feladatának tartotta, hogy hogy úgy neveljen, hogy megfelelő férjet találjak, és így nem maradok a nyakán, nem lesz rajtam a vénlányság bélyege. Igazából tenyésztettek a nemi kapcsolatra, és teljesen mindegy, hogy az anyám ezt minek nevezte.

– Téged is, mint minden más nőt, ravaszul rászedtek és engedelmességre kényszerítettek. És ebben az a szomorú, hogy beleestél ennek a viselkedési formának a csapdájába, még akkor is, ha nincs szándékodban gyereket szülni.

Annyira lehangoló volt a kijelentése, hogy idegességemben felnevettem.

  A listámmal felszerelve mindennap a barlangba mentem. Először az összegező gyakorlat igen fáradságos munka volt. Nem tudtam koncentrálni, rettegéssel töltött el a múltamban való kotorászás. Az agyam az egyik traumatikus eseménytől a másikig vándorolt. De néha egyszerűen csak pihentem és álmodoztam. Ám egy idő után lekötötte az érdeklődésemet a tisztaság és rendszeresség, amit a visszaemlékezéseimmel elértem. Kezdtem tárgyilagosabban látni azokat a tapasztalataimat is, amiket mindig tabuként kezeltem.

Meglepetésemre erősebb és optimistább lettem. Néha, amikor lélegeztem, úgy éreztem, mintha az energia lassan visszaáramolna a testembe, izmaimat felmelegítve erőtől duzzadóvá tenné. Olyannyira belemerültem az összegező gyakorlatba, hogy egy hónapra sem volt szükség ahhoz, hogy megbizonyosodjak az értékéről.

Türelmesen magyarázni kezdte, hogy azt nevezzük összegező gyakorlatnak, amikor a múltban lejátszódó eseményekből visszahívjuk az energiánkat. Az összegező gyakorlat abból áll, hogy felidézünk mindenkit, akivel valaha is találkoztunk, az összes helyet, amit láttunk és minden érzésünket, amit életünkben éreztünk, a jelennel elkezdve, egészen visszamegyünk a legkorábbi emlékekig, aztán tisztára söpörjük egyiket a másik után a söprő légzéssel.

Kíváncsian figyeltem, de nem tehettem róla, úgy éreztem, képtelenség, amit mond. Mielőtt bármilyen megjegyzést tehenem volna, határozott mozdulattal megfogta az államat és utasított, hogy lélegezzek be az orromon keresztül, mialatt a fejemet bal oldalra fordította, és aztán, miközben jobbra fordította, lélegezzek ki. Majd egyetlen mozdulattal balra, majd jobbra fordította, légzés nélkül. Ez a titokzatos lélegzésmód az összegző gyakorlat kulcsa, mivel a belégzés lehetővé teszi visszahozni az elvesztett energiánkat, míg a kilégzéssel kifújjuk az idegen, nem kívánt energiákat, melyek összegyűltek bennünk az embertársainkkal való kapcsolataink folyamán.

– Ahhoz, hogy élhessünk és kapcsolatot teremthessünk, energiára van szükségünk – folytatta Clara. – Általában az az energia, amit az életünk fenntartására felhasználunk, örökre eltávozik tőlünk. Ha nem lenne összegező gyakorlat, sohasem lenne lehetőségünk megújítani magunkat. Életünk összegezése és múltunk elsöprése a söprő légzéssel, mint egység működik.

Visszaidézni mindenkit, akit valaha is ismertem és érezni mindent, amit egész életemben éreztem, abszurd és lehetetlen feladatnak látszott. – Ez örökké eltarthat – mondtam, azt remélve, hogy ez a megjegyzésem megállítja a gondolatmenetét.

– Természetesen – mondta beleegyezően. – De biztosíthatlak róla Taisha, hogy ezt gyakorolva mindent visszaszerzel és semmit sem veszítesz.

Néhány mély lélegzetet vettem, fejemet balról jobbra fordítva megismételtem a légzést, ahogy mutatta, csak azért, hogy kibékítsem és lássa, hogy figyelek.

Merev mosollyal figyelmeztetett, hogy az összegező gyakorlat nem valami önkényes vagy szeszélyes dolog. – Amikor az összegező gyakorlatot végzed, próbáld érzékelni a hosszú, rugalmas szálakat, melyek a hasi részedből kinyúlnak – mondta. – Aztán a fejed forgó mozgását egyeztesd ezeknek a megfoghatatlan szálaknak a mozgásával. Ezek olyanok, mint a vezetékek, amelyek visszahozzák, amiket elhagytál. Ahhoz, hogy visszanyerjük az erőnket és egységünket, fel kell szabadítanunk a világ csapdájába esett energiánkat és visszahúzni magunkhoz. Amikor az összegező gyakorlatot végezzük, ezeket a rugalmas energiaszálakat kinyújtjuk a téren és időn át azokhoz a személyekhez, helyekhez és eseményekhez, amiket éppen vizsgálunk. Ennek eredményeképpen életünk minden pillanatához vissza tudunk menni úgy, mintha valóban ott lennénk.

Ettől a lehetőségtől kirázott a hideg. Bár elméletileg érdekelt, amit mondott, nem szándékoztam visszaidézni a kellemetlen múltamat, még akkor is, ha ez csak az agyamban létezett. Ha másra nem is, de arra legalább büszke voltam, hogy megszöktem egy elviselhetetlen életből. Nem akartam visszahatolni és szellemileg újra átélni mindazokat a pillanatokat, amiket olyan nagyon el akartam felejteni. Ugyanakkor Clara olyan komolyan és őszintén magyarázta el az összegező gyakorlat technikáját, hogy ellenkezésemet egy pillanatra félretéve a szavaira figyeltem.

Megkérdeztem tőle, számít-e, hogy milyen sorrendben idézem fel a múltat. – Az a legfontosabb – mondta –, hogy újból átéljük az eseményeket és érzéseket, olyan részletesen, ahogy csak lehet, és a söprő légzéssel megérintve ezeket, szabadon engedjük a csapdába ejtett energiát. 

– Mindannyiunknak lehetősége van a szabadságra – mondta lágyan –, de az tőlünk függ, hogy megragadjuk és valósággá változtassuk.

 

(Taisha Abelar: Absztrakt repülés)