A káprázatban élek

   

   A halál nem nyúlt értem s ezért itt vagyok. Amióta az élet megszokhatatlan idegenszerűsége bennem tudatossá lett, még gondtalanabb lettem, hiszen olyan időbe kerültem, amelyet egyáltalában nem éreztem a magaménak. Eredetileg ez már nem járt nekem. Már csak úgy van itt, mint még egy fogás az ebéd után, amely az étlapon nem szerepelt.

   Az élet nem magától értetődik. Azért, mert mint a régiek mondták, az életet nem a természetesség jellemzi, hanem a varázs. Élni annyi, mint megrázva lenni, annyi, mint önkívületben lenni, megrendülve lenni, mint a gyökerekkel kitépve lenni, mint kínlódni és őrjöngeni a meglepetéstől és a csodálkozástól, a fájdalomtól és a zavartól, a borzalomtól és az örömtől, a meghittségtől és a félelemtől, a szenvedéstől és a gyönyörűségtől. Az életnél nincs természetellenesebb. Az élet kegyelem. Irgalomból vagyok itt, csaknem véletlen és kinyomozhatatlan tünemény.  

   Mi az, ha valami nyílik? Ha megnyílik. Ha az, ami a legmélyen van, bent, bent, az egyszerre kívül megjelenik. Ha a misztérium látvánnyá lesz. Megvalósul. Ha a rejtély megnyilatkozik. Ez a virág. A növény misztériuma. A teremtett világ legmélyebb titka. A jázmin az a virág, amely az Édenkertből a legtöbbet mentett meg és az idők végén, az üdvözültek városában, Új Jeruzsálemben, a házak udvarán szent jázminbokrok fognak állni és jázminvirágzáskor a leányok hajukban jázminkoszorúval fognak járni, jázminfehér ruhában és jázminhangon fognak énekelni. Virága kicsinyke, kívül ezüst, belül arany tölcsér. Nektár van benne. Ha a jázmin számunkra megmentette a Paradicsom illatának egy részét, az olaj meg fogja menteni a földi szerelem illatát, az ittas olvadást, az önkívületet.

   Mit nevezek csodának? A csoda a logika és a mágia együtt, egyetlen pillanatban és elválaszthatatlanul. Értelem és vízió. Láthatatlan és alak, szellem és test. Elválasztva, vagy, ami ugyanaz, egyesítve. A lélekben. Szétbontva, vagy, ami ugyanaz, összeolvasztva. A csoda pillanata az, hogy valami megtelik és túlárad és kicsordul. Megvalósul. Ahogy a jázmin és az olaj megtelik szépséggel és önkívülettel és az ágak csúcsán kicsurog. Ez a virág. Ez az illat. 

   Abból az anyagból készültünk, amiből az álom. Amiből a jázmin és az olaj illata. Mámor vagyunk. Ez a mi erőnk és erőtlenségünk. Jázmin és olaj. Álom, csoda, mathézis, káprázat, költészet, mítosz, látomás, zene. Ez a megfoghatatlan. Ez a szellem. Csak ha a súlypont a meghatározhatatlanban van, akkor láthatja, hogy az egyetlen valóság Isten. 

  Mulandóvá tettem magam, hogy örökké virágozzam. A káprázatban élek, hogy a valóságot lássam. A láthatatlant. Én, a megfoghatatlan. Egyszer vagyok, hogy örökké legyek. Mert a zene megmarad. És a mítosz is megmarad és a hajnali harmat a jázminvirágon és az olaj illata és a pillanat és a mámor és a női szépség, mind megmarad. 

   Régebben azt hittem, hogy valódi élettémám a mű megalkotása. A kárhozat esztendeje óta ebben már nem hiszek. Külön művek nincsenek. Egyetlen mű van, a megváltás. 

(Hamvas Béla)

 

 
   Az ürességről szóló tanítást a Pradzsnyápáramita hridaja szútra fogalmazza meg. Ez a szútra Buddha virágbeszédének kommentárja. Zarándokok érkeztek Buddhához, üdvözölték, és csendben várakoztak, hogy a Magasztos megszólaljon. Buddha sokáig mozdulatlanul állt, aztán egy szál virágot tépett, azt a zarándokok seregének felmutatta és egyetlen szót sem szólt. Senki sem értette, csak Mahákásjapa, aki bólintott és Buddhára nézett. A Magasztos így szólt: a legdrágább kincset, az észt meghaladó tudást adtam most nektek.

   (Hamvas Béla)