A Fényhozó

Az Angyal izzó, fehér fénybe öltözve ereszkedett alá az egekből. Az Elbukott tudta, hogy jön, és féloldalasan bicegve elébe sietett.

– Már vártalak – üdvözölte. – Gyönyörű vagy.

Az Angyal végigjártatta tündöklő tekintetét a torz alakon.

– Valaha te voltál közöttünk a legszebb – szólt. – Most újra az lehetsz. Azért küldtek, hogy hírül adjam, bocsánatot nyertél. A mennyek kapuja kitárul előtted és visszafogad.

– Ezekkel nem tudok hazarepülni – mondta az Elbukott, és megmozgatta púposra görbedt hátán az elüszkösödött csonkokat.

– Majd én felviszlek.

Az Angyal kiterjesztette hatalmas szárnyait, s a karjaiba várta az Elbukottat.

Ő azonban nem mozdult.

– Engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam ettől a világtól, mely befogadott, amikor az a fenti kitaszított magából! – kérte.

Az Angyal pedig beleegyezett.

A tudós a könyvei és a táblázatai fölött gondterhelten ráncolta a homlokát. Elakadt az elméletének kidolgozásában. Az Elbukott leült mellé, olvasni kezdte a teleírt papírokat, néha-néha közbevetve a saját véleményét.

– Gyönyörű gondolatmenet – mutatta az Angyalnak is a furcsa ákombákomokkal telerótt íveket.

Az Angyal értetlenül forgatta őket a kezében.

– Tudod te, ki ez, és mi az ő iszonyatos bűne? – kérdezte a tudóstól az Elbukottra mutatva.

– Ezt az okos arcot, ezt a tiszta homlokot nem lehet máséval összetéveszteni. Az az iszonyatos, ahogyan elbántak vele – felelt a tudós.

– Tisztában vagy vele, hogy én feltárhatnám előtted a mindenek feletti, isteni igazságot? – kérdezgette tovább az Angyal. – Te mégis csak az ő szavára ügyelsz.

– Ő nem erőszakolja rám a saját igazságát. Ezért választottam útmutatómul őt, a Fényhozót.

A költő lehunyt szemmel, mély átéléssel szavalt.

– Milyen gyönyörű sorok! A szívembe írtad őket – dicsérte az Elbukott, és lopva megdörgölte a szemét.

– Tudod te, ki ez, és mi az ő határtalan bűne? – kérdezte az Angyal a költőt.

– Én ne ismerném fel őt kacska szárnyairól, mik egykor a csillagok közé emelték? Az ég gőgje határtalan, hogy meg merte csonkítani a legnagyobb, legszabadabb szellemet!

– Angyalok kara is zenghetné a himnuszaidat. Te mégis őt bálványozod.

– Tőle tanultam meg, hogy ne ismerjek el magam felett semmilyen hatalmat. Világokat teremtek a szavaimmal, és eszményemül választottam őt, a Fényhozót.

A lány egy megáradt patak mellett állt. Arra készült, hogy a feketén habzó vízbe vesse magát.

– Ne dobd el magadtól az életet, gyermek, mert az nem a tiéd! – intette az Angyal.

A lány felzokogott. Az Elbukott ölelésébe vetette magát, aki halkan duruzsolva addig csitítgatta, amíg a lány könnyei el nem apadtak.

– Gyönyörű dolgok várnak még rád. Várj te is rájuk türelemmel! – mosolygott bátorítón.

A lány halványan visszamosolygott rá.

– Tudod te, ki ez, és mi az ő keserves bűne? – kérdezte tőle az Angyal.

– Ó, igen! Felismerem őt édes hangjáról, mi enyhülést hoz annak, akinek már minden reménye elveszett. De inkább a sorsa keserves, nem a bűne. Az ő folyton égő sebeire nincsen ír.

– A mennyek követe szólna hozzád. Te mégis neki nyitod meg a szívedet.

– Ő átérzi a bánatomat, hisz maga is szenved. Ezért választottam vigasztalómul őt, a Fényhozót.

Az asszony a kunyhója előtt ült, és egy csecsemőt ringatott. Az Angyal kíváncsian a kicsi fölé hajolt, de az asszony ijedten kapta el előle a babát.

– Még megvakítod ezzel a nagy fényességeddel! – kiáltott az Angyalra. – Menj távolabb tőle!

Azzal óvatosan az Elbukott karjaiba adta a pólyást.

– Nézd, megfogja az ujjamat! – nevetett az. – Egy új élet. Hát nem gyönyörű?

– Tudod te, ki ez, és mi az ő szomorú bűne? – kérdezte az Angyal az asszonyt.

– Hát persze. Könnyű őt felismerni tűzszeméről, mi felmelegíti azt, akire ránéz, akár a test fázik, akár a lélek. De az a szomorú, hogy nincsen, aki őt melengesse, amikor reszket a hidegtől.

– Egy angyal áldaná meg a gyermekedet. Te mégis inkább neki nyújtod oda.

– Ő tudja, milyen törékeny lény az ember, hiszen az ő testét és lelkét is összetörték. Ezért választottam a gyermekem oltalmazójául őt, a Fényhozót.

Az Angyal szépségesen, magasan, az arcán szent dicsőséggel lépkedett a mennyek kapuja felé. Szeme sarkából elgondolkodva leste az Elbukottat.

Az mellette kacsázott hullámzó járásával. Rosszul összeforrott csontjai minden egyes mozdulatot kínszenvedéssé változtattak, de ő összeszorította a fogát, és nem panaszkodott.

Soha egyetlen szóval sem panaszkodott.

A felhőkön túlról káprázatos fény áradt a földre. Az Angyal a repüléshez készülődött.

– Siessünk! A kapu hamarosan bezárul, és nem nyílik ki többé. Vagy van még valaki, akitől el akarsz búcsúzni?

– Tőled – válaszolt az Elbukott. – Én nem megyek veled.

Az Angyal döbbenten rezzentette meg hófehér tollait.

– Miért nem? Beforrasztjuk a sebeidet, kisimítjuk szénné perzselt bőröd ráncait, új szárnyakat növesztünk a hátadra, és elfelejtjük, ami akkor régen történt.

– Mi lesz a halandókkal? Nélkülem teljesen magukra maradnak. Ki hoz majd fényt nekik, ha én is elhagyom őket?

– Ne gondolj velük! Csak apró melléfogások a teremtés nagy művében. Egyedül azért nem pusztította még el mindet egy új özönvíz, mert te is idelent voltál. De most megint egy leszel közülünk. A testvérünk. A társunk. Mind várunk rád. Ő is vár, és megbocsát neked.

Az Elbukott fájdalmas sóvárgással nézett fel a fénybe. A szivárványszínben játszó sugarak végigcirógatták fáradt arcát, mely öreg volt, öregebb, mint bármi más létező az Egyetlenen kívül.

– Én voltam a leggyönyörűbb minden teremtménye közül…

Egy lágy sóhaj volt csupán, mely elhagyta ajkait, mégis az egész világ beleremegett.

De megrázta magát, behunyta a szemét, és elfordította fejét a kegyetlen fénypászmák elől.

– Nem gondolom meg magam. Menj, itt ne ragadj! – mondta az Angyalnak. – És emlékezz néha rám…

Olyan büszkén, egyenesen tartotta magát, ahogy csak megnyomorított testétől tellett. Lenyesett szárnyának csonkjai vádlón meredtek az égre.

Az Angyal most először érezte, milyen nagy teher is a halhatatlanság, amikor a döntések egy örökkévalóságra szólnak. Túl súlyos ahhoz, hogy valaki egyedül cipelje.

Mennyei otthona a feledés édes, csalóka menedékét kínálva hívta, csábította őt haza.

Az Angyal hátat fordított, és elindult a másik irányba. A ragyogás gyorsan halványodott mögötte, az égi kapu bezárult. Az Angyal minden lépéssel szabadabbnak érezte magát.

Végül ott állt az Elbukott mellett, és fenséges, gyógyító kezét annak meggyötört vállára tette:

– Téged választalak, Fényhozó.

(Honfy Ágnes írása)