Utazz, lélek, vissza

navigare nessesere est

(Pompeiusz)

De, lélek, bízz, az ős szándék marad, és teljesülni fog! Talán most jött

el az ideje éppen.

Ha majd a tengerek átszelve mind (s úgy látszik, ez be is következett),

Ha a nagy kapitányok és a mérnökök megtették már a dolguk

A jeles feltalálók, a tudósok, a vegyész, a geológus, etnológus után,

Végre a költő is jöhet, aki méltó e névre,

Jöhet az Úr igaz fia, dalait énekelve.

Mert nemcsak a tetteiteket kell, ó, utazók, tudósok, feltalálók, igazolni,

Hanem meg kell nyugtatni már e lázas gyermeket is,

Minden vonzódásukra jó szívvel felelni kell, s meg kell a titkot mondani,

Minden különbséget és szakadékot el kell tüntetni már, át kell hidalni,

összefűzni,

Ezt az egész hideg, közömbös, néma földet tökéletesen igazolni kell,

Az isteni háromságot be kell tetőzni, s meg kell pecsételtetni a

költővel, Isten igaz fiával,

(Neki kell csak igazán szorosokat átszelnie s hegyeket meghódítania,

A Jóreménység fokát körülhajóznia, hogy célját elérje!)

A természet s az ember többé ne különüljön, ne szakadjon el,

Isten igaz fia végképp kapcsolja őket egybe.

Év, melynek dalom kitárta ajtaját!

Valósult álmok éve, te!

Földrészek, égövek s óceánok frigyének éve!

(Nemcsak a velencei Dózse kél egybe már az Adriával.)

Ó, év, benned a tengerből s szárazból való, mindent odaadó Földgömböt

látom,

Európát Ázsiához s Afrikához csatolva, s mindezeket az Új világhoz,

Országok, földabroszok előtted táncolnak ünnepi koszorút hordva,

Arák és vőlegények, kéz a kézben!,

Utazz, lélek, vissza az ősi gondolathoz

Ne földrészekre, tengerekre csak: saját frissességedhez is,

Zsenge érettséghez magzó virágnak,

Bimbózó bibliák honába.

Szállj, lélek, szabadon, én véled s te vélem,

Kezdjük körülhajózni most a földet,

Az emberét - s elméje visszafordulását,

Az értelem ős édenébe,

Vissza, vissza a bölcsesség születéséhez, az ártatlan sejtésekhez,

A teremtés szép hajnalához.

Többet nem várhatunk már,

Szálljunk hajóra, ó, lélek, mi is,

S az úttalan vizekre boldogan kelünk,

Hogy ismeretlen táj felé lelkendezőn szálljunk tova,

Sodró szelek szárnyán (te majd hozzám simulsz, s én tehozzád, ó, lélek)

Vígan dalolva Istenünknek éneket,

Harsány dalát boldog felfedezésnek.

Kacagva, sok-sok csók között,

(Hagyj másra ócsárlást, bűnért siránkozást, rágódást, csúszás-mászást.)

Lélek, tetszel nekem és én neked.

S jobban minden papoknál hiszünk a mi Istenünkben,

De incselegni nem merünk Isten misztériumával. 

(Walt Whitman: Út Indiába)