mielőtt a szőlőt megteremtették volna, lerészegedtem

"Végül is ketten maradnak, Isten és a bor."

(Hamvas: A bor filozófiája)

Bort ittam szeretőm emlékére, mielőtt a

szőlőt megteremtették volna, lerészegedtem.

Azt mondják: „bűnt ittál”.

Abból ittam, amit bűn lett volna nem inni.

Még mielőtt születtem,

Mámorban voltam tőle,

Így maradok mindörökké, még akkor is,

Ha csontjaim elporladnak.

(Ibn-al-Farid) 

   Minden civilizációban van egy fok, amit a spiritualitás minimumának lehet nevezni, és minden jel arra vall, hogy ez a minimum minden civilizációban ugyanaz. Termékeny élet csak ezen felül lehetséges. A társadalom élete a benne levő tehetségek gazdagságán múlik. A társadalom felbomlása a tehetségek eltűnésével kezdődik. A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett.

   Nietzsche azt mondja, hogy minden, amivel találkozunk, az elmúlásba siet, csak az öröm akar örökké élni. Az Upanisádok tanítása, hogy méz ez az élet minden lény számára. Életünkben ez az egyetlen pozitívum. Minden egyebet azonnal elhagynánk, csak azt nem, ami a nyíló virág, a napfényes tenger, a szép leány, a jó bor, a gyermek, a barátság, a dal, a festmény, a szeretet, a derű, az édes szőlő. Az öröm bennünk az adüton, a legrejtettebb szentély. Az öröm nem az ész dolga, hanem a szívé. Ezért a régiek számára az emberben a legmélyebb nem az agyvelő volt, hanem a szív. A mézet, a madhut nem az ész sóvárogja, hanem az a szív, amely tudja, hogy van aranykor és paradicsom és üdv, ahogy van langyos szél és érett gyümölcs és ének és nevetés.

   A szíveket felderíteni. A khasszidok azt tanítják, a mennyekben lévő imacsarnok kapui aszerint nyílnak vagy záródnak, hogy az ember milyen mélyen imádkozik, de amikor az öröm imája száll fel, a csarnok minden kapuja sarkig kitárul.

   És az ember bűnbeesett életének legnagyobb átka, hogy maga az élet, amely maga a méz, a madhu, elvesztette tiszta örömvoltát, hogy keserű és megtört tud lenni, zavaros és erjedt, sötét és mérgezett.

   Az egyetlen szentségtörés az élet szakrális örömét megtörni, és szenvedést ébreszteni a szívekben, és a benne lévő mézcseppet megkeseríteni. Életünk szövete lélekszövet, és erre, mint a kristályrácsra nőtt rá testünk misztériuma, és a test nem egyéb, mint a lélek öröme, de mindaz, ami a testet megérinti, a lelket érinti, és ezért ami szenvedést ébreszt, az a lélek szentségét sebzi meg.

   Még a fájdalomban is van sajátságos fény. A létezésnek abban a szférájában, amelyet földi életnek nevezünk, az öröm a spiritualitás legmagasabb foka. Ez az emberben a legmélyebb. Olyan mélyen van, hogy a könnyek nem érik el. Az örömben szabadul fel az ember teljesen és tökéletesen, az embernek semmi egyéb nem kell, semmi, csak ez, csak az öröm. 

   A hivatal-államban pedig meghamisítják a kenyeret és a bort és az ételeket, és a rendnek egy süketnéma és béna rögeszméjével meghamisítják az újsághíreket és a történelmet, a jelent és a múltat és a jövőt azzal, hogy ebben a hazug eszményekkel bemocskolt valóságban semmi sem igaz többé. Senki nem moccanhat, és száját ki nem nyithatja. Mindenkit megbéklyóztak a feltétlen engedelmesség kötelező parancsával, és a proklamált tétellel, hogy ez az egyetlen helyes. Ez a békés megsemmisülés.

   Az emberiség sohasem volt közelebb a külső sötétséghez, ahol nincs más, mint sírás és fogcsikorgatás.

(Hamvas Béla: Patmosz, részletek)