Filmklubot indított a MIGhelp Egyesület:
ezentúl kéthetente különleges, ritkán látható, kulturálisan érzékeny
témákat feszegető filmeket mutatnak majd be. Első alkalommal Női sorsok Indiából
címmel vetítettek két dokumentumfilmet, mindkét alkotás a világ egyik
leghatalmasabb országát feszítő óriási ellentétekre reflektált. Natalya
Kadiryova Invisible Women - The Outcast Widows of India
(Láthatatlan asszonyok - India számkivetett özvegyei) című filmje az
özvegyen maradt nőkről szól, akiknek társadalmi megbecsülése a nullával
egyenlő, és már az is fejlődésnek számít a helyzetükben, ha ma már
legalább nem égetik el őket az elhunyt férjükkel együtt. A másik
rövidfilm, Nishtha Jain Gulabi Gangje
pedig egy olyan asszonyt és az általa létrehozott nőjogi civil
szervezetet mutatta be, akik a nők védelmében fellépve alapvető emberi
jogokért küzdenek: például az oktatáshoz, a munkához és a biztonságos
élethez való jogért. És mindeközben önvédelemre is tanítják őket.
A két film mentén azonban most nemcsak a
társadalmi számkivetettségben élő özvegyek sorsát járjuk körül, hanem
tágabb értelemben az indiai nők jelenlegi helyzetét is, amely – a
korábbi statisztikák és a legújabb Amnesty International jelentés
szerint egyaránt – messze az egyik legrosszabb az egész világon. A
gazdaságilag, regionálisan, kulturálisan és vallásilag is megosztott
India egyes részein ugyanis a lánygyermekek számára már az is nagy szó,
ha születésük után egyáltalán életben hagyják őket. Vagy ha egyáltalán
megérik, hogy megszülethessenek.
Indiában mintegy 40 millió megözvegyült nő
él, közülük a legtöbben mélyszegénységben. Bár egyre több humanitárius
szervezet igyekszik segíteni rajtuk, többségük ellátása megoldatlan
marad, melynek legnagyobb elszenvedői az idősek, akiknek gyakran már az
egészségügyi állapotuk is ápolást igényelne.Társadalmi kirekesztésük
– mint oly sok más nőket érő jogsértés a patriarchális társadalomban – a
hozzájuk kapcsolódó merev tradíciókon, ősi hiedelmeken alapszik. Az
egyik legrégebbi hiedelem tartja életben az özvegyek köré épült
hagyományt is: eszerint az özvegyasszony balszerencsét hoz, sőt,
egyenesen a nő múltbéli bűnei felelősek a férj haláláért. Ezért régebben
a nők az életükkel fizettek: országszerte élt ugyanis a Sati-rítus
(rövidebb nevén: sati), az "önkéntes máglyahalál", amely során a nőket a
férjük holttestével együtt elégették.
Az európai gyarmattá vált területeken 1829-ben ugyan betiltották a
sati gyakorlását, de a társadalomban mélyen gyökerező tradíciók miatt
még a mai napig előfordul India elmaradottabb részein. Ez részben annak
is köszönhető,hogy bár a törvény szemében bűncselekmény, addig a mélyen
vallásosak számára még mindig dicső tettnek minősül.
Bár a sati elvileg a nő önkéntes öngyilkosságát jelenti, egyes esetek dokumentációjából, szemtanúk beszámolójából világosan kiderült,
hogy ez nem fedi a valóságot. A gyakorlatban a nők nem ritkán a család
nyomására, vagy erőszak hatására "ugrottak" a tűzbe férjeik után. Ezt
bizonyítja egy jól dokumentált máglyahalál 1987-ből, ami akkoriban
óriási közfelháborodást keltett. A 18 éves Roop Kanvar ugyanis nem
éppen önálló döntésből égett halálra: a szemtanúk szerint egy fészerből
rángatták elő saját családtagjai, majd a sógora gyújtotta meg alatta a
máglyát. A rituálét, vagyis a lány rettenetes kínhalálát több ezren
nézték végig, a falu pedig óriási bevételt profitált abból, hogy a rítus
révén "tiszta anyává" vált halotthoz komoly zarándoklat-hullám indult.
Emberek ezrei érkeztek a faluba, hogy adományaikkal leróják
tiszteletüket a mártírhalált halt lány előtt.
Az esetet nemcsak általános felháborodás,
hanem komoly szigorítások is követték, és ma már életfogytiglani
börtönbüntetésre és halálra is ítélhető az, aki máglyahalálra kényszerít
egy nőt; akik pedig segédkeznek benne, végigkövetik, illetve dicsőíteni
kezdik a halott asszonyt, egytől hét évig terjedő fegyházzal
büntethetők. Ezek a szankciók azonban csak nagyon ritka esetekben
sújtanak le az elkövetőkre és segédkezőkre: legtöbbször még ma is
felmentik őket. És mivel a törvény sok esetben csak papíron fenyeget
börtönbüntetéssel, nincs is különösebb visszatartó ereje: még a mai
napig előfordulnak satik, főleg az elmaradottabb, hagyományőrző
régiókban.
2006 májusában egy 35 éves nő ugrott a
máglyára férje után a Rari-Bujurg nevű faluban, ugyanez év
augusztusában pedig egy 40 éves nő is hasonlóképpen halt meg. 2008
októberében egy 75 éves nő vetett véget így életének, miután 80 éves férje meghalt.
Hogy közülük hányan voltak azok, akiknek ez tényleg a saját döntésük
volt, azt már nehéz lenne megmondani. A segédkezők vagy elkövetők
egyébként gyakran azzal magyarázzák tettüket, hogy a sati valójában
kegyelem a feleségek számára, akiknek élete ezután már úgyis csak
kitaszítottság lenne.
Pedig India egyik legrégebbi szent könyvei, a Védák tanítása
szerint nem kellene ennek így lennie. Ezekben ugyanis az áll, hogy
feleségről a férj halála után a legidősebb fiúgyermekének vagy sógorának
kellene gondoskodnia. Ezzel szemben az özvegyeket a családtagok
legtöbbször kiteszik az utcára, ahol pedig végzettség és szakma híján
nincs más választásuk, mint özvegy-ashramokba költözni, vagy
prostituáltaknak, kéregetőnek állni. De bárhogy is döntenek, mindenképp a
társadalom perifériájára kerülnek.
A legtöbb özvegy jogfosztott sorsával együtt
jár a mindennapi nélkülözés és sokszor a fizikai bántalmazás is,
amelynek elkövetői nem ritkán a saját családtagjaik, gyerekeik. Erről
mesél az egyik interjúalany is, akit a saját fia zavart el otthonról,
míg egy másik asszony arról számol be, hogy sem ruhát, sem ételt nem
kapott, így végül maga döntött úgy, hogy elvándorol az özvegyek
városába.
Ezrek határoznak így és zarándokolnak el Vrindavanba, az elűzött özvegyek városába,
amelynek utcáin körülbelül 15-20 ezer férj nélkül maradt nő él. Az
egyik helyi humanitárius szervezet munkatársa elmagyarázza a filmben,
hogy míg a férfiak akár négyszer-hatszor is házasodhatnak életük során,
addig a legtöbb nő (bár a törvények már lehetővé tennék), a társadalmi
beidegződések miatt nem mehet újra férjhez, ezzel pedig szinte
lehetetlené válik számukra a felemelkedés.
A nők, és különösen a megözvegyült nők tartós
mélyszegénységének oka, hogy szigorú tradíciók szerint
szocializálódtak, zömében iskolázatlanok, a háztartási munkán kívül
máshoz nem értenek, így pedig már gyerekkorukban eldől, hogy soha nem
lesz esélyük önálló pénzkeresőkké válni. A hagyományok szerint ráadásul
az özvegyeknek le kell borotválniuk a hajukat, meg kell válniuk minden
ékszerüktől, és fel kell ölteniük a gyász színét, a fehér szárit, amit
aztán stigmaként viselnek magukon életük végéig.
Pont ezért a civil szervezetek közül egyre
többen igyekeznek a szállás, étel és egészségügyi ellátás mellett
oktatást is biztosítani az itt élő özvegyeknek, akik sokan még életerős,
fiatal lányok. Az özvegyasszonyok ugyanis többnyire a gyermekházasság
tradíciójának is áldozatai.
Ez a mai napig gyakori Indiában (függetlenül
attól, hogy a törvények elméletileg már tiltják a 18 év alatti lányok
kiházasítását), és mivel ennek következtében igen nagy a korkülönbség a
férj és feleség közt, sokan már egészen fiatalon özvegyként végzik. Az
indiai dokumentumfilmben is van ilyen megszólaló: ő mindössze kilenc
volt, amikor férjhez adták, és épphogy betöltötte a tízet, amikor a
férje meghalt.
A filmben feltűnik egy 18 éves lány is, aki szintén a régi
hagyományokat követve, szinte gyerekként, 14 éves korában házasodott.
Egyetlen szerencséje, hogy a férje családja nem kívánta neki az özvegyek
klasszikus sorsát: eltekintettek attól, hogy fehér szárit kelljen
öltenie. A lány mégis önként jelentkezett az özvegyek ashramjába, hiszen
egyedül itt kaphat lehetőséget arra, hogy új életet kezdhessen,
iskolába járhasson, szakmát tanulhasson, azaz hogy a kitörjön a
hagyományos indiai női szerepből.
A korai kiházasítás ugyanis kéz a kézben jár
az alul iskolázottsággal és kiszolgáltatottsággal: jellemző, hogy a
gyerekfeleségeket jogaiktól megfosztott házi rabszolgaként tartják, és
gyakran lesznek erőszak, nem ritkán pedig gyilkosság áldozatai. Indiában
javarészt ezekből a nagyon fiatal arákból termelődnek ki azok a fehér
száriban járó, nincstelen asszonyok, akik magukról nem tudnak
gondoskodni, másokat pedig nem érdekel a sorsuk.
De ők legalább élnek, nem úgy, mint az a sok
millió lánygyermek, akik még születésük előtt, vagy utána meghaltak.
Mert bár a törvény tiltja a csecsemőgyilkosságot, India elmaradottabb
vidéki régióiban ez még mindig gyakori jelenség. Ennek főleg gazdasági
okai vannak: a lánygyermekek értéktelenebbnek számítanak, mint a fiúk,
hiszen kevésbé lehet őket fizikai munkára fogni, és mivel általában csak
a háztartási feladatokhoz értenek, így egyéb munkával sem tudnak pénzt
keresni. Ráadásul a család számára nagyon sokba kerül a kiházasításuk,
ugyanis rendkívül magas hozományt kell fizetniük a vőlegény
családjának, és még az esküvő költségét is az ara famíliájának kell
állnia.
Ez pedig a legtöbb szegény család számára
óriási terhet jelent (egy felmérés szerint a hitelek 80 százalékát
emiatt veszik fel), ami szélsőséges esetekben akár a menyasszony életébe
is kerülhet. A családtagok ugyanis sokszor szabályosan öngyilkosságba
hajszolják azokat a lányokat, akiket hozomány híján nem tudnak
kiházasítani, de olyan is előfordul nem egyszer, hogy a saját
elégedetlenkedő férjük végez velük. És mindez a mai napig megtörténhet,
annak ellenére, hogy a hozomány szabályát 1961-ben eltörölték.
Hogy Indiában a törvény szavát miként írja
felül a hagyomány, bizonyítja az a hirdetés is, ami 1980-ban a lány
magzatok abortálását hirdette: "Inkább most fizess 3000 rúpiát, mert ha a
lányod majd férjhez megy, 300.000-et kell!" - lehetett olvasni a Delhi
Time-ban. A felhívás egyértelműen a hozomány költségeire utalt, ami már
ekkoriban sem volt legális, de a gyakorlatban a mai napig dönthet
életről és halálról. Mert bár a nemi alapú abortuszokat is betiltották, a
statisztikák azt mutatják, hogy a nem kívánt lánygyermekek így sem élik
túl a születésüket: saját szüleik végeznek velük.
Erről a jelenségről egyébként szintén készült már dokumentumfilm It's a Girl
címmel, ami a két óriás, India és Kína közös problémájának, a nők
arányának drasztikus csökkenésének okait vizsgálja, és egyúttal felhívja
a figyelmet arra is, hogy a mai napig jóformán következmények nélkül
lehet ezekben az országokban megszabadulni a leánymagzatoktól.
Indiában először 1990-ben kaptak észhez,
amikor a népszámlálási adatok kimutatták, hogy a nemi arányok között
egyre markánsabb egyenlőtlenség van kialakulóban: ekkor már 25 millióval
több volt a férfi, mint a nő. A törvényalkotók erre válaszul
betiltották azokat az ultrahangos vizsgálatokat, amelyek megállapították
a magzatok nemét. De ez nem igazán hozott nagy változást, az
elmaradottabb régiókban ugyanis továbbra is megszabadultak a lány
magzatoktól.
A szülők egyszerűen megölték a nem kívánt
lánygyermekeket, tovább csökkentve ezzel a női nem arányát. Az állam a
csecsemőgyilkosságokra való válaszul egy újabb, nem túl hatékony
lépéssel próbálkozott: ahelyett, hogy szigorúan szankcionálta volna az
eseteket, inkább arra próbálta ösztönözni a lakosságot, hogy a
kislányaik megölése helyett inkább adják árvaházba őket. Így ők minden
felelősség alól mentesülnek, a gyerekek pedig életben maradnak.
Bár valamelyest csökkent a tendencia, még
mindig történnek gyermekgyilkosságok Indiában. A nemi alapú illegális
abortusz is továbbra is létezik, ahogy a magzat nemét meghatározó,
szintén törvényileg tiltott ultrahangvizsgálatok is. Pedig a
lánygyermekek elpusztítása már így is óriási demográfiai változásokat
okozott az országban, a becslések szerint Indiában 2020-ra 28 millióval
több lesz a nősülésre váró férfi, mint a házasságra váró nő.
A nemi arányok ilyen fokú egyenlőtlensége
messzire vezet és korántsem jó irányba: már most számos negatív
tendenciát indított el, ilyen például lánykereskedelem, valamint a nőket
érő egyre gyakoribb, gyakran halállal végződő csoportos nemi erőszakok.
És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, a nemi egyensúlyok ilyen
mértékű elbillenése további társadalmi és kulturális fenyegetettséget
jelent.
Pontosabban már azok. 2006 és 2011 között
negyedével nőtt a nőket ért nemi erőszakok száma, és az sem véletlen,
hogy 2012-ben India a G20 listája szerint (amelyben aszerint rangsorolták az országokat, hogy azok a nők számára mennyire veszélyes helyek), az első, míg a The New Economy 2014-es összesítésében
a negyedik helyre került. Utóbbinál az is írják, hogy a kutatók
becslései szerint az elmúlt három évtizedben összesen 50.000.000 olyan
eset történhetett, amely során magzatelhajtás vagy csecsemőgyilkosság
történt.
Nem meglepő, hogy India a ranglistán ilyen
lesújtó helyen szerepel, a világsajtó évek óta rendre be tud számolni
egy-egy Indiában történt brutális erőszak-cselekedetről, amelyeknek
rendszerint nők az áldozatai. Emlékezzünk csak a 2012-es esetre amikor egy 23 éves lányt
csoportosan megerőszakoltak majd utána meg is öltek. Akkor ezrek
vonultak az utcára, követelve a szigorúbb törvényeket és a jobb
igazságszolgáltatást. De azóta is sorra érkeznek az ehhez hasonló
rémhírek, az ENSZ pedig felszólította Indiát, hogy garantálja a nők
biztonságát. Ám az újabbnál újabb csoportos nem erőszakok, a nőket ért
mindennapi atrocitások és az Amnesty International legfrissebb
jelentésének adatai azt igazolják, hogy érdembeli javulás nem történt.
Az Amnesty szerint 2014-ben összesen 322.000
nők ellen elkövetett bűncselekményt regisztráltak, ezek közül 37.000
esetben nemi erőszakról szóltak a feljelentések. Ez a szám azonban
korántsem fedi a valóságot, ugyanis a jelentés arra is kitér, hogy a
társadalmi megbélyegzéstől való félelem és a hatóságok áldozathibáztató
attitűdje miatt a látencia a mai napig nagyon magas, ha nemi erőszakról
van szó. Az összefoglalóból az is kiderül, hogy a bejelentett esetek 86
százalékában az áldozat ismerte a feltételezett elkövetőt. A 2014-ben
bejelentett esetek közül pedig 123.000 ügyben az áldozat férje, vagy
valamilyen férfirokona volt a tettes.
A változáshoz szükség van a nők fellépésére is, ez pedig a női civilmozgalmaknak köszönhetően
már el is kezdődött, Ők azok a szervezetek, akik javarészt nők
jogaiért, védelméért, a szigorúbb törvényekért küzdenek, és amelyek
évről évre egyre többen vannak India szerte. Egy ilyen női
szerveződésről a Gulagi Gangről szólt a vetítés második
dokumentumfilmje, amelynek ma már több mint négyszázezer tagja van. A
csatlakozók mindaz ellen küzdenek, amiket eddig felsoroltunk,
mindemellett a nőket önvédelmi módszerekre oktatják, segítenek a saját
jogaik érvényesítésében, munkához juttatják a peremen élőket, iskolát
működtetnek és sokszor ott is fellépnek, ahol a hivatalos szervek a
kisujjukat sem mozdítják.
A film főszereplője és egyben a Gulabi Gang alapítója India legszegényebb régiójából, Uttar Pradesh-ból származik. Sampat Pal Devi itt
született, és a helyi női sorsokhoz hasonlóan 12 évesen már feleség, 20
évesen pedig öt gyerek anyja volt. Mivel alacsony kasztbeli családba
született, ráadásul lányként, esélye sem volt a tanulásra, de végül
önszorgalomból megtanult írni és olvasni.
16 évesen már hallatta a hangját: észrevette ugyanis, hogy a szomszéd
férfi rendszeresen veri a feleségét. Elmondása szerint először
megpróbált beszélni az erőszakos férjjel, de mivel ez nem hatott,
szövetkezett néhány másik nővel és közös erővel megverték a bántalmazó
férfit. 2006-ban alapította meg aztán a Gulabi Ganget, vagyis „Pink
Bandát”, amelynek elnevezése a rózsaszín egyenruhájukra utal. A tagok
többségét a társadalom legalsó rétegéhez tartozó dalit nők teszik ki,
más néven az érinthetetlenek, akik a kasztrendszeren kívül rekedtek, és
bár számos törvény védi őket, származásuk – főleg India hagyománykövető
részein – mégis a mai napig determinálja jövőjüket.
Ma már saját iskolájuk is van, melyben főleg
az alacsony kasztokból származó (főleg lány-) gyerekek tanulhatnak, akik
a Gulabi Gang segítsége nélkül nem juthatnának oktatáshoz. A korai
férjhez adás ellen pedig úgy küzdenek, hogy a lányokat varrni és kosarat
fonni tanítják, hogy később önálló keresethez juthassanak. A képlet
egyszerű: ha a lánygyerekek is pénzkeresővé válnak, a szülők számára sem
lesz annyira égető, hogy minél hamarabb kiházasítsák a "gazdaságilag
nem kifizetődő" lánygyerekeket.
Legalább ilyen fontos azonban az is, hogy a
lányokat önvédelmi szándékkal közelharcra és botvívásra is tanítják,
hogy fizikailag se legyenek többé kiszolgáltatva az erőszaknak. A Gulabi
Gang nőinek nemcsak a rózsaszín szári, de a bot is a közös
ismertetőjele.
A Gulabi Gang mozgalmának és törekvéseinek
támogatottságát és elfogadottságának növekedését mutatja, hogy a
dokumentumfilm óta már egész estés mozifilm is készült alapítójáról
és a Gang születéséről, főszerepben a bollywoodi mozik két nagy
sztárjával. A hosszabb távú céljuk viszont, mint sok más női
szervezetnek, hogy formálják a nők szerepéről kialakult hagyományos
indiai közgondolkozást.
Főleg egy olyan részeken, ahol a vének
tanácsa helyi törvényeket hozhat. Ezek a nem választott falusi tanácsok,
a khap panchayatok elég elterjedtek India egyes tartományaiban,
többségükben az uralkodó kasztokba tartozó idősebb férfiakból állnak. Ők
azok, akik előírják a társadalmi viselkedés szabályait a faluban,
rendszerint diszkriminálva a nőket és az alacsonyabb kasztba tartozókat,
és jellemző tevékenységükre az is, hogy a nőkre gyakran szexuálisan
erőszakos büntetéseket mérnek ki.
Mint ahogy azt tették Uttar Pradesh
tartományban, Baghpatban. Itt a csak férfiakból álló falusi tanács
elrendelte, hogy egy dalit (alacsony kasztú) nőt és tinédzser húgát
erőszakolják meg és meztelenül vonultassák fel. A nők bűne annyi volt,
hogy bátyjuk megszökött egy jat családból (uralkodó kasztból) származó
férjezett asszonnyal. Büntetésként kifosztották a házukat, majd a nőket
többen megerőszakolták. A nővérek és családjuk Delphibe menekültek.
És bár 2011-ben az Arumugam Servai kontra Tamil Nadu Állam
ügyben az indiai legfelsőbb bíróság kimondta, hogy az ilyen vének
tanácsa-jellegű testületek határozatai törvénytelenek, ennek ellenére
néhány államban még mindig működnek, az általuk irányított közösség
pedig végre is hajtja utasításaikat.
Nem véletlenül írtuk a Gulagi Gang
nőtagjairól, hogy ők Indiában amolyan szuperhősnők, hiszen a
kiállásukkal szembemennek a patriarchátussal, akik nem ritkán
megfenyegetik, esetleg meg is támadják őket, jelezve, hogy jobban
teszik, ha engedelmes feleségként, lányként, húgként, nővérként
viselkednek. Az Amnesty International jelentése szerint az aktivisták, ügyvédek és újságírók sincsenek mindig biztonságban.
Márciusban például Bastarban,
Chhattisgarhban, India egyik legnagyobb tartományában egyre több és
súlyosabb támadással próbálták munkájuktól elrettenteni az ottani
jogvédőket. Malin Subramaniam
házát, aki több cikket is írt a régióban történő jogsértésekről,
kövekkel dobálták meg, és a kocsija szélvédőjét is betörték. A nő végül
biztonságukat féltve, családjával együtt elhagyta Bastart. Hasonló a
története Isha Khandelwalnak
és Shalini Gerának, akik a Jagdalpur Legal Aid Group (JagLAG) nevű
szervezet munkatársai: ők szintén arra kényszerültek, hogy elhagyják a
várost. Chhanttisgarh rendőrsége pedig a sorozatos és nyilvánvaló
támadások ellenére sem nyújtott kellő biztonságot a jogvédők számára, a
folyamatos kérések ellenére sem lépett fel határozottan a jogvédők
megvédésére. Volt olyan magas rangú rendőr, aki megkérdőjelezte egy
másik áldozat, Soni Sori történetének hitelességét (akinek az arcába,
valamilyen ismeretlen eredetű, maró, fekete port szórtak) hitelességét
például megkérdőjelezte. Ez pedig sajnos elég jellegzetes hozzáállás, és
még ha indul is nyomozás, az nem feltétlenül pártatlanul és igazságosan
folyik.
Míg nap mint nap turisták ezrei látogatják
szájtátva az ország kulturális és természeti örökségeit, a
nagyvárosokban pedig független, modern életet élnek a (főleg)
középosztálybeli nők, addig vidéken, az elzártabb kis településeken, az
ország szegényebb, északi részein a nők helyzete (ahogy a kasztrendszer
alján lévők sorsa is) a végletekig determinált, és lehetőségek híján,
segítség nélkül csak nagyon nehezen tudnak a hagyományok által rájuk
osztott szerepükből kimozdulni.
Ha az Amnesty legújabb jelentését nézzük,
akkor kétségtelenül nagyon nyomasztó képet kapunk arról, hogy milyen is
az indiai nők a helyzete. De azt is fontos szem előtt tartani, hogy
mindez a szélsőséges szegénységben, a kultúrában, a vallásban és az
oktatás hiányában gyökerezik, amelyeknek változásához időre van
szükség. És bár európai mérce szerint nem elégséges, de egyre több
olyan törvényi szabályozás születik annak érdekében, hogy egyenlő
jogokat teremtsenek a nők számára is.
Viszont a globalizáció és az egyre szélesebb
rétegekhez eljuttatott oktatás – még ha nem is látványosan, de–
elkezdte kifejteni hatását. Egyre inkább kialakulóban van egy új,
tanult, modern, gazdaságilag stabil középosztály, amelyben alapvetően
óriási erő rejlik, és képes lehet nagyobb társadalmi változások
elérésére is. Másrészt, ahogy az Invisible Women című dokumentumfilmben
is elhangzik, az emberi jogokat sértő, vagy épp semmibe vevő tradíciók
lassú pusztulása már elkezdődött. Ellenük pedig a legfőbb és
leghatékonyabb fegyver a mindenki számára elérhető oktatás: és az erre való törekvések egyre erősödnek Indiában.
*Az az UNICEF legújabb becslései aggasztóak: világszerte körülbelül 400
millió nő ment gyerekként férjhez. Ez azt jelenti, hogy a nők 40
százaléka házasodott meg 18 éves kora előtt, és bár az SOWC 2016 adatai
szerint a gyermekházasságok száma csökkent, még mindig évente 15 millió
lányt adnak férjhez 18 éves kora előtt.
- Kapcsolódik: A nő egyetemes története
- A guadalupei Szűz
Az 1950-ben Indiában született és Kanadába kivándorolt Deepa Mehta kevésbé ismert Magyarországon. A rendezőnő többször is hindu fundamentalisták támadásának célpontjává vált, mivel előszeretettel nyúl az Indiában kényes témák után. Víz című 2005-ös filmjében az özvegyek kiszolgáltatott sorsával foglalkozik: egy gyermekkorban lévő menyasszony, akinek a férje meghalt mielőtt még egybekeltek volna, arra kényszerül, hogy egy indiai vallási közösségben, azaz egy ashramban éljen Varanasi-ban a többi özveggyel együtt. Az életüket pedig egy idős asszony, Madhumati irányítja, aki prostitúcióért tartja őket.
A film témája már 2000-ben, a felvételek megkezdésekor ismertté vált, és hindu tüntetők felgyújtották a forgatási helyszínt, ugyanis a rendezőnő szerintük torz képet mutat az indiai kultúráról. Mehta halálos fenyegetéseket kapott, és egy időre fel kellett hagynia a forgatással. „A film egyáltalán nem hinduellenes. A forgatókönyvet pont az a kormány olvasta el és hagyta jóvá, amelyik később tiltakozott" – védekezett a rendezőnő, aki a kényszerszünet után végül Srí Lankán forgatta le a filmet. A Víz annak a trilógiának a befejező része, melyhez a Föld és a Tűz is tartozik. Utóbbi két indiai leszbikus nő kapcsolatáról szól, és a tabutéma miatt nem véletlen, hogy a filmet kivonták az indiai mozikból, miután sorozatos támadások érték azokat a filmszínházakat, ahol hajlandóak voltak bemutatni.
Mehta Föld című opuszában egy kislány szemszögéből mutatja be a helyszínt, Shantit körülvevő hindu-párszi-muzulmán-szikh-keresztény béke megszűnését, India feldarabolását. A filmet Oscar-díjra is jelölték 2007-ben, a legjobb külföldi filmek kategóriájában. (forrás)
2 megjegyzés:
Kedves Duende (Z)
Néha van csak módomban olvasni a bejegyzéseidet és viszonylag rövid időt tölthetek vele, mert nincs saját számítógépem. Gyönyörűek az idézetek, mélyek és elgondolkodtatók.A kiválasztott képek pedig esztétikai élményt adnak. Nagyon szép lelked van. Aki ilyen érzékenyen észleli a világot bizonyára sokszor szomorú.
Sok szeretettel üdvözöllek
Sütő Erika
Kedves Erika!
Köszönöm szépen!
Igen. Sokszor.
Én is szeretettel üdvözöllek, és köszönöm az időt, az olvasást! d.
Megjegyzés küldése