normális

William Saroyan azt mondta: "azzal rontottam el

az életemet, hogy kétszer vettem el ugyanazt
a nőt."

valami mindig van, valamivel
elronthatjuk az életünket,
William,
a kérdés csak az, hogy
mi talál meg minket
először,
de valami mindig
elgázol.

normális, hogy
az ember elrontja
az életét
ha bölcs
ha nem.

és amikor
elrontottuk
akkor döbbenünk
rá,
hogy az öngyilkosok,
az alkoholisták, az őrültek,
a bebörtönzöttek, a narkósok
stb., stb.,
ugyanolyan mindennapos részét
képezik létezésünknek
mint a kardvirág, a
szivárvány,
a hurrikán
meg az, amikor
semmi nem marad
a konyhapulton.

(Charles Bukowski)

én lenni vagy nem lenni én, ez itten a kérdés

Ha csak egy életed van, és további ajánlat sincs, és az az egy is önlényeg-nélküli, nehéz lemondani róla... Az ateizmus nem könnyű, a nihilizmus (nevezhetjük ellobbanásnak, attól még ez egyfajta nihilizmus) bizony céltalan. Még a buddhisták is nehezen viselik, amint az alant olvasható tanulmányból is kiderül. 

Ma divatos buddhistának lenni. Én sosem gondoltam, hogy a buddhizmus integrálható más kultúrák mémkészletébe, így a tibeti buddhizmus sem, sőt. Évezredes keveredése a sámánisztikus, tantrikus gyakorlatoknak, átadási rendszereknek, amikbe nem lehet csak úgy becsatlakozni. (Ez ugyanaz, mint a saját gyerek vagy az adoptált gyerek közti óriási különbség.) El tudjuk képzelni, hogy ott a messzi Tibetben, a tibetiek egyszer csak magyar népviseletet öltenek, megkeresztelkednek, viszik a sonkát szenteltetni húsvétkor, karácsonyfát díszítenek decemberben, éneklik a Mennyből az angyalt és éjféli misére mennek? A magyar (nyugati) buddhista éppilyen extrém, csak nem tűnik fel... Az, hogy átlátjuk más filozófiai rendszerek vagy vallások logikáját, egy dolog. És az, hogy ez mennyire élhető is számunkra - meg egy másik. De senkinek sem szeretném elvenni a kedvét: kinek a pap, kinek a papné. A lent olvasható kísérlet azonban sokat mondó, és némiképp meglepő. (a szerk.)

"Egy friss felmérés eredményei alapján a kutatók meglepődve állapították meg, hogy a tibeti szerzetesek és apácák jóval több halálfélelmet tanúsítottak, mint az egyéb résztvevők.

2018. januárjában a Cognitive Science című újságban megjelentetett tanulmány összevetette az ‘én’-hez való viszonyt és a halálfélelmet különböző csoportba tartozó emberek között. A felmérés résztvevői nem-vallásos nyugatiak, hinduk, keresztények, világi tibetiek, világi bhutániak és tibeti buddhista kolostoriak voltak.

A több egyetem akadémikusainak közreműködésével készült felmérés célja az volt, hogy megvizsgálják, vajon a különböző kultúrák ‘én’-ről való nézetei hogyan befolyásolhatják az egyén halálfélelmét.

A keresztény vallásban a lélek független a testtől, és a halál után tőle levált állapotban létezik. A hindu hagyomány a reinkarnáció tanát vallja, mely szerint a lélek egyik testből a másikba vándorol. A buddhista vallásban nincsen ‘én’, ami a testtől vagy elmétől függetlenül létezne.

Pontosan ebből kiindulva, a kutatók feltételezték, hogy a tibeti kolostoriak kevésbé hajlamosak a haláltól való félelemre. A buddhista tanítások szerint a nem-én elmélet megértése, felfogása ellenszere lehet az egocentrizmusnak és a halálfélelemnek.

“Amikor felismerjük, hogy nincsen ‘én’, ami egy életen át tart, a halálfélelemnek enyhülnie kell, mivel ezzel pontosan annak alapját ássuk alá,” olvasható a cikk bevezetőjében, aminek a címe “Halál és az Én”.

De nem ez történt a tibeti kolostori résztvevőkkel.

“Meglepetésünkre,” írják a szerzők, “az ellenkezőjét találtuk. A tibeti kolostori buddhisták lényegesen nagyobb halálfélelmet mutattak, mint bármely más csoport.”

A résztvevőket kérték, hogy jelöljék be egy skálán saját halálfélelmük mértékét, és az eredmények azt mutatták, hogy a tibeti kolostoriak lényegesen jobban féltek a haláltól, mint bármely más csoport.
Ezeket az eredményeket annak ellenére kapták, hogy egy másik kérdésre a válaszok azt jelezték – amire eredetileg számítottak is -, hogy a tibeti kolostoriak kevésbé hittek egy ‘én-magban’, mint a többi csoport tagjai.

A résztvevőket arról is megkérdezték, hogy lemondanának-e saját életük néhány hónapjáról azért, hogy ezzel megnöveljék egy másik ember életét. A válaszok azt sugallták, hogy a tibeti kolostoriak “egocentrikusabbak”, mint a többiek. A többség (72 százalék) nem ajándékozna oda hat hónapot az életéből, még akkor sem, ha ezzel egy másik személy életét öt vagy több évvel hosszabbítaná meg.

A kutatók közölték, hogy a tanulmány nem volt teljesen átfogó, többek között azért sem, mert csak egyetlen buddhista hagyományból való kolostoriakra fókuszált. Emiatt – hangsúlyozták ki - nem világos, hogy ez a jelenség csak a kiválasztott közösségre, a tibeti buddhizmusra vagy a buddhizmus egészére jellemző."

Forrás: Buddhapest.hu

A “Halál és az Én” tanulmány szerzői:

Shaun Nichols - Department of Philosophy, University of Arizona

Nina Strohminger – Deparment of Legal Studies and Business Ethics, The Warton School of Business, University of Pennsylvania

Arun Rai  - Central University of Tibetan Studies

Jay Garfield – Department of Philosophy, Smith College, Harvard Divinity School, University of Melbourne, Central University of Tibetan Studies

haladóknak (járjunk és lélegezzünk)

Te nem a test vagy,
és a test sem a tiéd, sem a cselekvő,
sem az élvező nem vagy. Te maga vagy
a Tudatosság, az örök tanú, és szabad vagy.
Járj-kelj boldogan!

(Aṣṭāvakra-gītā 15.4*)

                                                                                                                                                                        *ford.: Tamás Mónika

Lassú sétánk kifelé az életből,
ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság,
ahogy elmaradozunk, összébbverődünk,
előresietünk és félreállunk
– érdemes figyelmünkre. Épp mivel
a tapasztalás csak ránk tartozik,
tanulságmentes és kimondhatatlan,
önnön teljesültébe vesző:
fullánk és cukor.

„Az édes szúrás diszpozíciója.”
Mondotta volna az ifjúkor, rég,
logikai örömök idejében.
Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben.
Csak ami elemzetlenül is valami
– egy jó mondat, egy hibátlan kavics –,
az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze,
mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne.
Csak éppenséggel nem vetem fel.

Az utánunk jövő
tuszkol is, marasztal is, ahogy terel.
De azért megőrizhető némi méltóság.
Irány és tempó
szabadságának több mint látszata.
Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga
gyakorolható (még ha mint jogot
nem opportunus is emlegetni).
Sétánk, mindenesetre, sétaszerű.
Nem lehet mondani, hogy … Szóval, ezt hagyjuk.

Namármost a legvége, a pont,
ahol az eső víz lesz vízeséssé,
a gömbölyű átbukás pillanata – – –
Csak a gránitkáva abszolút síkossága
megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire.
Térjünk vissza az útra.
Ha szórakozottságunk szóra bírja
a szóra érdemest – nem az út hibája.
Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.
(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.

Petri György: A séta

Hét pillanat

Az első pillanat, mikor megszületsz, társunkká szegődsz egy idegen világban. A második pillanatban lassan felcseperedsz, s tágra nyitott szemekkel rácsodálkozol a világra. A harmadik pillanatban még túl fiatal vagy, hamis álmokban hiszel, rossz utakra kalauzolnak. A negyedik pillanatban magányos leszel, mint egy kő, társat választasz magadnak, mindörökké szeretni. Az ötödik pillanatban küzdesz, ezer ellenében, s bár nem egyedül vagy, segítségre mégsem számíthatsz. A hatodik pillanatban a tested láthatatlan sereg kínozza, gyötri, tiporja, megmarkol az idő vaskeze. A hetedik pillanatban meghalsz.

Mi elfelejtünk.

Jim Morrison: Hét pillanat

A pszichológus válaszol rovatokban örökké a felelősségvállalásról papolnak, ám ezek csak szavak: kegyetlenül nehéz, sőt egyenesen fenyegető annak a tudata, hogy az életünkért egyedül mi tartozunk felelősséggel. Mindig az okozza a problémát, hogy az önmagunkkal kapcsolatos igazság teljességgel hatástalan intellektuális belátásától eljussunk oda, hogy ezt az igazságot át is éljük. Ez kizárólag akkor történik meg, ha mély érzelmeket szabadítunk fel, amelyek erőt adnak a változáshoz. Pusztán az érvek ereje nem hatolhat olyan mélyre, hogy valódi átalakulást indítson el. Ez szinte soha nem következik be. Egy felismerés akkor válik valóban az enyémmé, ha a csontjaimban érzem. Csak ebben az esetben vagyok képes a felismerés tudatában cselekedni.

A többet is tehettem volna érzete mögött viszont a befolyásolhatatlan befolyásolására irányuló vágy lapul. Hiszen ha valakinek az a bűne, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt, akkor ebből az következik, hogy valamit igenis tehetett volna - vigasztaló gondolat ez, amely elvonja a figyelmünket szánalmas tehetetlenségünkről, amely a halállal farkasszemet nézve önt el bennünket. A határtalan erő és fejlődés szövevényes illúziójába zárva szinte mindegyikünk hisz abban - a kapuzárási pánik bekövetkeztéig legalábbis -, hogy a lét nem más, mint tettek és teljesítmények végtelen, emelkedő spirálja, amelyet egyedül az akarat befolyásol. 

Tapasztalataim szerint négy kiemelkedő adottság létezik: saját halálunknak és szeretteink halálának elkerülhetetlensége, a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket magunkénak valljuk és elfogadjuk, a végső pillanat magánya, és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme.

Általánosságban jobb, ha a hárító mechanizmusokat egészen addig nem gyengítjük, amíg nem okoznak több problémát, mint amennyi támaszt nyújtanak, és amíg nem tudunk jobbat ajánlani helyettük. A reinkarnáció például pontosan ilyen eset: bár én személy szerint a haláltagadás egy formájának tekintem, nem igyekeztem tehát aláásni, hanem mindig támogattam. Soha ne vegyél el semmit, ha nem tudsz helyette jobbat ajánlani. Óvakodj levetkőztetni azt, aki nem tudja elviselni a valóság csípős hidegét.

Irvin D. Yalom

Az élet szenvedés, mondják a buddhisták. És nem csak ők, mások is - mind tudjuk, hogy így van. Ennek fényében véleményem szerint az élet célja, amit a mitológia és a pszichológia több évtizedes tanulmányozása után elmondhatok: az, hogy találjuk meg a létezés olyan módját, ami annyira értelmes, hogy a tény, miszerint az élet szenvedés, már lényegtelen vagy akár elfogadható. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy elviseld a nehéz körülményeket anélkül, hogy bosszússá, csalódottá vagy kegyetlenné válnál.

  Jordan B. Peterson