Az ébrenléti állapot erőltetett fenntartása néhány napon keresztül, amelyet nem szakít meg időközben alvás, rendszerint vad hallucinációk és hátborzongató víziók kialakulásához vezet a gyakorlatlan és képzetlen átlagember esetében, de bizonyos megvilágosító jellege lehet egy előrehaladottabb ember esetében.
Ha el tudnánk magunkat szakítani a testközpontú álláspontunktól, amely materialista illúziók tudat alatti áldozataivá tesz bennünket, meg tudnánk érteni, hogy itt, az alvásban további bizonyítékot találnánk arra, hogy a világ mentálisan alkotott valami.
Mivel amikor egy gondolat fölmerül, amikor a tudat működik, mind az ébrenlét, mind pedig az álomvilág létezik a számunkra. Gondolataink az ébrenléttel születnek és az alvással megszűnnek. Számunkra a világ léte gondolatainkkal kezdődik és fejeződik be. Ha álmunkban látjuk a világot, ez azért van, mert a világ gondolatban létezik gondolataink még aktívak. Ha nem látjuk a világot a mély alvásban, ez azért van, mert a gondolatok már nem aktívak, és a világ, lévén csak egy gondolat, következésképpen nem létezhet számunkra, Így az elmének egy világ alkotásában való közreműködése kimutatható. Az individuális lény ötféle érzékeléssel kelti életre, és így ébrenléti vagy álomvilágot tapasztal, de amikor megszűnnek a gondolatok, az alvás tudat alatti állapota következik, amikor is nincs észlelés, következésképpen számára nincs világ sem.
És nekünk képesnek kell lennünk, hogy elfelejtsük a világot. Vannak órák, amikor minden észlelés kínszenvedést jelent. Az alvás természetes kívánság minden teremtmény számára. Jól ismerjük a nyugalmat és a felüdülést, az erőt és a megerősödést, amit az alvásból meríthetünk. Még a tudatlan állatok is elhúzódnak, ha betegek, és alszanak, hogy új erőt gyűjtsenek. Amikor a fizikai szenvedés tetőfokára érkezik, egy sebesült ember öntudatlanná válhat, akaratlanul is az alvás állapotába – mint végső menedékébe – kerül.
Az alvással az ember nemcsak fizikai fájdalmát felejti el, hanem a lelkieket is. Tudjuk-e kellőképpen értékelni a Természetnek ezt a különös ajándékát? A napi zaklatottság szinte elviselhetetlen lehet, de biztosak lehetünk, hogy ha elalszunk, az összes gondunk, bajunk úgy eltűnik, mintha sohasem lettek volna. Igazuk van a szkeptikusoknak, amikor azt panaszolják, hogy a Természet mindig kegyetlen, „foga és körme vértől vörös”?
Sokan vannak, akik az alvás óráit úgy tekintik, hogy ezzel megrövidül az ébrenléti aktív tevékenységük ideje, és sajnálják rá az időt. Ezeknek a személyeknek fontolóra kellene venniük – különösen ha a kimerüléstől idegösszeomlást vagy más hasonlót kapnak a túlhajszolt élet következtében –, hogy az alvás nemcsak azért van, hogy lehetővé tegye az ébrenlétet, hanem kifejezetten az ébrenlétért van. Az alvás elsősorban azért van, hogy a személyiség egy időre visszatérhessen személytelen forrásába. Az alvás fő értéke elsősorban abban a szellemi felüdülésben van, ami az alvás természetes következménye.
Az alvásból mindig felfrissült és békés érzésekkel ébredünk fel. Ennek az állapotnak intenzív boldogságából kapunk ízelítőt, amikor felébredünk. Alvás idején az elme egyik gondolatról a másikra való csapongása szünetel. Megtanulhatjuk belőle, hogy a Természet azért is adományozza nekünk az alvást, hogy szabadítsuk meg magunkat szűnni nem akaró gondolataink zsarnokságától.
Amikor elalszunk, az elme gondolatoktól mentes állapotába lépünk, amely tudatunk valódi eredete. Mind a test, mind pedig a világ gondolata, amely tudatunkat ilyen vasmarok-szorításban tartotta, az alvásban megszűnik.
Nézzük meg most közelebbről azt a különös tényt, hogy amikor figyelmünket pl. teljesen egy könyv olvasására fordítjuk, ugyanakkor visszavonjuk minden másról, pl. arról a székről, amelyen éppen ülünk. A következmény az, hogy olvasásunk teljesen koncentrált lesz, a szék pedig megszűnik lenni számunkra. A figyelembe nem vett valójában nem ismert. Egy egyszerű mindennapos példa, de rendszerint nem tulajdonítunk jelentőséget neki. Az illúziók vizsgálatakor azonban láttuk, hogy mennyire jelentős ez a tény. De most tovább is mehetünk. A nap folyamán figyelmünket a külvilág köti le, és ennek vagyunk tudatában; alvás közben azonban nincs ilyen erőfeszítés, és a világ eltűnik, nem létezik számunkra. Van valami, ami valóságot kölcsönöz – ha időlegesen is – a világnak azon puszta tény által, hogy lehetővé teszi, hogy észlelhessük. Ez a valami az elme.
Ha a világ mentálisan szerkesztett valami, és ha valódiságát az elmétől nyeri, akkor, mivel az alvás olyan állapot, ahol minden mentális szerkezet eltűnik, ahol minden tárgyi tapasztalat föloldódik, és ahol minden idea eltűnik, ebből az következik, hogy az elme itt saját természetes valójába, saját eredeti állapotába húzódik vissza.
Már tudjuk, hogy az elme az az elv bennünk, ami valójában lát, hall, ízlel, érez és gondolkozik, mindezek olyan tevékenységek, amelyeken keresztül az ébrenléti és álomtudatban kinyilvánítja magát, de mindazonáltal ezekkel nem merül ki teljes lehetősége. Meg kell értenünk, hogy ugyanaz az elme alvás idején még mindig jelen van, bár a felsorolt tudatféleségek nincsenek jelen. Az ébrenléti, álom és az alvás alatti való valójában nem 3 individuális lény, egymástól természetileg elkülönülve.
Amikor közülük csak az egyik van jelen, a másik kettő pedig távol van tőlünk, ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy csak egy és ugyanaz az elme fejeződik ki három különböző állapotban. És mivel ez mindig jelen van, mivel az elme folytonosságában nincs megszakítás, ezért van valóságérzésünk, amikor ébren vagyunk vagy álmodunk. Milyen fontosnak és értékesnek kell is azért lennie számunkra!
Létének alapjába alvásunk alatt valóban és ténylegesen is mélyebbre merülünk, és közelebb jutunk legbelső valóságához. Így e metafizikai álláspontról tekintve az elme e harmadik állapota a legértékesebb, de a gyakorlati, prózai szempontból nézve a legkevésbé értékesnek látszik. Mert mit ér, ha valaki milliomos, ha ugyanakkor nincs tudatában ennek a ténynek? Az alvás megszabadít bennünket minden félelmünktől és fájdalmunktól, amelyek életünket beárnyékolják, de ugyanakkor megszabadít a reményektől és örömöktől is, amelyek az életet széppé teszik. Az ember itt megszűnik kizárólag csak a testével azonosítani magát. De megszűnik minden mással is azonosítani magát. Természetesen az ilyen tudat még nem lehet a végső állapot. Milliók merülnek éjszakánként ilyen alvásba, filozófiailag azonban nem lesznek bölcsebbek tőle másnap, amikor elmúlik az alvással járó békéjük, és ismét magukra veszik aggodalmaikat.
Az alvás valóban az utolsó állapot lenne, amely az emberiség előtt nyitva áll? Időszakos jellege arra utal, hogy másutt kell keresnünk. A filozófia arra tanít bennünket, hogy a Természet az alvást azért adta, hogy közelebb kerülhessünk az elme valóságához, az alvásba azonban az ember magával viszi még földi vágyainak mély mentális benyomás-csírait, erős érzelmi hajlamait, amelyek a fizikai élethez kötik, valamint azokat az erőteljes egoista kötöttségeket, amelyek a legtisztább elme szabadságában és teljességében nem létezhetnek. Mivel az ember még nem szerezte meg a jogot, hogy saját, személyes erőfeszítésével szabaduljon meg ettől a kötöttségtől, ezért a Természet nem engedélyezi, hogy ennek az alvás alatti gondolatmentes szabadságnak a tudatát sokáig élvezze. Az alvás tapasztalatából azt szűrheti le az ember legjobban, hogy tovább kell még haladnia.
Nem célzás-e ez az ember részére, hogy ha gondolatait akarattal a lehetséges legnagyobb mértékig lecsökkentené – megközelítve ezzel ébrenlétében az alvás állapotát –, és ha mindezt teljes intellektuális megértéssel tenné, akkor tudatosan ugyanama a boldog, nyugodt állapotra jutna? A könyv végén leírt néhány magasabb jógagyakorlatnak éppen ez a racionális alapja. Vitathatatlan tény ui., hogy sok bajunk és legtöbb illúziónk gondolatainkból származik. Ezeknek a bajoknak és illúzióknak a zsarnokságától ezért olyan mértékben tud megszabadulni az ember, amilyen mértékben lerázta magáról gondolatainak zsarnokságát – feltéve, ha mindezt megfelelő, intelligens megértéssel teszi. Az ilyen szellemi csöndben béke, gyógyulás és szabadság található.
Az ilyen felsőbbrendű szellemi csöndet azonban nem szabad összetéveszteni egyfajta – a jógában még kevésbé járatosak között olyan népszerű – közönséges csönddel, amelyet a szokásos módszerek alkalmazásával lehet nyerni. Valóban ezek a módszerek is hozzásegítik az embert a szellemi csendhez, de semmi mást nem adnak. A filozófiai tanuló által keresett állapot lényegesen magasabb rendű ennél; itt az ember nemcsak hogy megismeri önmagát és a világot, hanem azt is tudja, hogy tud, és hogy hogyan tud. Ez egy felnőtté vált misztikus tapasztalat, amely hozzásegíti az embert, hogy teljes megértésre jusson mind magát, mind pedig a világot illetően. Úgy viszonyul csak a meditációval elérhető átlagos szellemi csendhez, ahogy egy felnőtt ember hasonlít gyermekkori tudatlan énjéhez. Valójában az ébrenléti, álom és alvásállapoton túl levő rejtélyes negyedik állapot az, amelynek elérése és megszerzése az eszmélő ember végső célja. Amit tudat alatt az alvás idején tapasztal, ébrenléte folyamán tudatosan is tapasztalhatná. Bár mindenki előtt nyitva az út, mégis ténylegesen csak kevesen vannak, akik megszerzik, mivel mindig is kevesen vannak azok, akik a keresésnek ezen az útján elindulnak. Ez az állapot mentes minden megszakítástól és változástól, ami a másik három velejárója; minden időben és helyen megmarad: akár ébren vagyunk, akár alszunk vagy álmodunk, és mivel túl van az alvás öntudatlanságán, nevezhető egy transzcendentális állapotnak is. Az ilyen állapot túl van az átlagos megértésen, mivel a mély alvás és a teljes tudat egységét jelenti.
A három állapot: az ébrenléti, álom és alvás nem elég. Az emberiségnek meg kell szereznie a lehetőséget, hogy túljusson rajtuk; hogy a Természet összezárt markából kicsikarja magának a negyediket, azt, amely az előző hármat fölülmúlja. Kifejezhetetlen boldogsága potenciálisan adva van mindenki számára, de csak kevesen vannak és voltak is mindig azok, akik vállalkoztak arra a nehéz feladatra, hogy elérjék és kitapossák mások számára is a hozzá vezető utat. E három állapot belső jelentésén való elmélkedéssel juthatunk el ténylegesen e rejtélyes és titokzatos negyedik állapot megértéséig. Mélyen bennünk mindig jelen van, valójában soha nem vagyunk távol tőle, még ébrenlétünk legaktívabb perceiben, vagy legmélyebb alvásunk idején sem.
Most már talán megérthetjük, miért veszítjük el tudatunkat az alvás idején. Az elme természetes állapota ui., amelyhez az ember visszatér, olyan vibrációs tartománnyal rendelkezik, amely jóval túlnyúlik az ébrenléti tartományon. Ez utóbbit egy erős, magnetikus erő periodikusan befelé vonja létének legbensőbb része felé, de tartományát képtelen olyan mértékben kiszélesíteni, hogy e negyedik állapotnak szélesebb tudatát megragadhassa. Következésképpen öntudatlanságba esik, és az alvás állapotába megy át. Ahogyan az alvás alatt korlátozott léte időszakosan szünetel, természetes, hogy később tagadni fogja, hogy valamilyenfajta tudat egyáltalán létezett az alvás folyamán. Ebben az állapotban van az elme a saját tiszta állapotában. Itt az elme van, nem pedig valami más. A negyedik állapot az elme-esszencia zavartalan és töretlen tudata.
Talán egy kicsit világosabb lesz most, miért mondtuk az előző fejezetben azt, hogy az emberiség a teljes szellemi megismerésére csak e fizikai világ teljes tudatában juthat, vagyis csak az ébrenléti állapotban. Minél jobban koncentrálja a figyelmét, annál élénkebbek lesznek a létrejövő szellemi képek. Az ilyen koncentráció a legnagyobb mértékét csak ébrenlét alatt érheti el, és ez az egyik magyarázata annak, hogy a földi élet miért látszik számunkra sokkal valódibbnak, mint bármi más. Ez a mi földi életünknek az óriási jelentősége, amelyet sok misztikus tudatlanul illúziónak minősít, sok aszkéta pedig gonosznak és rossznak; pedig legmagasabb rendeltetésünk kiteljesítése itt lehetővé válik. Itt ui. az intellektuális gondolkodó tudat a legszélesebb területén működhet, míg az alvás alatt egyáltalán nem működhet. Az elme rejtett valójával való belső összekapcsolásunk, állandó jelenlétéről való tudásunk rendszerint itt hozható teljes napvilágra. A fizikai világ tehertétel, nehézség. Fel kell ismernünk az élet igazságát azalatt, amíg testben élünk: ennek az igazságnak a megismerésére pedig sem az alvás, sem az álom nem a megfelelő állapot.
Így a transzcendentális negyedik állapot magában foglalja az előző hármat, és ezért az egész életet felöleli. Csak az mondhatja magát joggal igazi filozófusnak, aki ezt megszerzi és eléri. Erről az állapotról azonban nem szabad azt gondolni, hogy pusztán csak intellektuális; ellenkezőleg, ez az állapot mély, misztikus belső meglátás.
