... egyedüli szabadságom az

   Azt mondta, azok az erők, melyek a végzetünket alakítják, rajtunk kívül állnak, és semmi közük a tetteinkhez, vagy az akaratunkhoz. Néha ez az erő megállít minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, ahogy én éppen az imént tettem. És azáltal, hogy ez az erő megállít, értékes pillanatot nyerünk. Ha tovább sétáltunk volna, az a hatalmas szikla biztos halálra zúzott volna minket. Ezzel szemben, egy másik napon, egy másik szakadékban, ugyanez a végzetes erő ugyanígy megállíthat minket, hogy lehajoljunk és bekössük a cipőfűzőnket, míg ekkor egy másik szikla éppen a fejünk fölött indul el. Azáltal, hogy megállít, értékes pillanatot veszítünk el. Ha azalatt tovább sétáltunk volna, megmenthettük volna az életünket. 

   Don Juan azt mondta, annak fényében, hogy egyáltalán nincs hatalmam azok felett az erők felett, melyek a sorsomat irányítják, az egyedüli szabadságom az, hogy feddhetetlenül kötöm be a cipőfűzőmet.

(Carlos Castaneda: Az Erő második köre)

 

Amit megnevezünk

A léleknek erős fénnyel ragyognia kell, 

hogy a sötétséget leküzdje, és láthatóvá tegye mindazokat a dolgokat, 

melyek a rendes tudás és gondolkodás elől rejtve vannak. 

(Jeremy Narby - Francis Huxley: Sámánok)

   Soha nem a tartalom gyógyít: a régebbi, "elavult" értelmezések - alkímia, mágia, sámánhit, teológiai, libidinális, frenológiai elméletek, asztrológia - szintén csodákat műveltek! Minden értelmes magyarázat: vagyis ami összhangban áll az egyén személyes, kulturális, történelmi kontextusával, megnyugvást hoz, mivel segít megérteni az addig megfejthetetlen érzéseket. Amit megnevezünk és megértünk, azt talán uralni is képesek vagyunk.

   Világos volt számomra, hogy akik a legmélyebben fordultak önmagukba, akik a legnyíltabban és a leghatározottabban néztek szembe sorsukkal, a lét egy gazdagabb formájába léptek át. Életszemléletük radikálisan megváltozott; az élet triviális, jelentéktelen ügyeinek nem tulajdonítottak többé fontosságot. Neurotikus félelmeik csökkentek. Jobban tudták értékelni az élet elemi vonásait: az évszakok változását, a múló tavaszt, a hulló leveleket, mások szeretetét. A lemondás, tehetetlenség és korlátozás helyett számosan nagy felszabadulást és függetlenségérzést tapasztaltak.

(Irvin D. Yalom)

   Az indián asszony a folyó partjára megy, hajlékony fűzfavesszőt szed és fonni kezd. Megfonja az első kosarat, maga elé teszi, letérdel, megáldja és így szól:

    „Nem csodálkozom azon, hogy amit tettem, azt az indiánok nemzetségéért tettem. Annak az asszonynak, aki kezében mindig kosarat tart, hosszú életet kívánok. S ő reám fog gondolni. Az, amit én tettem, eszébe fog jutni, s azt fogja tenni, amit én. De senki se higgye, hogy azt mindenkiért tettem! Nem! Csak az ügyes asszonyokért, akik majd a jövőben élni fognak. Ha a hajnal földereng, szavam feléled és elméjükben megvilágosodik. Úgy legyen!”

(Hamvas Béla: Indián mese)

 

A magas a mélyen áll - mondja Lao-ce (avagy óvatosan a gurukkal!) - spirituális téveszmék 5.

   Megismerkedtem egyszer egy tiszteletreméltó férfival - nyugodtan nevezhetnénk szentnek is - három napig figyeltem, és sehogy sem tudtam felfedezni benne a halandó ember gyarlóságát. Kisebbrendűségi érzésem fenyegetővé vált, és már kezdtem komolyan arra gondolni, hogy meg kell javulnom. A negyedik napon azonban beszéltem a feleségével... Azóta soha többé nem tért vissza ez az érzés. Megtanultam viszont, hogy az, aki eggyé válik personájával, minden zavaró mozzanatot képviseltetni tud feleségével, anélkül hogy az asszony ezt észrevenné, bár önfeláldozásáért súlyos neurózissal fizet.

   A társadalmi szereppel való azonosulások általában bővizű forrásai a neurózisoknak. Az ember nem tud kénye-kedve szerint megszabadulni egy mesterséges személyiségtől. Ennek már a megkísérlése is minden szokványos esetben tudattalan reakciókat - depressziókat, indulatkitöréseket, szorongást, kényszerképzeteket, gyengeségeket, szenvedélyeket stb. - idéz elő. A társadalmilag erős férfi a magánéletben gyakran gyermek saját érzelmi állapotaival szemben, nyilvános fegyelme (amelyet másoktól különösen megkövetel) a magánéletben siralmasan megbukik. Hivatásszeretete odahaza melankolikus képet mutat, makulátlan nyilvános erkölcse a maszk mögött furán fest - nem akarunk tényekről beszélni, hanem csupán fantáziákról, az ilyen férfi felesége is tudna egyet-mást mesélni; önzetlen altruizmusáról meg gyermekeinek van más véleményük.

   Amilyen mértékben az egyént a világ a maszkkal való azonosulásra készteti, ugyanolyan mértékben ki van szolgáltatva a belülről történő hatásnak. „A magas a mélyen áll” - mondja Lao-ce. Belülről előnyomakodik egy ellentét; olyan ez, mintha a tudattalan ugyanolyan erővel nyomná el az ént, amilyen erővel a persona vonzza. Az ember kívül eljátssza a hatásos és erőteljes szerepet, belül meg kifejlődik az elnőiesedett gyengeség a tudattalan minden hatásával szemben.

   Általában nem szeretném tagadni a valódi próféták előfordulását, az óvatosság kedvéért azonban először minden egyes esetet megkérdőjeleznék, mivel ez nagyon is megfontolandó dolog, s nem szánhatjuk rá magunkat könnyedén arra, hogy minden további nélkül valódinak tartsuk. Minden igazi próféta eleinte derekasan védekezik e szerep öntudatlan feltételezése ellen. Ezért ahol hirtelen támad egy próféta, ott jobb, ha lelki egyensúlyvesztésre gyanakszunk.

   A prófétaság lehetősége mellett azonban egy másik, szubtilisebb és látszólag legitimebb öröm is csábítja az embert, nevezetesen az, hogy próféta tanítványa legyen. Ez a nagy többség számára egyenesen ideális technika. Előnyei, hogy az ódium dignitatis, vagyis a prófétai méltósággal járó emberfeletti kötelezettség a jóval édesebb otium indignitatisba (a méltatlanság kényelmébe) fordul; az ember méltatlan; szerényen megül a mester lábánál és óvakodik attól, hogy saját gondolatai legyenek.

(C. G. JUNG - Gondolatok az álomról és az önismeretről - forrás: Kulturális Kreatívok, facebook)

"A guruszerep hasznos. Ha valaki bölcs mestert játszik, akkor ezzel kivonja magát a racionalitás köréből, tehát semmi nem számonkérhető rajta. Ezenkívül biztosítja magának a kommunikációban az egyoldalú hatalmat, nem kell semmire válaszolnia, bármikor kiléphet a helyzetből. Ráadásul ez ebben a koreográfiában nem az arrogáns hatalomgyakorlás és a válaszképtelenség, hanem a spirituális magasrendűség bizonyítéka lesz a hallgatóság számára. A szerep különösen jól használható arra, hogy valaki romboljon és közben számonkérhetetlen legyen."

 (forrás)

 

keresztül a titkok erdején

"Földi utazásom félútján
    sötétlő erdőbe jutottam, s
    nem leltem a kivezető ösvényt.
Ó nehéz leírni ezt az erdőt -
    vad, sűrű és kegyetlen.
    Újjáéledtek félelmeim,
és a legkeserűbb, hogy
    még a halál sem nehezebb."

Dante írta ezt emberek, amikor élete delelőpontjára ért, a XIV. században. Hatszáz év szállt el azóta, de ugyanezt érezzük. Egyszer csak egyéni létünk középpontján mintha törékeny életünk egyensúlyozni kezdene. Hátrapillantunk, hogy lássuk hova jutottunk, és rájövünk, hogy múltunk nem egy határozott ösvény, keresztül a titkok erdején, hanem amit magunk mögött látunk, az olyan tágas, mint az óceán maga. És tapasztalásaink ott lebegnek a látóhatáron, akár apró vitorláshajók, amelyek elvesznek a végtelen vízen.

"Nel mezzo del cammin di nostra vita
     mi ritrovai per una selva oscura,
     che la diritta via era smarrita."

Tószt az én megélt válságomra. Az eszementre, a kudarcosra, a megismételhetetlenre. 

(Miért éppen Alaszka? - Chris Stevens, 3.13)