keresztül a titkok erdején

"Földi utazásom félútján
    sötétlő erdőbe jutottam, s
    nem leltem a kivezető ösvényt.
Ó nehéz leírni ezt az erdőt -
    vad, sűrű és kegyetlen.
    Újjáéledtek félelmeim,
és a legkeserűbb, hogy
    még a halál sem nehezebb."

Dante írta ezt emberek, amikor élete delelőpontjára ért, a XIV. században. Hatszáz év szállt el azóta, de ugyanezt érezzük. Egyszer csak egyéni létünk középpontján mintha törékeny életünk egyensúlyozni kezdene. Hátrapillantunk, hogy lássuk hova jutottunk, és rájövünk, hogy múltunk nem egy határozott ösvény, keresztül a titkok erdején, hanem amit magunk mögött látunk, az olyan tágas, mint az óceán maga. És tapasztalásaink ott lebegnek a látóhatáron, akár apró vitorláshajók, amelyek elvesznek a végtelen vízen.

"Nel mezzo del cammin di nostra vita
     mi ritrovai per una selva oscura,
     che la diritta via era smarrita."

Tószt az én megélt válságomra. Az eszementre, a kudarcosra, a megismételhetetlenre. 

(Miért éppen Alaszka? - Chris Stevens, 3.13)