Szabadság

– Persze hogy van sötét oldalunk – mondta. – Hiszen indokolatlanul gyilkolunk, nem igaz? Embereket égetünk el Isten nevében. Elpusztítjuk magunkat, kiirtjuk az életet erről a bolygóról és elpusztítjuk a Földet. Majd csuhát öltünk és az Úr egyenesen hozzánk beszél. És mit mond nekünk az Úr? Azt mondja, legyünk jó fiúk, különben megbüntet bennünket. Az Úr évszázadok óta fenyeget minket, mégsem változik semmi. Nem azért, mert gonoszak vagyunk, hanem mert buták. Igen, az embernek van sötét oldala; és hülyeségnek hívják azt.
Egy szót sem szóltam, csak csendben megtapsoltam don Juant, és élvezettel gondoltam arra, milyen mesteri szónok is ő: újfent sikerült ellenem fordítani a saját szavaimat.

Egy percnyi szünet után elmagyarázta, hogy a szertartások, melyek arra késztették a köznapi embereket, hogy hatalmas templomokat emeljenek, és ezzel emléket emeljenek az önteltségnek, a varázslókat arra késztették, hogy a morbiditás és a megszállottság építményeit alkossák meg. Ennek eredményeképpen minden egyes nagualnak az a kötelessége, hogy úgy irányítsa a tudomást, hogy az terhek és megkötések nélkül szárnyaljon az absztrakt felé.
– Mit értesz terhek és megkötések alatt, don Juan? – kérdeztem.
– A rituálék jobban képesek foglyul ejteni a figyelmünket, mint bármi más, amit csak el tudok képzelni – mondta –, de ez roppant nagy árat is követel. Ez a nagy ár a morbiditás; a morbiditás pedig a legnagyobb teher és megkötés lehet a tudomásunk számára.
Don Juan azt mondta, az emberi tudomás olyan, akár egy hatalmas kísértetház, a köznapi élet tudomása pedig e hatalmas ház egyik, egész életünkre lepecsételt szobája. Egy mágikus nyíláson, a születésen keresztül lépünk be ebbe a szobába, és egy másik mágikus nyíláson, a halálon át hagyjuk el azt.
Azonban a varázslók képesek egyéb nyílásokat találni, és élve elhagyni ezt a lepecsételt szobát. Ez pompás teljesítmény. De a varázslók igazán elképesztő teljesítménye az, hogy amikor kiszabadulnak ebből a lepecsételt szobából, a szabadságot választják. Azt választják, hogy elhagyják ezt a hatalmas kísértetházat, ahelyett hogy elvesznének annak egyéb részeiben. A morbiditásnak antitézise az az energia-hullám, melyre a tudomásnak szüksége van, hogy elérje a szabadságot. A morbiditástól a varázslók tévútra kerülnek, és csapdába esnek az ismeretlen tekervényes, sötét kerülőútjain.
Megkérdeztem don Juant, volt-e a Tuliókban bármi morbiditás.
– A különösség nem morbiditás – felelte ő. – A Tuliók előadóművészek voltak, akiket maga a szellem készített fel.
– És mi vezette Elías nagualt arra, hogy így képezze ki a Tuliókat? -kérdeztem.
Don Juan végigmért, és hangosan felnevetett. Ebben a pillanatban kigyúltak a tér fényei. Felállt kedvenc padjáról, és megveregette a tenyerével, mintha egy háziállat lenne.
–  A szabadság – mondta. – Azt akarta, hogy mentesek legyenek az érzékelés megszokásaitól. Arra tanította őket, hogy legyenek művészek. A cserkészés művészet. Mivel a varázslók nem patrónusok, és nem is műkereskedők, az egyetlen lényeges dolog egy művészeti munkában az, hogy elvégezték.
A pad mellett álltunk, és néztük, hogyan köröznek a téren a járókelők. A négy Tulio története rossz előérzetet keltett bennem.
Tettünk néhány kört a téren, mindvégig teljes csendben sétálva egymás mellett.
– Menj haza és gondolkodj el a varázslói történetek magjain – szólalt meg végül don Juan, a véglegesség jelével hangjában. – Vagy még jobb, ha nem gondolkozol rajtuk, hanem elmozdítod a gyűjtőpontodat a csendes tudás helye felé. A gyűjtőpont elmozdítása jelent mindent, ám mégsem ér semmit, ha nem egy józan, irányított folyamat során következik be. Zárd hát be az öntükrözés ajtaját. Légy feddhetetlen, és szert teszel a csendes tudás eléréséhez szükséges energiára.

(Carlos Castaneda: A csend ereje)

V.ö.: Buddha: Dharma-beszéd


.