Miért akarna bárki is az evolúcióról és a pszichológiáról szóló könyvet olvasni? Ez nem segíti az olvasót a pénze jobb befektetésében vagy a nyugdíjas kor anyagi biztonságának megteremtésében, és nem segít a fogyásban, a dohányzásról való leszokásban vagy a pályán való sikeres előrelépésben. A Sziklás-hegység településeinek lakói számára sem ad tanácsot a pisztrángjaik vagy a vizeik megmentésére.
A fejlődés útjai ezek helyett a földi élet folyamának mélyebb megismerésére mutathat, s ezáltal világosabbá válhat a saját életünk célja. Az életük értelmével tisztában levő emberek feleslegesnek találhatják a könyvben hátralevő fejtegetéseket. Aki szerint az élet értelme csakis az élvezet és a vagyon, az abba is hagyhatja az olvasást, mivel nem sok használhatót fog találni a következő oldalakon. A vallási fundamentalisták és a megrögzött materialisták sem fognak ráakadni ebben a könyvben hasznosítható tudásra, de ők bizonyára elégedettek is a saját meggyőződésükkel. E könyv ideális olvasója kíváncsi az élet értelmére, és a létező magyarázatokat nem találja elég kimerítőnek. Emellett aggasztja a világ állapota, s szeretné a világot jobbá tenni. Az ilyen ember számára ez a könyv hasznos gondolatokkal szolgálhat, segítségükkel világosabb céllal és erősebb meggyőződéssel mehet elébe az életnek.
Szemügyre vesszük a bolygónk jelenlegi állapotát létrehozó erőket, ennek révén vizsgálva a jövő útját. Nem azt, hogy a jövő milyen lesz, hanem azt, hogy milyen lehet. A lesz és a lehet közti különbség tőlünk függ. Nagyrészt a mi viselkedésünk dönti el, melyik forgatókönyv valósul meg. Amennyiben a pozitív fejlődési iránnyal összhangban cselekszünk, attól nem leszünk se gazdagabbak, se egészségesebbek, se hatalmasabbak, de valószínűleg boldogabban vagy legalább derűsebben várjuk, hogy cselekedeteink hozzájáruljanak egy jobb jövő kialakításához.
Az első és a második évezred közötti fordulón az emberek Európa-szerte a világ végére készülődtek. Falkákban hagyták oda otthonaikat, költöztek föl a hegyekbe, és menedékhelyekre települtek abban a reményben, hogy elkerülik a legfőbb szenvedés forrását, a végítéletet, ami biztosan lesújt mindenkire. Hittek benne, hogy akit a világ vége a hegytetőn ér, az halála után közelebb kerül Istenhez, és előbb jelenhet meg Isten ítélőszéke előtt. Akik földbirtokkal és állatokkal rendelkeztek, odaadták mindenüket a szegényeknek, mivel a Szentírás szerint a gazdag embernek annyi esélye van bejutni a mennyek országába, mint egy tevének átjutni a tű fokán. E korszakot követően az emberek állandó szorongások közepette éltek, örökké várva a jelet, amikor Krisztus második eljövetelével beköszönt a világ vége.
Bár az elmúlt fél évszázad során sokszor féltünk egy mindent elsöprő, a földünkön minden életet elpusztító katasztrófától, mára megváltoztak rettegésünk okai. Az első évezred végén az emberek meggyőződése szerint
Isten azt ígérte, hogy ezer évvel Krisztus halála után befejezi földi ténykedését. Ma már attól félünk, hogy saját találmányaink pusztítanak el mindent, és éppen az anyagot összetartó erő silányítja az élet végtelen változatos és komplex egységét kietlen, élettelen sivataggá. Sokat tanultunk az elmúlt ezer évben. Ráébredtünk, hogy nem a Föld a világegyetem közepe, s a legtöbben beletörődtek, hogy az ember már négymillió évvel ezelőtt kóborolt Afrika síkságain – miután eltöltött bizonyos időt más emlős szerepében is, s mintegy 250 millió évvel korábban parányi cickány bőrébe bújva lopkodta a dinoszauruszok tojásait. Azt is megtanultuk, hogy az egekig magasztalt gondolkodásunk a hüllők agykérgét borító vékony rétegre vezethető vissza, s gyaníthatjuk, hogy mihelyst a vaktában kódolt génjeink saját értékrendünkkel vagy érdekeinkkel ütköznek, mindig a gének kerülnek ki győztesen.
Az ezer évvel korábbi őseink anyagi értelemben nálunk sokkal szegényebben, ám szellemileg gazdagabban éltek. Legtöbbjük sötét, üres viskóban lakott, gyakran éhezett, és nem sok mindent mondhatott magáénak. Ha módja lett volna besétálni egy mai külvárosi otthonba, azt hitte volna, valami álomvilágba toppant. Ugyanakkor mi egy bizonytalanul imbolygó kis planétába csimpaszkodó majom leszármazottjainak gondolva magunkat egy elgépiesedett világban élünk, őseink viszont a mindenható Isten kedvenc teremtményének érezhették magukat, és úgy gondolták, hogy Isten azért áldozta fel Fiát, hogy az emberek örök mennyei boldogságban éljenek. Ez a világszemlélet elődeinket megnyugvással és önbizalommal töltötte el a saját sorsukat illetően. Még a hitetlenek és a földi bűnök pocsolyájában hentergő hitehagyók is valami biztonsági hálót érezhették maguk körül. Bárhogy is élhettek, a haláluk előtti utolsó pillanatban a hitbe való megtérés kegyelemben és örökké tartó boldogságban részesíthette őket. Őseink egy egyetemes színmű hőseiként tekintettek saját magukra. A mai ember viszont, Jacques Monod szavaival, „a magány dermedt univerzumában” él. Nélkülözzük felmenőink illúzióit és hitét is.
Lehet, hogy a „tudatlanság boldogság”? Talán a régi korok örömét az ábrándok nyújtották? Bár erre a kérdésre nincs megalapozott válasz, nem valószínű, hogy az ezer évvel, vagy száz, vagy akár tízezer évvel korábban élő átlagember boldogabb lett volna, mint a mai. Az elmúlt korok világába mélyen ásó történészek igen nyomasztó képet adnak az ókori Rómában vagy a viktoriánus Angliában zajló életről. Johann Huizinga a középkor egyik legelevenebben megírt krónikájában egy skizofrén korszakot fest le, ahol az emberek a kapzsiság és az önfeláldozás rabjaivá váltak, hangulatuk a nyomorult nekem mindehhez? Éppen elég gondot okoz a bankszámlám egyenlegének fönntartása, a helytállás a munkahelyemen meg a családomban, és még némi szórakozásra is alkalmat kell találnom. Kit érdekel a harmadik évezred? Miért tartozik rám az emberiség jövője?
Könyvünk alapállítása: Az emberi fejlődési folyamat cselekvő és tudatos formálójává válva érhetjük el leginkább, hogy az életünk igazi értelmet nyerjen, és az életünk minden pillanatában örömet leljünk. Megértve a fejlődés működését és saját szerepünket ebben a folyamatban, megtalálhatjuk a helyes irányt és célt, ami oly
ritka ebben a hitetlen, világias kultúránkban. Ez nem jelenti azt, hogy a személyes céljainkat fel kellene adnunk, vagy alá kellene rendelnünk valamilyen hosszú távú egyetemes célnak. Épp az ellenkezőjéről van szó. Az önnön személyiségüket maximálisan fejlesztő emberek, azonosulva a világ nagyobb léptékű folyamataival, elkerülhetik az egyéni magányosság végzetét. Emellett, ahogy reményeim szerint bizonyítani fogom, a történelem formálása sokkal több örömöt ad, mint hagyni magunkat sodortatni az árral.
Talán már John Donne idejében is igaz volt, hogy „egyetlen ember sem sziget”, de mára egészen nyilvánvaló lett e mondat igazsága. Az emberi cselekedetek és érdekek összefonódása még intenzívebben és gyorsabban
megy végbe a harmadik évezredben, mint amihez eddig szoktunk. Tetteink e bolygó minden lakóját érintik, és minket is érintenek mások tettei. Együtt fogunk mindent túlélni, vagy együtt veszünk el. Az elmúlt évezredekben az emberi tudat a szerzett tapasztalatok révén fejlődött, s érvényesítette az egyén érdekeit: a legtöbb, ami tellett tőlünk, hogy szeressük és megvédjük legközelebbi hozzátartozóinkat. Csak néhány embernek adatott meg, hogy tudatában tágabb érdekeket tartson szem előtt. Ők rájöttek, hogy az „Én” és a „másik” közötti különbség meglehetősen tetszőleges. Egészében véve azonban a tudatunk nincs felkészülve az előttünk álló problémák megoldására, bármennyire sürgetőek is.
Hogyan vértezhetnénk fel elménket a közeljövő kihívásainak fogadására? Az egyik lehetőség, és ezt igyekszik e könyv feltárni: Tanulmányozzuk az evolúció múltját és az értelmünket befolyásoló szellemi örökségét. Ha megértjük, hogyan fejlődött az emberi tudat a változó körülmények hatására, akkor esetleg sikerül gyorsabban alkalmazkodnunk a jövőben gyors válaszreakciókat kívánó hirtelen változásokhoz.
Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése