Hosszú napok kemény munkájával templomot emeltem. Sem ablaka, sem ajtaja, kemény, tömör kőből épült a fala.
Minden mást feledve, az egész világtól menekülve, magamba merülve bámultam az oltárra helyezett képet.
Bent örök éjszaka sötétlett, csak az illatos olajmécses fénylett.
A nehézkesen kígyózó szüntelen tömjénfüst felmarta a szívem.
Nem aludtam: bonyolult, kusza vonalakban különös alakokat véstem a falra - szárnyas lovakat, emberarcú virágokat és kígyótestű asszonyokat.
Sehol semmi nyílás nem maradt, amelyen át a madárdal, a levelek suhogása vagy a dolgos falu zaja bejuthatott volna.
Templomom sötét kupolájának egyetlen hangja zsolozsmáim varázsigéinek a visszhangja.
Elmém éles volt és mozdulatlan, mint a jelzőfény, a lelkem révületbe hullt.
Semmit sem tudtam az idő múlásáról, míg egyszer villám sújtotta a templomot, s a szívembe beléhasított a fájdalom.
Sápadtan, megszégyenülten pislogott a mécses; a falba vésett képek, mint megláncolt álmok, értelmetlenül meredtek a fénybe, s mintha legszívesebben elrejtőztek volna.
Az oltárképre néztem. Láttam, hogy mosolyog, s az Isten éltető érintésétől életre ébredt. Az éjszaka, melyet bebörtönöztem, kiterjesztette szárnyát s elenyészett.
(Rabindranath Tagore)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése