2013. május 2.

A szem, amelyik hunyorít


Apám maga sohasem szólt hozzám, csak amikor együtt tanultunk. A hallgatással tanított. Arra tanított, hogy nézzek magamba, merítsek magamból erőt, hogy belülről, a lelkem segítségével járjam körbe magamat. Amikor a hívei megkérdezték, hogy miért nem szól a fiához, azt felelte nekik, hogy nem szeret beszélni, a szavak kegyetlenek, csalfák, eltorzítják azt, ami a szívben lakozik, elleplezik a szívet, a szív a csend által szól. Az ember a mások szenvedését a saját fájdalmán keresztül érzékeli, azáltal, ha befelé fordul, ha megleli önnön lelkét. És fontos, hogy tudomást vegyünk a fájdalomról, mondta. Mert az elpusztítja büszkeségünket, önteltségünket, a mások iránti közönyünket. Rádöbbent arra, hogy milyen törékenyek vagyunk, milyen parányiak, és mennyire kiszolgáltatottak a Világegyetem Urának.




És most jól figyelj arra, amit mondandó vagyok. – Egy percre elhallgatott, mint aki gondosan megválogatja a következő szavait, azután folytatta. – Az emberek nem élnek örökké, Ruven. Ha az örökkévalósághoz mérjük az életünk időtartamát, akkor az nem hosszabb egy szemhunyorintásnál. Felmerülhet tehát a kérdés, ugyan mi az értéke az emberi életnek. Annyi fájdalom van a világon. Mi értelme a sok szenvedésnek, ha az életünk nem több egy szemhunyorintásnál? – Ismét elhallgatott, a szeme bepárásodott, majd folytatta. – Rég megtanultam Ruven, hogy egy szemhunyorítás az semmi. De a szem, amelyik hunyorít, az már valami. Az emberélet, az semmi. De az ember, aki azt megéli, ő már valami. Ő értelemmel töltheti meg ezt az apró kis időtartamot, hogy ettől felbecsülhetetlen értékű legyen a minősége, ha mégoly kurta és jelentéktelen is a hossza.

(Chaim Potok: A kiválasztott) 

Nincsenek megjegyzések: