Talán tényleg csak a fáradtság. Ha az ember több mint
huszonnégy órája nem aludt, csaknem minden támpontját elveszti. Ebben az állapotban vagyok most.
Ez a kis tér, ahol nincs ülés, nincs semmilyen bútor, csak az üveg meg a vas, kezd elmosódni. A zaj is tompul, nem tudok odafigyelni,
sőt, már nem is vagyok teljesen tudatában annak, hogy ki vagyok és hol vagyok.
Erőlködöm, de
nem tudok gondolkodni. Tudom, hogy arra kérem, hogy
viselkedjen, menjen vissza oda, ahonnan jött, de ami a számon kijön, annak semmi
köze nincs ahhoz, amit látok.
Ránézek a fényre, egy szent helyre, és egy hullám jön felém, amely eltölt békével és szerelemmel, bár ez a két dolog szinte soha nem jár együtt.
Látom önmagamat, de ugyanakkor látom a magasba tartott ormányú elefántokat is Afrikában, és
ott vannak a tevék a sivatagban, az egymással társalgó emberek egy Buenos Aires-i bárban, egy
kiskutya, ahogy átkel az úttesten, az ecset egy nő kezében, aki éppen befejezi rózsás festményét,
az olvadó hó egy svájci hegyen, az egzotikus mantrákat kántáló szerzetesek, egy zarándok, aki
éppen odaér a santiagói templomhoz, egy pásztor a juhaival, a katonák, akik most ébredtek és készülnek a
háborúra, a halak az óceánban, a világ városai és erdői – minden olyan világos és
olyan óriási, s egyben olyan kicsi és olyan kedves.
Ez az Alef, a pont, ahol minden egy helyen van, egy időben.
Egy ablakban vagyok, amely a világra nyílik és a
titkos helyekre, a költészetre, amely elveszett az időben, és a szavakra, amelyek elfelejtődtek a
térben. Ezek a szemek olyan dolgokat mutatnak, amelyekről egyikünk sem tudja,
hogy léteznek, mégis
itt vannak, mintha csak arra várnának, hogy felfedezzük és megismerjük őket – de csak a
lelkünk, a testünk ne. Mondatok, amelyek tökéletesen érthetőek, amíg ki nem mondják őket. Érzések, amelyek egyszerre fölemelőek és fullasztóak.
Ajtók előtt állok, amelyek egy pillanatra kinyílnak, aztán
rögtön bezárulnak, de megmutatják, mi rejtőzik mögöttük: kincsek, csapdák, járatlan utak és
minden képzeletet felülmúló utazások.
– Miért nézel rám így? Miért mutatja meg nekem mindezt a
szemed?
Ezt nem én
kérdem, hanem a lány, vagy inkább nő, aki velem szemben áll. A szemeink lelkünk tükreivé váltak – vagy talán nem is csak a mi
lelkünkéivé, hanem minden teremtmény lelkéivé, ki csak jár, szeret, születik és meghal, szenved
vagy álmodik ezen a bolygón.
– Nem én csinálom… az a helyzet, hogy…
Nem tudom befejezni a mondatot, mert még mindig sorra
nyílnak az ajtók és tárják fel titkaikat. Látok hazugságokat és igazságokat, egzotikus
táncot egy istennőnek látszó szobor előtt, a viharos tengerrel küzdő tengerészeket, egy tengerparton
üldögélő párt, akik ugyanezt a tengert nézik, amely békés és hívogató. Továbbra is nyílnak az
ajtók, Hilal szemének ajtai, és kezdem úgy érezni magam, mintha már nagyon, nagyon régóta ismernénk
egymást…
– Mit csinálsz? – kérdezi.
– Az Alef…
A lány, a nő könnyei, mintha ki akarnának folyni az egyik
ajtón. Valaki egyszer azt mondta, hogy a könny a lélek vére, és ezt kezdem most látni, mert
belépek egy alagútba, és megyek a múlt felé, ahol ő vár rám, összetett kézzel, mintha a legszentebb imát mormolná, amit Isten az embereknek adott. Igen, ő is ott van, előttem, a földön
térdel és mosolyog, és azt mondja, hogy a szerelem mindent megoldhat, de én ránézek a
ruhámra, a kezeimre, és az
egyikben van egy lúdtoll…
– Elég! – kiáltom. Hilal lehunyja a szemét.
(Paolo Coelho: Alef)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése