2013. június 1.

A gazellák igazsága

  
   Amikor a vándorlás idején a vadkacsák elhúznak egy vidék felett, különös nyugtalanságot keltenek. A házi kacsákat mintegy magával vonja a magasban szálló hatalmas ék: esetlenül szökdécselni kezdenek. A vad hívás, ki tudja milyen ősi emlékeket támaszt föl bennük. És az udvar kacsái egy percre vándormadarakká változnak. Ebben a buta kicsi fejben, melyben a pocsolya, a kukacok, a ketrec gyarló képei motoszkáltak, fölsejlenek a földrészek távlatai, fölsejlik a tengeri szél íze, a tengerek földrajza. Az állat nem is sejti, hogy agya elég tág ennyi csodának: de mégis verdes a szárnyaival, megveti a magot, megveti a kukacokat, és szeretne vadkacsává változni.

 Erőss Zsolt (kép innen)

   De leginkább a gazelláimra gondoltam: Jubyban gazellákat neveltem. Mindnyájan neveltünk gazellákat odalent. Léckerítéses ólban tartottuk őket, szabad ég alatt, mert a gazellának semmire nincs olyan nagy szüksége, mint a szél áramló folyóvizére, és semmi nem olyan törékeny, mint egy gazella. Mégis elélnek így, ha fiatalon esnek fogságba, és szívesen esznek az ember kezéből. Hagyják, hogy simogassa őket, nedves orrukat tenyerébe nyomják.

 Kiss Péter (fotó innen)

És az ember azt hiszi, megszelidültek. Azt hiszi, sikerült megóvnia őket attól az ismeretlen bánattól, amely kioltja csöndesen a gazellák életét, s meghozza számukra a föld leggyöngédebb halálát... De eljön egy nap, amikor úgy találod őket, hogy kicsiny szarvukat nekifeszítik a rácsnak, a sivatag felé... Mintha delej vonzaná őket. Elfelejtik, hogy menekülni szoktak előled. Ha tejet viszel nekik, megisszák. Még mindig hagyják, hogy simogasd őket, orrukat még szelídebben nyomják tenyeredbe... De alighogy elfordulsz tőlük, láthatod: színlelt boldog vágtázás után újra csak ott állnak a kerítésnél. S ha nem lépsz közbe, ott maradnak, meg se kísérelve a harcot az akadállyal, egyszerűen csak nekifeszülve, apró szarvukkal, leszegett fejjel - ott maradnak, míg belepusztulnak. A szerelem ideje ez? Vagy csak egy nagy, lélegzetük fogytáig tartó vágtázás vágya? Nem tudják. Még a szemük se nyílt ki, amikor fogságba kerültek. Semmit nem ismernek a végtelen homok szabadságából. Te azonban sokkal okosabb vagy náluk, te tudod mit keresnek: a távlatot, amely kielégíti őket. Gazellák akarnak lenni, és táncolni akarják a gazellák táncát. Meg akarják ismerni a nyílegyenes rohanást százharminc kilométeres sebességgel óránként, a futást, amelyet hirtelen szökkenések szakítanak meg, mintha itt is, ott is láng csapna ki a homokból. Mit számítanak a sakálok, ha a gazellák igazsága az, hogy egy karmos csapástól fölhasítva nyúljanak el a napon! Nézed őket és arra gondolsz: íme, elfogta őket a honvágy. A honvágy: kívánkozás valamiért, amiről nem tudjuk, hogy mi. Ami után vágyakozunk, az van, létezik, de szavakkal nem lehet elmondani.
   És nekünk, nekünk vajon mi hiányzik?

(Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés)