2013. június 4.

Én vagyok Lelkem Kapitánya


Köszönöm Istennek,
Akármilyen is legyen
Egyedülálló lelkemet.

Én vagyok a Sorsom Ura,
Lelkem Kapitánya.

(A legyőzhetetlen, versrészlet)



   A betegeim tanítottak meg rá, hogy az ember nem attól lesz olyan, amilyen, ami megtörténik vele, hanem attól, ami benne történik meg. Nem az ártalmak mértéke volt az, ami eldöntötte, hogy mivé lettek, hanem az, amit éreztek, ahogy belül, vagy a viselkedés szintjén reagáltak ezekre az ártalmakra. Találkoztam például emberekkel, akik gyerekkorukban nélkülöztek, durva, sőt kegyetlen bánásmódban volt részük, verték vagy szexuálisan is bántalmazták őket. Hogy, hogy nem, mégsem váltak olyanokká (mint az ember gondolná), mint azok a felnőttek, akik a visszaéléseket elkövették rajtuk. Rossz tapasztalataik ellenére együtt érző emberek voltak, akkor is, és ma is azok. A traumatikus élmények természetesen nyomot hagytak; ezek az emberek bizonyos mértékig sérültek, de a bizalom, a szeretetképesség, a remény és az öntudat gyökere megmaradt bennük. Amikor tűnődni kezdtem, hogy mi lehet ennek az oka, rájöttem, hogy az áldozat és a hős között különbség van, s hogy ennek mi a lényege.
   Gyerekkorukban ezek az emberek valamiképpen egy rémdráma főszereplőiként tekintettek önmagukra. Mindegyiküknek volt egy saját belső mítosza, egy képzeletbeli élete, vagy fantáziatársa. Egy lány, akit iszonyatosan durva apja rendszeresen vert és megalázott, depresszív anyja pedig képtelen volt megvédeni, fölidézte, hogy gyerekként mindig azt mondta magának: neki ehhez a szörnyűséges, primitív családhoz tulajdonképpen semmi köze, ő ugyanis egy hercegnő, akit ezekkel a szenvedésekkel tesznek próbára.
   Egy másik betegem, akit szintén vertek, ugyancsak nem vált felnőttként durva anyává. Ő egész fantáziavilágot épített föl magának, ahol minden másképpen volt, mint a valóságban. Egy harmadik fantáziáiban harcosnak képzelte magát. Ezek a kislányok előre gondolkoztak, és elképzelték, hogyan menekülhetnének meg, ha már elég nagyok lennének. Azt is eldöntötték, hogy addig is hogyan reagálnak. Az egyik ezt mondta: "Soha senki nem láthatta, hogy sírok." Kiszaladt a dombra és ott sírt, ahol nem láthatták.
   Ezek a gyerekek hősök és döntéshozók. Megőrizték önmagukat, függetlenül attól, ahogyan bántak velük. Fölmérték a helyzetet, eldöntötték, hogy miképpen reagáljanak a jelenben, és terveket szőttek a jövőre.

(Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők)




Hogy szavaimban ne maradjon homály, még azt kell mondanom: a mahájána buddhizmus boddhiszattvának nevez egy embert, aki az akarat és az érzelem megszabadítását másodrendű kérdésnek tekinti. A boddhiszattva neve idegen, az ember maga nem az, mert a hiteles életrendet a kereszténység első korszakában is ez az ember képviselte. Egy a fontos, a világ normális állapotát helyreállítani. Enélkül egyetlen lépést se lehet tenni. Ha valaki a primordiális magatartásról (szeretet) tudomást szerzett, ezt magában éberen kell tartania. Éspedig az ember megszabadultságának fokára való tekintet nélkül. (Hasonlítsa össze azt, hogy a primordiális humánus magatartás a szeretet, és ma egyetemlegesen az emberiség a létért való küzdelem gondolatára épít. Az értelemnek micsoda eszeveszett sötétsége!). A boddhiszattvának egy kötelessége van, miután felébredt: az ember normalitásáról szóló tudást ébren kell tartania. Tekintet nélkül arra, hogy maga a megszabadulásnak milyen fokozatát realizálta. A boddhiszattva fogadalmat tesz, ha a teljes megszabadulást el is éri, az üdvöt visszautasítja, és az életbe mindaddig visszatér, a szenvedést, a bukást, az összetöretést, a halált vállalja, csak azért, hogy az értelem világosságát fenntartsa. Nem jótettek, nem könyörület, nem részvét. Ez az ember a maga szentségével semmit sem törődik, és a megszabadulásban utolsónak akar maradni. Az eredeti istenhasonlóságot az egész létben helyre akarja állítani, mielőtt maga Istenéhez visszatér. A boddhiszattva az európai értelemben vett szenttől távol áll, már csak azért is, mert a boddhiszattva nem vallásos rang és kategória, és nem kivétel, és nem egyetlen történeti életre szól, hanem metafizikai magatartás, minden életemre (egész létezésemre) és minden emberre érvényes és kötelező életrend. 

(Hamvas Béla: Patmosz II.)

Nincsenek megjegyzések: