A transzcendencia extrém sportja

   Aznap este kipróbáltam valami újat. Nemrégiben találkoztam itt az asramban egy nővel, aki a Vipaszana-meditációt tanulmányozta. A Vipaszana hihetetlenül intenzív buddhista meditációs technika. Alapjában véve arról van szó, hogy az ember csak ül. A Vipaszana bevezető tanfolyam tíznapos, melynek során két-három órás időközökre lebontva összesen napi tíz órát meditál az ember. A transzcendencia extrém sportjáról beszélünk. A Vipaszana-tanárod nem ad semmiféle mantrát, mivel a mantra használatát egyfajta csalásnak tekintik. A technika a tiszta figyelem gyakorlása: szemügyre veszed az elmédet, és a gondolatmeneteidre összpontosítasz, de nem engeded, hogy bármi is elmozdítson a helyedről.

   A gyakorlat fizikailag is megerőltető. Miután elhelyezkedtél, többé meg sem moccanhatsz, bármilyen kényelmetlenül érzed magad. Csak ülsz tovább, és azt mondod magadnak: „Nincs rá semmi okom, hogy a következő két órában megmozduljak.” Ha kényelmetlenül érzed magad, akkor a kényelmetlenségre koncentrálva meditálsz, és figyeled, milyen hatással van rád a fizikai fájdalom. A valós életben folyamatosan változtatjuk a helyzetünket, csak hogy elkerüljünk mindenféle – fizikai, érzelmi és pszichológiai – kellemetlenséget. A Vipaszana-meditáció azt tanítja, hogy a bánat és a kellemetlenség elkerülhetetlen része az életnek, de ha elég sokáig mozdulatlan bírsz ülni, akkor rá fogsz ébredni, hogy idővel minden (a kényelmetlen is és a kellemes is) elmúlik.

   „A világot az elmúlás jellemzi, épp ezért a bölcs ember nem siránkozik, hiszen ismeri a világ működését” – mondja egy ősi buddhista tanítás. Más szóval: jobb, ha megbarátkozol vele.

Nem hiszem, hogy a Vipaszana-technika nekem való lenne. Túlságosan rideg az én elképzeléseimhez képest, melyek általában a részvét, a szeretet, a pillangók, a boldogság és a barátságos isten fogalmához kötődnek (Darcey barátom ezt „Pizsamaparti-teológiának” nevezi.) A Vipanaszana-technika említést sem tesz Istenről, mivel néhány buddhista szerint Isten fogalma a függőség végső tárgya, az a pihe puha takaró, amiről utoljára kell lemondanunk a megtisztulás és szenvtelenség felé vezető úton. A szenvtelenség fogalmával kapcsolatban megvannak a saját fenntartásaim, mivel épp elég olyan spirituális keresővel találkoztam már, akik érzelmileg teljesen elszakadtak az embertársaiktól. Valahányszor a szenvtelenség szent követését emlegetik, kedvem lenne jól megrázni őket és a fülükbe ordítani: – Öreg, ez legyen az utolsó dolog, amit gyakorolsz!

Ennek ellenére beismerem, hogy az életben egy bizonyos fokú intelligens szenvtelenség kell a lelki nyugalomhoz. És miután egy egész délutánt töltöttem a könyvtárban azzal, hogy a Vipaszanáról olvastam, elgondolkodtam, hogy mennyi időt fecsérelek el arra, hogy mint egy hatalmas, levegő után kapkodó hal, ide-oda csapkodok, csak hogy megpróbáljak kikecmeregni a szorult helyzetből, vagy éppen élvezetre vágyva éhesen fickándozom a gyönyörök forrása felé. És eltűnődtem, nem válna-e a javamra (és mindazok hasznára, akik azzal a feladattal vannak megáldva, hogy engem szeressenek), ha egy kicsit nagyobb tűrőképességgel rendelkeznék, és egy kicsit tovább nyugton tudnék maradni, ahelyett hogy ellenállás nélkül hagyom magam végigvonszolni a sors rögös útján.

   Ezek a kérdések újra felmerültek bennem ma este, amikor az asram kertjében ráakadtam egy csendes zugban álló padra, és elhatároztam, hogy egy órát a Vipaszana-meditációnak szentelek. Mozdulatlanul, nyugodtan, mantra használata nélkül – semmi más, csak a tiszta figyelem. Aztán majd meglátjuk, mi bukkan fel. Sajnos elfeledkeztem arról, hogy mi bukkan fel Indiában alkonyatkor – a szúnyogok hada. Alig helyezkedtem el a padon, már hallottam is a szúnyogok zümmögését, ahogy megrohamozták az arcomat, és nagy csapatokban landoltak a fejemen, karomon és a bokámon. Aztán jött az égető érzés. Egyáltalán nem voltam oda a gyönyörtől. Ez talán mégsem a legmegfelelőbb alkalom a Vipaszana-meditáció gyakorlására…

Másrészről viszont, mikor jön el a megfelelő pillanat az életünk során arra, hogy szenvtelen mozdulatlanságban üljünk? Létezik olyan időpont, amikor semmi nem vonja el a figyelmünket, amikor semmi nem húz fel minket? Úgy döntöttem (megint csak a Gurum tanácsának hatására, aki azt javasolta, hogy legyünk a saját belső élményeink tudósai), hogy egy kísérletbe kezdek: – Mi lenne, ha egyszer az életben kibírnám? Mi lenne, ha csapkodás és zúgolódás helyett egy órán keresztül csak ülnék, fittyet hányva a kellemetlenségnek?

   Így is tettem. Csendben figyeltem, ahogy elevenen felfalnak a szúnyogok. Őszintén szólva, lényem egyik fele eltűnődött azon, hogy mit akarok bizonyítani ezzel a kísérlettel, a másik felem viszont pontosan tudta, hogy ez egy kezdő meditáló próbálkozása az önuralom megszerzésére. Ha kibírom ezt az egyáltalán nem halálos kínzást, akkor ki tudja, miféle más kellemetlenséget leszek képes majd elviselni a jövőben. Mi a helyzet az érzelmi zűrökkel, amiket mindig olyan nehezen viseltem? Mi a helyzet a féltékenységgel, a haraggal, a csalódással, a magánnyal, a szégyennel, az unalommal?

A viszketés eleinte őrjítő volt, de fokozatosan egy általános égető érzéssé enyhült, aminek a forrósága enyhe eufóriát okozott. Hagytam, hogy a fájdalom tiszta érzetté váljon – az érzés nem volt se jó, se rossz, csak heves –, és ez a hevesség kiragadott saját magamból, és a meditáció állapotába emelt. Két órán keresztül ültem ott. Ha egy madár landolt volna a fejem tetején, azt sem vettem volna észre.

   Hadd tisztázzak valamit. Tudatában vagyok annak, hogy ezt a kísérletet nem nevezhetjük az emberiség történetének legbátrabb, legsztoikusabb tettének, és nem várom el, hogy kitüntetésben részesüljek emiatt. De mégis izgalmas volt, amikor rájöttem, hogy életem harmincnégy évének folyamán nem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy ne hessegettem volna el egy szúnyogot, amikor az a véremet szívta. Milliónyi más kis fájdalom vagy örömérzet bábuja voltam egész életemben. Akármi történt, én azonnal reagáltam rá. De itt és most figyelmen kívül hagytam a reflexeimet. Eddig ilyet soha nem tettem. Kis dologról van szó, ez igaz, de számomra mégis nagy tett volt. És ki tudja, miféle dolgokra leszek képes holnap?

   Amikor befejeztem, felkeltem, és a szobámba érve felmértem a károkat. Körülbelül húsz szúnyogcsípést számoltam össze magamon. De egy félórán belül a csípések mind lelohadtak. Mind elmúlt. Végül minden elmúlik. 

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)