és oda helyezteté a Kerúbokat

És kiűzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti oldala felől a Kerúbokat és a villogó pallos lángját, hogy őrizzék az élet fájának útját.

(Teremtés könyve 3.24)

(jade kígyó Teotihuacanból)

      Zavartan és habozva állt a név nélküli fiú, és néhány lépést tett Atráskó felé. Aztán megtorpant. Atráskó nem csinált semmit, csak figyelmesen és nyugodtan nézte őt. Mellén a seb nem vérzett már.

      Sokáig álltak egymással szemben, és egyikük sem szólalt meg. Olyan csend volt, hogy hallhatták egymás lélegzetét.

      A név nélküli fiú lassan a nyakában lógó aranylánchoz nyúlt és levette magáról AURIN-t. Lehajolt és az Ékszert óvatosan letette Atráskó elé a hóba. Eközben még egyszer megnézte a két kígyót, a világosat és a sötétet, amelyek egymás farkába harap­va, ovális keretet képeztek. Ekkor elengedte AURIN-t.

      Ebben a pillanatban AURIN aranyfénye olyan vakítóan szik­rázott fel, hogy a mérhetetlen világosságtól le kellett hunynia a szemét, mintha a napba nézett volna. Mikor ismét kinyitotta, egy kupolacsarnokban találta magát, mely akkora volt, mint az égbolt. Az épület kövei aranyfényből voltak. Ebben a mérhe­tetlen nagy térben pedig, mint valami óriási városfal, a két kígyó feküdt.

Atráskó, Fuhur és a név nélküli fiú egymás mellett állt a fekete kígyófej oldalán, amely szájában a fehér kígyó végét tartotta. Függőleges pupillájú, merev szemét hármukra füg­gesztette. Hozzá képest mindhárman picik voltak, még a sze­rencsesárkány is csak akkorának tűnt, mint egy fehér hernyócska.

      A kígyók mozdulatlan hatalmas teste valami ismeretlen fém fényében ragyogott, éjfekete volt az egyik, ezüstfehér a másik. És a romlás, amit felidézhettek volna, elhárult, mert kölcsönö­sen fogva tartották egymást. Ha szétválnának valaha, elpusztul a világ. Ehhez nem fért kétség.

      Ám mialatt egymást kölcsönösen fogva tartották, az Élet Vizét is őrizték. Mert a testükkel körülvett térség közepén hatalmas forrás tört fel, melynek sugara fel s alá táncolt és esés közben ezerféle alakzatot hozott létre, majd szétomlott, gyor­sabban, semmint a szem követhette volna. A habzó víz finom köddé porlott, melyben az aranyfény a szivárvány összes színében megtörve csillogott. Az öröm ezer hangja zúgott és rival­gott, énekelt és ujjongott, kacagott és harsogott benne.

      A név nélküli fiú úgy nézte a vizet, mint a szomjhalállal küzdő – de miként férhetne hozzá? A kígyófej nem mozdult.

Fuhur hirtelen felemelte a fejét. Rubinpiros szemgolyója szikrázni kezdett.

      – Értitek, amit a vizek mondanak? – kérdezte.

      – Nem – válaszolta Atráskó –, nem értem.

      – Nem tudom, hogy lehet – dörmögte Fuhur –, de én világo­san értem. Talán azért, mert szerencsesárkány vagyok. Az öröm minden nyelve rokon egymással.

      – Mit mondanak a vizek? – kérdezte Atráskó.

Fuhur figyelmesen hallgatta és lassan elismételte, szóról szó­ra, amit hallott:

Az Élet Vize vagyunk!

Forrás, mely magából ered,

s minél többet iszod,

annál bőségesebb.

Megint fülelt egy kicsit és tovább mondta:

      – Folytonosan így kiáltanak: Igyál! Igyál! Tedd azt amit akarsz!

      – Hogyan férhetünk hozzá? – kérdezte Atráskó.

      – A nevünket kérdezik – magyarázta Fuhur.

      – Atráskó vagyok! – kiáltotta Atráskó.

      – Fuhur vagyok! – mondta Fuhur.

A név nélküli fiú néma maradt.

Atráskó ránézett és kezét megfogva így kiáltott:

      – Ez itt Bux Barnabás Boldizsár!

      – Azt kérdezik – fordította Fuhur –, miért nem ő maga beszél.

      – Már nem tud – mondta Atráskó –, mindent elfelejtett.

Fuhur egy darabig megint a csobogásra és zúgásra figyelt.

      – Emlékezés nélkül – mondják a vizek – nem léphet be. A kígyók nem eresztik át.

      – Én mindent megőriztem helyette – kiáltotta Atráskó – mindent, amit önmagáról és a világáról mesélt nekem! Én helytállok érte.

Fuhur fülelt.

      – Azt kérdezik, hogy milyen jogon teszed.

      – A barátja vagyok – mondta Atráskó.

      Ismét eltelt egy kis idő, mialatt Fuhur figyelmesen hallgató­zott.

      – Nem biztos – suttogta Atráskónak –, hogy elfogadják. Most a sebedről beszélnek. Azt akarják tudni, hogyan történt a dolog.

      – Mindkettőnknek igaza volt – mondta Atráskó –, és mind­ketten tévedtünk. De most Barnabás önként levetette AURIN-t.

Fuhur figyelt, majd bólintott.

      – Igen – mondta –, így már rendben van. Ez a hely AURIN. Szívesen fogadnak minket, azt mondják.

Atráskó felnézett az óriási aranykupolára.

      – Mind a hárman viseltük a nyakunkban – suttogta –, még te is Fuhur, egy kis ideig.

A szerencsesárkány egy mozdulattal csendre intette és me­gint a vizek énekére figyelt.

Azután így fordította le:

      – AURIN az az ajtó, amelyet Barnabás keresett. Kezdettől fogva magán viselte. De – így mondják – a kígyók Fantáziából senkit sem engednek át a küszöbön. Ezért Barnabásnak min­dent vissza kell adnia, amit a Kislány Királynőtől kapott. Másképpen nem ihat az Élet Vizéből.

      – De az ő jegyében állunk itt – kiáltotta Atráskó –, a Kislány Királynő nincs itt személyesen?

      – Azt mondják, itt végződik Holdgyermek hatalma. És ő az egyetlen, aki soha nem léphet e helyre. Nem mehet be a Fény belsejébe, mert nem vetheti le önmagát.

Atráskó zavartan hallgatott.

      – Most azt kérdezik – folytatta Fuhur –, készen áll-e Barna­bás.

      – Igen – mondta fennhangon Atráskó –, készen áll. Ebben a pillanatban nagyon lassan emelkedni kezdett az óriási fekete kígyófej, anélkül hogy elengedte volna a fehér kígyó végét, amelyet a szájában tartott. A hatalmas testek felíveltek, míg egy magas kaput nem alkottak, amelynek egyik fele fekete volt, a másik fehér.

      Atráskó kézen fogva vezette át Barnabást ezen az iszonyatos kapun a forráshoz, amely most teljes nagyságában és pompájá­ban tárult elébük. Fuhur követte őket. És mialatt haladtak, Barnabásról minden lépéssel lefoszlott egy-egy csodálatos fantá­ziai adomány. A szép, erős és félelmet nem ismerő hősből megint az alacsony növésű, kövér és félénk kisfiú lett. Még ruhája is, mely Yor Tárnódjában szinte cafatokká rongyoló­dott, eltűnt róla és végérvényesen semmivé vált. Így állt ott teljesen meztelenül a nagy aranykörben, melynek közepén az Élet Vize szökött fel olyan magasra, mint egy fa – csupa kris­tályból.

      Ebben az utolsó pillanatban, amikor már nem volt birtoká­ban egyetlen fantáziai adománynak sem, de a saját világára vonatkozó emlékeit és önmagát még nem kapta vissza, a tökéle­tes bizonytalanságnak olyan állapotát élte át, amelyben nem tudta, melyik világhoz tartozik és létezik-e egyáltalán.

      Ám ekkor fogta magát és beugrott a kristálytiszta vízbe, meghempergett benne, prüszkölt és fröcskölt és száját kitárta a szikrázó cseppek zuhatagának. Ivott és ivott, míg szomja nem csillapult. És öröm töltötte el tetőtől talpig, az élet öröme és annak az öröme, hogy ő önmaga. Mert most ébredt tudatára megint, hogy ki ő és hova tartozik. Újjászületett. És a legszebb az volt, hogy most éppen az akart lenni, aki. Ha az összes létező lehetőség közül csak egyet választhatott volna, nem választott volna mást. Mert már tudta: a világ az öröm ezer meg ezer formáját kínálja, de ezek alapjában véve mind egyet jelentenek, a szeretni tudás örömét. A kettő egy és ugyanaz.

      Sokkal később, mikor Barnabás már rég visszatért az emberi világba és felnőtt lett, majd végül megöregedett, akkor sem hagyta el soha ez az öröm. Életének legnehezebb szakaszaiban is megőrizte szívének vidámságát, amitől mosolyogni tudott és amivel másokat is meg tudott vigasztalni.

      – Atráskó! – kiáltotta a barátjának, aki Fuhurral a nagy aranykör szélén állt –, gyere már! Gyere! Igyál! Olyan csodálatos!

Atráskó nevetve rázta a fejét.

      – Nem – kiáltotta oda –, mi ezúttal csak kíséretül vagyunk itt!

      – Ezúttal – kérdezte Barnabás –, mit akarsz ezzel mondani?

Atráskó pillantást váltott Fuhurral, majd ezt mondta:

      – Mi ketten már voltunk ezen a helyen egyszer. Nem ismer­tük fel rögtön. mert akkor álmunkban hoztak ide minket és álmunkban vittek vissza. De most emlékszünk rá.

Barnabás kilépett a vízből.

      – Most újból tudom, hogy ki vagyok – mondta ragyogva.

      – Igen – felelte Atráskó és bólintott –, most én is felismerte­lek. Most olyan vagy, mint akkor, amikor a Varázstükör Kapu­ban megláttalak.

Barnabás a habzó, szikrázó vizet nézte.

      – Szeretnék belőle vinni az apámnak – kiabálta bele a zúgásba –, de hogyan?

      – Nem hiszem, hogy lehetne – válaszolta Atráskó –, Fantá­ziából semmit sem lehet a küszöbön átvinni.

      – De Barnabásnak igen – szólalt meg Fuhur, s hangja megint teljes bronzfényében csengett –, neki lehet!

      – Te valóban szerencsesárkány vagy! – mondta Barnabás.

 Fuhur intett, hogy maradjon csendben, és az ezerhangú csobogásra figyelt.

 Majd ezt közvetítette:

      – A vizek úgy mondják, hogy most indulnod kell, de nekünk is.

      – Merre van az utam? – kérdezte Barnabás.

      – A másik kapun át – tolmácsolta Fuhur –, ott, ahol a fehér kígyó feje fekszik.

      – Jó – mondta Barnabás –, de hogy jutok ki? A fehér fej mozdulatlan.

A fehér kígyó feje csakugyan nem mozdult. Szájában a fekete kígyó végét tartotta, és óriási szeme Barnabásra meredt.

      – A vizek azt kérdik – tudatta Fuhur –, hogy befejezted-e az összes történetedet, amelyet Fantáziában elkezdtél.

      – Nem – mondta Barnabás –, tulajdonképpen egyiket sem.

 Fuhur fülelt egy darabig. Arcára rémült kifejezés ült.

      – Azt mondják, hogy így nem enged át a fehér kígyó. Vissza kell menned Fantáziába és be kell fejezned mindet.

      – Minden történetemet? – hebegte Barnabás –, hiszen akkor soha nem mehetek el innen. Akkor minden hiába volt.

Fuhur feszülten figyelt.

      – Mit mondanak? – tudakolta Barnabás.

      – Csend! – mondta Fuhur.

Kisvártatva sóhajtott egyet és ezt közölte:

      – Azt mondják, ezen nem lehet változtatni, hacsak nem akad valaki, aki átveszi tőled ezt a feladatot.

      – De számtalan történetem van – kiáltotta Barnabás –, és mindegyikből újabbak támadnak! Ilyen feladatot senki sem tud átvenni.

      – Dehogynem – mondta Atráskó –, majd én.

Barnabás szótlanul nézett rá. Azután a nyakába ugrott és ezt dadogta:

      – Atráskó, Atráskó! Ezt soha nem felejtem el neked!

Atráskó mosolygott.

      – Jól van, Barnabás, akkor Fantáziát sem fogod elfelejteni.

Testvériesen megveregette az arcát, majd gyorsan megfor­dult és a fekete kígyókapu felé indult, amely még mindig úgy állt ott, magasra ívelve, mint amikor beléptek rajta.

      – Fuhur – mondta Barnabás –, hogy viszitek végbe mindazt, amit rátok hagyok?

A fehér sárkány hunyorított egyet rubinpiros szemével és így válaszolt:

      – Szerencsével, fiatal barátom! Szerencsével!

Ezzel ura és barátja után indult.

      Barnabás utánuk nézett, amint átmentek a kapun, vissza Fantáziába. Azok is hátrafordultak és integettek neki. Ekkor a fekete kígyófej leereszkedett a földre. Barnabás nem láthatta többé Atráskót és Fuhurt.

Most egész egyedül volt. Ekkor a másik, a fehér kígyófej felé fordult és látta, hogy az egyidejűleg felemelkedik, és hogy a kígyótestek hasonló módon boltozódnak kapuvá, mint korábban a másik oldalon. Gyorsan mindkét kezével merített az Élet Vizéből és a kapu felé szaladt, amely mögött sötétség tátongott.

Barnabás belevetette magát – és a semmibe zuhant.

      – Papa! – kiáltotta –, papa! – Én – vagyok – Bux – Barnabás Boldizsár!

(Michael Ende: A végtelen történet)