Ne a betegséget gyógyítsd, hanem az embert.
(Dr. Edward Bach)
Kultúránk elfelejtett három dolgot: az egészség lényegét, a gyógyulást és a szentséget. Mindhárom szó eredete közös, és mindhárom közös célra irányul: épelméjűségre, belső összhangra, teljességre, megváltásra, megszabadulásra, mágiára.
A gyógyításnak nagyon kevés köze van a sebész szikéjéhez és a fertőzések elleni védekezéshez. Épkézlábak és lényegét tekintve egészségesek sokkal inkább a belső megtisztulás révén lehetünk. Ez a tisztátalanságok eltávolítását és a szenvedés átélését jelenti. Semmi köze elpuhult kultúránk szelíd ethoszához, hanem fizikai és pszichikai átalakulást jelent minden szinten. A gyógyító, a szent ember és a gyógyított egyaránt spirituális átalakuláson megy keresztül. Veleszületett természetük meghajlíttatik, megtöretik, semmivé foszlattatik, majd vadonatúj készül. E ponton erővel teli, hiánytalan, betegségtől mentes, szenvedés által megtisztított világba lépnek. Ez az első sámánparadoxon.
- Az egészség lényege létünk minden szintjének körképszerű észlelését jelenti.
- A gyógyítás elsősorban kultúránk gyógyítását jelenti, másodsorban az emberekét, és csak legvégül a betegségét.
- A szentség annyit jelent, hogy érezzük létünk sok, sőt minden szféráját.
Elveszítettük e hármasságot, melynek jellemzői a bölcsesség, a boldogság és a mágia.
A javasember nem a beteget gyógyítja először, hanem elsőként önmagát, mindenki mást csak utána. Ez a „tudás látomása”, egy újfajta gyógyító ember eszménye. A könyv elmondja, hogyan élik meg létüket ősi módszereket követő gyógyítók, hogyan adják át magukat az élet energiáinak, és miként cselekszenek ezekkel összhangban. Nem eszelnek ki újdonságokat, mint mi a saját kultúránkban. Arra törekszenek, hogy magukat összhangba hozzák a természet törvényeivel, a kozmikus logosszal.
A sámán volt a tudás legkorábbi hordozója, és a jövőben is ő lesz. Így a könyv semmiképp sem archaikus, múltba vesző dolgokat ír le, sokkal inkább olyan gyógyító módszereket vetít előre, amelyeket a jövőben ismét megbecsülünk majd. Mit tanulhatunk mi, orvosok, pszichológusok, terapeuták – emberek – a sámánoktól?
Az ősi gyógyszerek és gyógyító eljárások befelé utazást jelentenek – az egón túl keresik a teljességet és az egészséget. A sámán gyógyszerei közt ismeretlen a tabletta és az injekció; ő nem törekszik a tünetek megszüntetésére – az ellenkezne a természettel. Inkább új lendületet ad életünknek, és a világhoz fűző kapcsolatunkat gyógyítja – hiszen nem spirituális pórusaink eltömődése, a világ átfogó észlelésének akadályoztatása-e a betegség, és csak korlátozott értelemben maga a „betegség”?
Bürokratikus, materialista egészségügyünk – a mechanikus modell aktív terapeutájával és passzív páciensével, a páciens tárggyá silányításával és a gyógyítás hosszú kórházi folyosókra száműzésével – csődöt mondott. A gyógyítás e fajtája a mechanikus korhoz kötődik. Manapság viszont már átmerészkedünk az „organikus” orvoslás, a személyes átalakulással járó, a tudat minden szintjét átalakító „spirituális gyógyítás” világába.
Ha az effajta gyógyítás klasszikus előképeit keressük, megleljük az alapvető egészség mestereit, a sámánokat, az ősi gyógyítókat, bölcs férfiakat és asszonyokat. Ébredő tudatosságunk ma felfedi titkaikat, mégis, mindeddig csak bátortalanul merészkedtünk be a világukba.
Első könyvem a samanizmusról (Traumzeit und innerer Raum – Álomidő és a belső űr) a beavatás formáiról és az embert sámánná tevő pszichikai folyamatról számolt be. E második könyv mindenkinek szól, és alternatívát kínál az emberi tudatosság erőinek folyamatos megszentségtelenítésével szemben. Nem a manapság oly népszerű, sietős öngyógyítást népszerűsítő, hevenyészett útmutatók közül való, hiszen az olvasó szembesül az alapvető egészség rejtélyességével és komplexitásával. Ezek a szembenézések, mivel kiábrándítóak, maguk is elősegíthetik az öngyógyítást: aláássák a nyugati szemléletet és a hiú, egocentrikus reményeket. Ahhoz, hogy egyáltalán lehetővé váljon a gyógyulás, téveszméinknek a maguk profán zűrzavarában kell felszínre kerülniük. A gyógyulás itt mindig túlmerészkedést jelent a határokon. Ha be kívánunk lépni a tudatosság olyan szféráiba, amelyek belőlünk fakadó gyógyulással kecsegtetnek, amelyek maguk gyógyítanak, fel kell adnunk az elképzelést, hogy az ego kielégítése és a stabilitás az élet célja. Ebből a nézőpontból a gyógyulás a tudatosság szintjének módosulása, a spirituális tér-idő szerkezetben végbemenő változás. Az ősi gyógyító több világ alkotta univerzumban él: ez a világ egy közülük, a halottak birodalma egy másik, és léteznek más lények világai másutt, más időkben. Az ősi gyógyító számára a gyógyítás utazás téren és időn túl, a lét más dimenzióiba. Milyen ez az utazás? A tudat utazik, és ma már kimondhatjuk, hogy az az agytól független, önálló egység, amely mindenestül magasabb rendű, mint a fizikai anyag, amely produkálja és hordozza, vagyis az agy. A tudatosság minden élő eredete és jövője, a tér és az idő magasabb rendjének, a határtalan lényegnek a kifejeződése.
A sámángyógyítás nem a rendellenes funkciók és akadályoztatást jelentő fájdalmak, hanem az egész élet gyógyítását jelenti. Mert a sámán számára a gyógyítás része a filozófia, az életszemlélet. E tekintetben feladatunknak csak az egyik aspektusa, hogy részletesen beszámolunk a gyógyító módszerekről. A másik annak ábrázolása, hogyan befolyásol a sámán számunkra láthatatlan, sőt elképzelhetetlen, magasabb rendű energiákat. Tanulságos a sámángyógyítás vizsgálata az energiát kutatók számára, mert figyelmüket magasabb rendű energiamezőkre irányítja. Ám még ez sem elég. A közeljövőben minden területen használni fogjuk ezeket a gyógyító energiákat, és így olyan minőségű életet valósítunk meg, amelyről nem is álmodtunk, és amilyet nem is reméltünk. A sámán nemcsak a tudomány előfutára, hanem, mivel tudásra törekszik, az élő tudományt testesíti meg, amely a jövő útját kutatja. Az új energiák megismerése szétválaszthatatlan a tér és az idő dimenzióitól. Így a sámán időutazó. Ismerős időkorlátainkon túlra, a múltba és a jövőbe, más állapotokba és más időuniverzumokba utazik. Az idő az alfa és az omega – így vagy úgy az egyetlen lényeges tulajdonsága minden létezőnek, mert az idő hoz létre és pusztít el mindent, az ad mindennek életet, és végez mindennel. Emberi létünk is időleges, magunk is az idő lényei vagyunk. A sámán valamiféle hipertérbe hatol be, melynek energiáit és paradox természetét valamiképp átveszi. Életbölcsessége, a személyes szint fölötti tudása felsőbb szférából származik. A felsőbb szféra felfoghatatlan marad, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne oda belépni. A beavatás a sámángyógyításba minden érték elvetését, a profán világ felborítását jelenti. Lehámozza a világ megcsontosodott, áthagyományozódó fogalmait, és felszabadít minden előzetes elképzelés alól. Emiatt a samanizmus szorosan kapcsolódik a szenvedéshez. Az embernek el kell szenvednie gondolatrendszere széthullását ahhoz, hogy egy felsőbb szférában új világot érzékeljen.
A samanizmussal való puszta foglalkozás is egyfajta gyógyulást indít el. Úgy hiszem, újfajta gondolkodásra sarkall, teljesen másképp felépülő gondolatrendszerekkel és életformákkal ismertet meg, ellazít és kinyit bennünket.
Mielőtt belekezdünk, egy figyelmeztetés: a sámánt gyakran nevezzük varázslónak. A megtévesztés, a csodálatos tükröződések, a képtelenségek és paradoxonok szférájába készülünk belépni, ahol a dolgok visszájukra fordulnak és szeszélyesen változnak. A vagy-vagy, igen-nem, világos-sötét ellentétpárokhoz kötődő nézőpont olyannak adja át a helyét, amelyben minden lehetséges. Ezért társítjuk manapság a mágiát a megtévesztéshez, a téveszméhez és a csalás művészetéhez. Valójában viszont ezek az illúziók csak csonka tudatosságunk számára illúziók. Ami számunkra paradoxonnak tűnik, az csupán a nyugati gondolkodásmód rövidlátása. Mindenesetre bizarr vidékre látogatunk. Aki e tükröződő, mesés világba utazik, kiteszi magát az iránytévesztés, a megfulladás veszélyének: a tükör azzal tesz lóvá, amit rávetítünk. Ha viszont sikerrel járunk, és a visszatérésre is képesek vagyunk, képet kapunk a világról, melynek megízleltük a gyümölcsét. Ez az utazás hozhat gyógyulást, és az ember varázslóként érkezhet vissza, vagy eltévedünk, és rontást magunkra véve térünk meg: megváltás vagy sorscsapás, a lét Janus-arca, tánc a borotva élén.
Szembeállítom a szent és az egészséges fogalmát, melyek egy paradox világ megjelenítői, a profán és az egészségtelen fogalmával, melyek lineáris, euklideszi világunkat jellemzik. Egyúttal felvázolom egy új pszichológia körvonalait is.
Az ősi gyógyító és a sámán magába forduló, a miénktől távoli, számunkra őrültnek és torznak tűnő világban él. A sámán a bolond, aki mindent a feje tetejére állít, de szent bolond. Azért szent, mert meggyógyult, mert meghaladta a betegséget és a tévelygést. Ennek fényében megkérdezhetjük, melyik világ is áll a feje tetején - az övé vagy a miénk? Sámánparadoxonról kell-e beszélnünk, vagy a logika paradoxonáról?
- A szenvedés mint a tudás útja - fájdalom általi tanulás.
- A spirituális „feldarabolástól” a spirituális újjászületésig és fejlődésig. A sámán meghal, hogy éljen.
- Belép a sötétségbe, a hegy vagy a föld gyomrába, hogy megtapasztalja a fényt. A sötétség mint fény.
- Fel kell áldoznia magát, önmegtartóztatóan kell élnie, tabukat kell betartania, adnia kell, hogy később kaphasson. Feláldozza magát, hogy megőrizze magát.
- Kettős a szeme, kettős a látása; a lélektesttel lát.
- A sámán beszél ugyan, de ez a spirituális világ ősi, baljós beszéde.
- A testet nem fejleszti, békén hagyja, és az elmét/szellemet tökéletesíti.
- Két teste van: a fizikai és a lélektest.
- Sokat utazik. A lélektest segítségével párhuzamos, spirituális világmindenségeket jár be.
- Barátai szellemi lények, láthatatlanok, más dimenzióból valók, „rezgésformák”.
- Meg kell betegednie, hogy egészségessé legyen.
- Meghal azért, hogy szentté, gyógyítóvá váljon. Meghal a betegeiért.
- Először öngyógyításban részesül, utána következik mások gyógyítása.
- Azáltal válik gyógyítóvá, hogy maga is megtapasztalja a betegséget, és legyőzi azt önmagában, majd később a betegekben is. Nem a tüneteket gyógyítja, hanem azok eredetét, a betegség „ideáját”.
- Végső soron a sámánt nem nevezhetjük gyógyítónak. Ő csak természeti alapelvek tükörképe, általa működnek a törvények: nyitottsága révén szabadon áramlanak benne, mert a sámán az emberi törvényektől és gondolatoktól való szabadságot jelképezi. Ő a csatorna, melyen át áramlik hozzánk a természet, ő az ablak az ősi világra.
- A sámán az orvos ellentéte. A sámán antirészecske, antianyag, a fekete lyuk lényege, létünk anyagias-mechanikus szintjének spirituális megfelelője.
- Mindeme jellemzői révén a sámán a megtestesült paradoxon. Tanítása a bolondé, aki mindent a feje tetejére állít.
„Pontosan az ellentétünk. Fordíts ki mindent a mi világunkban, és hamarosan kezd derengeni a sámánvilág.”
Huszko ainu sámánasszony kijelentette Emiko Ohnuki-Tierney japán kutatónak, hogy a mély tudás nem ragadható meg szavakkal. Végső soron a sámánokról csak úgy tudhatunk meg valamit, ha mi is azok leszünk. Egy újabb paradoxon: a kutató mint sámán! Mit kutatna akkor? A puszta kutatás, a tapasztalattól elzárkózás sekélyességét?
Én úgy látom, hogy a nyugati gondolkodás évszázadok óta azt gyakorolja, hogyan juthatunk az anyagi világban a látható A pontból a látható B pontba egy egyenes vonal mentén. Ez jelenik meg oksági magyarázó modellként Eukleidész sivár létezésmodelljében, Newton mechanikus világegyetemében, Descartes naiv cogito ergo sumjában és „ész általi tudásában”, Kant rögzített tér- és időállandóiban, Luther szívtelen erkölcstanában és munkaetikájában, Marx közgazdasági létében, amely állítólag meghatározza a tudatot. De mindez csak az élet egyik lehetőségét jellemzi, csak egyféle irányultságot, és biztosan nem a legjobbat. Mikor tanuljuk már meg végre?
A sámánok viszont bátran kifordítják naiv világképünket - spirituális tekintélyrombolók. Titkuk egyszerű, ám a megvalósítás szinte meghaladja az ember képességeit - mert kinek van bátorsága a nappalt sötétként, az éjszakát világosként megélni? A legenda szerint Diogenész fényes nappal lámpással a kezében járt az athéni piactéren, mondván: „Keresem a fényt.” Mi ezzel szemben sötétségben élünk, utunk a feketeség birodalmán át vezet. Kiben van köztünk annyi merészség, belül annyi fény, hogy teljesen megélje fénytelen állapotunkat?
Az első sámánparadoxon: előrehaladás; a jövő csak abból fakad, ha megküzdünk a különféle téveszmékkel és a szenvedéssel. A szenvedés útja egyúttal a tudásé is. Minél inkább az előbbi, annál inkább az utóbbi. Nyugati filozófiánk, a szenvedésmentesség, a boldogság, a jókedv - nem elrugaszkodás mindez a valóságtól? Ha legalapvetőbb illúziónkat akarnánk megnevezni, az nem a fájdalommentes élvezet hajszolása volna? De hogyan jutunk el az élvezetes létbe? Feltehetően élvezet révén. A sámán viszont szenvedésen át ér célba.
A misztikus útja inkább szenvedés, mint fogalomalkotás a világról, állandó osztályozás, körülírás és az igazság megállapítása bizonyítékok révén. A misztikusok a káoszra vágynak, a nem emberi állapotra, szomjazzák a különc élvezetet. A mi egzisztenciális szintünkön viszont ez a visszájára fordul, és fájdalmat okoz. Mégis, ha a misztikus átverekszi magát a különféle káprázatokon, tiszta tájra érkezik: az öröm, a tudás, a szenvtelenség, a nyugalom földjére - és egyezséget köt a természettel.
A boldogságot keressük, és kerüljük a boldogtalanságot. Ez a törekvés, pontosan a természetéből fakadóan - akadályok útvesztőjében körözve -, boldogtalansághoz vezet. Csak aki tudomásul veszi a szenvedést, nyeri el a biztosítékok nélküli élet bölcsességét. A megvilágosodáshoz, a sámánsághoz csak egy út vezet: a rögös.
A törzsi kultúrák tisztában vannak a sámánképzés nehézségeivel és a kétségbeeséssel, amely a sámántanoncot sújthatja. Emiatt sokan, akik hívást kapnak, mégsem hajlandók a sámán útjára lépni. Hagyják, hogy más javasemberek kiszippantsák belőlük az erő csíráját, és engedik szétzúzni első látomásukat. Az újonc arcán félelem, halálos félelem tükröződik.
A nyugati terápia és gyógyítás ezzel szemben szelíd kanyarok mentén, kárpitozott fülkében utazva, könnyed beszélgetések által szeretné az elmét annak Eldorádójába juttatni. Mi lesz mindebből? Puhány, érzelmes emberek, önelemző tudósok, érzékeny esztéták. A sámán viszont a természet embere, civilizálatlan, brutális önmagával, gyakran keményen bánik másokkal, könyörtelen a tanítványaival, mégis az önmegtagadásig nagylelkű, és gondolkodása széles körű. Szembenézett a halállal, szándékosan „utazik” a halálba. Nem osztozik velünk abban, hogy a legteljesebben igyekszünk kiélvezni az életet. Minden nap jó nap meghalni. Nincs mihez ragaszkodni. Az egyik oldalon mesterségesen elfoglaljuk magunkat saját pszichológiai tartalmainkkal, a másik oldalon, a sámánén van ősi, természethez kötődő létünk. Még egyszer, egy mondatban megfogalmazva: az öngyógyítás jelentése tudás, a tudat átalakítása. Ez a sámán paradoxona.
Míg mi az emberi kapcsolatokban igyekszünk emberibbé válni, a sámán magányban tanulja az emberséget. Mivel csak magára számíthat, és ki van rekesztve a társadalomból, aszketikusan átadja magát az egyedüllétnek. Mivel maga mögött hagyta mások életszemléletét, és a saját útját járja, egyedül kell lennie. Új barátai és társai más dimenzióhoz tartoznak - szellemek, halottak, a föld és a víz megszemélyesített erői, állatlelkek, természeti, téren és időn kívüli lények. Segítői, sőt nem e világi szeretői vannak. Úgy viszonyul a halottakhoz, mint mi a földi szomszédainkhoz. Kapcsolatai mentálisak, álmodozás jellegűek. Beszél a lélekkel, másik világokra figyel. A sámánnak élő az, amit mi halottnak tartunk. Számára természetes a halál, áthatja az életet; az élettelen természet állandó beszélgetőtárs. A sámán nyitott, és ugyanúgy törekszik a kapcsolódásra a halottak világához, mint az élőkéhez. Innen fakad benne a joie de vivre, sziporkázó, fantasztikus természete, innen fakad paradox, fordított életstílusa. Természetesen alapjaiban semmit sem fordít meg - a megfordítás csak egy gondolati modell, mely nekünk segít megérteni őt. A sámán pusztán nálunk tágabb körben kommunikál.
Számunkra a látás azt jelenti, hogy kifelé tekintünk - a sámánnak azt, hogy befelé néz. Ez újabb alapvető sámánparadoxon: csukott szemmel látni a világot. Mi belső világról beszélünk, de ez csak metafora. Nincs belső és külső. Minden előttünk fekszik: az egyik látható, a másik láthatatlan, hozzáállásunktól és tudásunktól függően. A sámán is látja, amit mi, de élénkebben, mélyebb részvétellel, több érzéssel, világosabban. Ebből fakad spirituális tisztánlátása, emiatt lát többet és másképp. Az észlelés olyan érzékelési kontinuum, amelyben mindig tovább lehet lépni. Világunk nem ér véget az érzelmekkel, a fogalmakkal, a zsenivel, az orgazmussal, az esztétikával, a zenével - ezek nem a végső határok, nem a felfogóképesség csúcsai. A sámán azért marad számunkra idegen, mert ott teszi meg az első lépést, ahol mi az utolsót merjük lépni. Tudása, felfogóképessége határtalan, érzelmei a végtelennel határosak; észlelése valódi részvétel egy folyton táguló valóságban. A nyugati kultúra a látható színeket tekinti a teljes színképnek. Mennyire érdekelnek minket a gamma- és a röntgensugarak, az ultraibolya? Ki törődik a füllel nem hallhatóval? Mindezek verbális hullák a papíron, tankönyvi bölcsességek darabkái.
A sámán nem gondolkodik. Se nem primitív gondolkodó, se nem fantaszta, álmodó költő. Egyszerűen hatalmasabb világot él meg. Nem ő fedezte fel a kifinomultabb belső univerzumot. Odaadással megéli azt, ami adatik neki, és beépíti a kultúrájába. A sámán nem halmoz fel szakmai tudást, hogy azt aztán tanulmányozza. Nem ül osztályteremben a padban. Gyógyító erejét a halál dimenziójában szerzi, és ezt az erőt látomásban fedezi fel, megszemélyesített természeti erők súgják a fülébe. A sámán nem tömi magát ismeretekkel, nem olvas el könyvhalmokat - átlényegül, akár akarja, akár nem. Nem intellektuális ismeretek által, hanem mert pszichológiailag kifordíttatik, az alapelvnek megfelelően a legbelső kerül legkívülre. Ezért áll a feje tetején. Ő a legbelső, a rejtett, a csontváz élő megtestesülése - ezért ábrázolnak oly gyakran csontvázat természetük jelképeként a sámándobon és -ruhán. A sámán bohóc, bolond, egy antianyag-mindenség tükörképe. Immúnis minden olyan betegségre, amelyet meg tud gyógyítani - igazából milyen logikus, mégis milyen furcsa nekünk! Melyik orvos mondhatná ezt el magáról? Az orvosok mire immúnisak? Kérdezem: nem a belső tudásra?
(Holger Kalweit: Sámánok, gyógyítók, javasemberek. a második nagy részlet forrása ITT)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése