Hogyha semmi megfogható nincs a világon, ha a föld, amin járunk, pusztán káprázat, ha a valóság voltaképpen nem létezik, mi marad nekünk?
Milyen támpontunk marad? Mi az irracionális magassága? A titokzatos irányítószáma?
(Miért éppen Alaszka?- Valóság és káprázat)
- 1669-ben, Brant, egy hamburgi vegyész, a bölcsek kövének keresése közben fölfedezte a gyufát. Úgy vélte, ha a vizeletkivonatot összeolvasztja egy fémmel, sikerül azt arannyá alakítania. Egy önmagában fénylő testet nyert, amely addig ismeretlen élénkséggel égett. Sokáig úgy nyerték a foszfort, hogy egy nyakig vízbe merülő agyagretortában erősen elszenesítették a vizelet elpárologtatása után maradó üledéket. Ma az állati csontokból nyerik, melyek meszet és foszforsavat tartalmaznak.
Noha a foszfor normális hőmérsékletű oxigénnél nem gyullad meg, magas hőfokon hajlamos arra, hogy igen gyorsan lángra lobbanjon.
Valamennyien magunkban hordozzuk a gyufakészítéshez szükséges elemeket. Mi több, hadd mondjak el magának valamit, amit még soha senkinek nem mondtam el. A nagyanyámnak volt egy igen érdekes elmélete, azt mondogatta, jóllehet, úgy születünk, hogy valamennyiünkben van egy doboz gyufa, magunktól nem tudjuk meggyújtani a gyufaszálakat, szükségünk van oxigénre, meg egy gyertya segítségére. Csakhogy ez esetben az oxigénnek, példának okáért, a szeretett személy lélegzetéből kell származnia, a gyertya lehet bármiféle étel, zene, simogatás, szó vagy hang, mely elsüti a robbanókészüléket, s így lángra gyújtja az egyik gyufát. Ilyenkor egy pillanatra heves érzelem vakít el bennünket. Bensőnkben kellemes meleg árad szét, mely az idő múltával lassan-lassan elenyészik, míg egy újabb robbanás föl nem éleszti. Minden embernek föl kell fedeznie, melyek az ő robbanókészülékei, hogy élhessen, mivelhogy a gyufák lángra lobbanásakor keletkező égés táplálja a lélek energiáit. Más szóval, ez az égés a lélek tápláléka. Ha az ember nem fedezi fel idejében, melyek az ő saját robbanókészülékei, a gyufásdoboz megnyirkosodik, és akkor már soha többet nem tudunk meggyútani egyetlen szál gyufát sem.
Ha ez bekövetkezik, a lélek elszökik a testünkből, tétován bolyong a legsötétebb homályban, hasztalan igyekezvén magától táplálékot találni, mert nem tudja, hogy a hidegséggel teli, védtelenül hagyott test az egyetlen, ami ezt megadhatná neki. Ezért kell óvakodnunk a jeges leheletű emberektől. Már puszta jelenlétük is képes eloltani a leghevesebb tüzet is, s az eredményt ismerjük. Minél távolabb vagyunk ezektől a személyektől, annál könnyebb megóvni magunkat a leheletüktől.
Persze, nagyon kell vigyáznunk, hogy egyesével gyújtogassuk meg a gyufákat. Mert ha egy igen erős érzelem következtében mind egyszerre gyulladnak meg, akkora fényességet gyújtanak, ami messzebbre világít, mint amilyen messzire rendesen el tudunk látni, s akkor megjelenik szemünk előtt egy fényes alagút, megmutatva az utat, melyet születésünk pillanatában elfelejtettünk, s hív, hogy visszataláljunk elveszett isteni eredetünkhöz. A lélek arra vágyik, hogy ismét része legyen a helynek, ahonnan származik, s magára hagyja a tehetetlen testet... Nagyanyám halála óta azon dolgozom, hogy tudományosan bizonyítsam ezt az elméletet. Egy napon talán sikerül. Maga mit gondol?
(Laura Esquivel: Szeress Mexikóban - Regény, havi folytatásokban, szerelemmel, finomságokkal, házipatikával)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése