Nincs más dolga

Arkhai
görögül annyit jelent,
mint kezdetek.

Oly különösen fontos lesz minden, a szél egy önfeledt mozdulata, amint, úgy látszik, megborzolja a lombot, a tenger ütemes emelkedése-süllyedése, ahogy „lélegzik”, mint Szophoklész mondja, egy légy zizegése, kis felhőfolt a láthatár alján, egy kagylóhéj, egy kavics, egy a sziklán összegyűlt sós rétegen megtört sugár, mindez oly közel került és olyan jelentős lett, olyan új és tiszta és súlyos, mintha egyszerre kiderült volna, hogy mindez aranyból van, és az ember e mérhetetlen kincs birtokosa lett. A sugárzó nap fehéren izzó fénye, a sós pára, olajfák, ciprusok, babérok, tengeri fenyők zsongító illata, a forrón nyirkos levegő bársonyos érintése, s egy nem hallható feloldott összhang, minden érzék azt kapja, amit a legjobban szeret, és önmaga teljességében csordultig issza magát. Mámor, és mégsem az. A sétáló maga elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne, felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták. Egyszerre mérhetetlen gazdagság ura lett, mindenét elvesztette. Most mindenre gondolhatna, de nem gondol semmit. A világ gondolja őt. Nincs más dolga, csak hogy legyen, és egészen eltelik e teljesíthetetlen feladat könnyűségével. A tengerparti séta filozófiája a világ legnehezebb tudása, úgy hogy a legkönnyebb: nem csinálni semmit, hogy ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges.

A varázsló elvarázsolja önmagát, láthatatlanná vált önmaga számára.
Nem várja a megszabadító fényt. Az alvásban nincsen semmi várakozás, nincs hiány, mert minden nagy élettény hiánytalanul teljesen egyenlő önmagával. Alszik úgy, ahogy az előbb evett, járt, szeretett, éppen olyan mélyen és személyesen: éppen olyan könnyen, örömmel és átlépve önmagát, elmerülve a nagy Semmiben, ami a Világ.

(Hamvas Béla: Arkhai)