Ó, miért olyan őrültek az emberek?

1944. május 3, szerda

Szombat óta fél tizenkettőkor villásreggelizünk, s reggelenként egy csésze kásával kell beérnünk. Így megtakarítjuk az egyik étkezést. Még mindig nagyon nehezen jutunk főzelékhez. Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend? Ne csodálkozz hát, ha elkeseredésünkben nemegyszer így méltatlankodunk: Voltaképpen mire való ez a háború? Miért nem élhetnek az emberek békésen? Miért pusztítanak el mindent? Azt hiszem érthető, hogy felvetik ezeket a kérdéseket, eddig azonban még senki sem találta meg rájuk a választ. Miért áldoznak nap mint nap milliókat a háború érdekében, s miért nem jut egyetlen cent sem egészségügyre, a művészet támogatására és a szegények megsegítésére? Miért kell éhen halni nagy tömegeknek, amikor a világ másik felén megromlik a felesleges ennivaló? Ó, miért olyan őrültek az emberek? Nem hiszem, hogy a háború csak az uralkodók, a nagyfejűek és a kapitalisták bűne. Nem bizony. A kisember is hajlandó harcolni. Ha nem így volna, már régen fellázadtak volna ellene! Úgy látszik, az emberben benne él a pusztítás és öldöklés ösztöne, a gyilkolás és tombolás vágya. Amíg az emberek, éspedig kivétel nélkül, alaposan meg nem változnak, egyre dühöngeni fog a háború, s megrongál és elpusztít mindent, amit valaha létrehoztak és gondoztak, s mindig újból kell felépíteni a világot. Gyakran vagyok szomorú, de azért sosem esem kétségbe. Ezt a bujkálást veszélyes, romantikus és érdekes kalandnak tekintem. Számomra a sok nélkülözés csak mulatság, arra jó, hogy feljegyezhessem a naplómban. Elhatároztam, hogy majd más életet élek, mint a többi lány és az egyszerű háziasszonyok. Ez itt csak jó kezdet az érdekes élethez. Így csak nevetek a legveszélyesebb pillanatokban és mindennek a humoros oldalát keresem. Még fiatal vagyok s magam sem tudom, hogy mi lesz belőlem, fiatal vagyok és kitartó. Bár elég veszélyes kalandba keveredtem, mégsem tudok folyton siránkozni. Sok jó tulajdonságom is van, szerencsés a természetem, erős vagyok és vidám. Napról napra érzem, hogy egyre erősödik a lelkem, hogy közeledik a felszabadulás, hogy a természet gyönyörű , hogy körülöttem jók az emberek, s hogy milyen érdekes ez a kaland! Miért essem hát kétségbe? ~ Anned

1944. augusztus 1, kedd

Drága Kittym! Előző levelem utolsó mondatában említettem az „örök ellentmondást” s mai levelemet is ezzel kezdem. „Örök ellentmondás.” Tudod-e, hogy ez mit jelent? Mit jelent az ellentmondás? Mint annyi más szónak, ennek is kétféle értelme van: beszélhetünk a külső és belső ellentmondásról. Hétköznapi jelentése: nem csatlakozni a mások véleményéhez, mindent jobban tudni és másnak át nem engedni az utolsó szót. Ismeretes vagyok erről a kellemetlen tulajdonságomról. Másik jelentése is rám illik, de ez az én titkom, és senki más nem tud róla. Már többször említettem, hogy úgy érzem, mintha kettéhasadt volna a lelkem. Az egyik fele féktelenül vidám, tele van életörömmel és ami a fő, mindent könnyedén vesz. Ezt úgy értem, hogy nem zárkózom el egy kis flörtöléstől, egy-egy csóktól, öleléstől, egy illetlen tréfától. Többnyire ez az énem kerekedik felül és elnyomja a másikat, a szebbet, mélyebbet és tisztábbat. Anne jobbik énjét nem ismeri senki, s ezért szeretnek engem oly kevesen. Mert én olyan mulatságos bohóc vagyok, akiből egy délután egy hónapra elég. Ilyenkor csak annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Egyszerű kikapcsolódás az egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó. Furcsa, hogy ezt így elmondom, de mért ne tegyem, amikor igaz. Könnyebb és felületesebb énem állandóan legyűri a másikat. El sem képzeled, milyen sokszor próbáltam ezt az Annét, énemnek rosszabbik felét félretolni, megbénítani, elrejteni: de nem megy s tudom is, hogy miért. Attól félek, hogy mindenki, aki olyannak ismer, amilyen lenni szoktam, majd egyszer felfedezi, hogy van egy másik énem is, egy szebb és jobb. Félek, hogy akkor kigúnyolnak, nevetségesnek, szentimentálisnak találnak és nem vesznek komolyan. Mert ezt csak a „könnyed” Anne képes elviselni, a „súlyosabb” ehhez már gyenge. Ha azután néhanapján, egy-egy negyedórácskára erőszakkal előveszem a jó Annét, akkor becsukódik, mint a nebáncsvirág és ahelyett, hogy megszólalna, az első számú Annénak engedi át a szót, eltűnik, mielőtt tudomást vettem volna róla. Társaságban tehát a „kedves” Anne még soha, egyetlenegyszer sem került felszínre, de amikor egyedül vagyok, majdnem mindig ő viszi a szót. Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni és milyen vagyok... belülről, de sajnos, ezt is csak akkor, ha magamra maradok. És talán, sőt biztosan ez az oka, hogy magamat mélyen gondolkodó lénynek, a többiek viszont felületes teremtésnek tartanak. Belül az okos Anne mutatja nekem az utat, kívül pedig nem vagyok egyéb egy féktelenül ugrabugráló kis kecskénél. Ugye mondtam már Neked, hogy mindig mást mondok, mint amit érzek? Ezért csúfolnak fiúbolondnak, kacér lánynak, tudálékosnak, regényfalónak. A vidám Anne ezen csak nevet, szemtelenkedik, hányavetin vonogatja a vállát, úgy tesz, mintha mindez nem érdekelné, de bizony a csendes Anne ennek pontosan az ellenkezőjét érzi. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy mindez nagyon bánt. Kimondhatatlanul sokat fáradozom azon, hogy megváltozzam, de sajnos, mindig alulmaradok. A lelkem így zokog: „Látod, látod, mi lett belőled: rossz véleménnyel vannak rólad, gúnyos, bosszús arcokat látsz magad körül, nem szeretnek az emberek s csak azért, mert nem fogadod meg jobbik éned tanácsát.” Pedig szívesen megfogadnám, de nem megy. Ha csendes és komoly vagyok, azt hiszik, hogy komédiázom s végül kénytelen vagyok tréfával elütni a dolgot, nem beszélve a családom tagjairól, akik ilyenkor biztosra veszik, hogy beteg vagyok, fejfájás és idegesség elleni tablettákat nyeletnek velem, a homlokomra és a nyakamra teszik a kezüket, vizsgálják, nincs-e lázam, érdeklődnek, hogy milyen az emésztésem s megkérdezik, mért vagyok rosszkedvű . Ezt aztán végleg nem bírom: minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha... nem volnának mások is a világon. ~ Anned

Itt végződik Anne Frank naplója

1944. augusztus 4-én a zöldrendőrség betört a búvóhelyre. Az üldözötteket elfogták, s velük együtt Kralert és Koophuist is német vagy holland koncentrációs táborba hurcolták. A házat a Gestapo kirabolta. Miep és Elli a földön, szétszórt könyvek, folyóiratok és újság-lapok között megtalálta Anne naplóját. Egyes, az olvasó számára érdektelen részletek kivételével az eredeti szöveg került közlésre. A rejtekhely lakói közül csak Anne apja érte meg a felszabadulást. Kraler és Koophuis túlélte a holland internálótábor borzalmait és hazakerült családja körébe. Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a bergen-belseni haláltáborban fejezte be életét.