A Kígyó Útja

   Egy zenedarab nemcsak hangok sorából áll, amelyek egymást követik, hanem szünetek sorából is, amelyek az egyes hangok között állnak. Mégis többnyire csak a hangokról veszünk tudomást, a köztük levő szünetekről nem. Éppen úgy, ahogyan a hangok rejtett háttere a csend, úgy valamennyi ideánk rejtett háttere az elme.

   Köznapi életünkben a gondolkodás rendszerint nem olyan, amit megfigyelünk. Nem fordítunk figyelmet a gondolatfolyamatra, csak a gondolat tárgyaira, amely ezt a folyamatot oszcillációs tevékenységgé teszi. A fizikai tudat természetével kapcsolatos vizsgálataink feltárták ennek a változó és szaggatott jellegét. Láttuk, hogy ez a hihetetlenül gyors rezgőmozgás eltakarja igazi jellegét, és az illuzórikus egység látszatát kelti, pedig valójában az egyes világ-ideák között végtelenül kicsi kis szünet, hézag létezik. Ez a hézag semmi más, mint az önmagában létező Elme mély csendje. Ha két gondolat között mindig érzékelhető időintervallum lenne, azt találnánk, hogy ezt az intervallumot azok eredetének tudata, az Elme tölti ki.

   Sajnos azonban a gondolatokat - bár ezek maguk nem folyamatok - az "én" gondolat uralja, ami úgy viselkedik, mint a hernyó, amely az egyik levélről csak akkor mozdul el, amikor a másik levélen már szilárdan megvetette a lábát. Következésképpen a két gondolat közötti valódi hézagot a személyes gondolat takarja be, amely így olyan folyamatos illúziót kelt, amely a tiszta Elme valóját eltakarja - amelyből ezek a gondolatok, beleértve a személyes gondolatot is, kiemelkednek. Mivel ez a két gondolat közötti intervallum az ember szokásos tudata számára nem létezik, olyan gyakorlatot kell végeznie, amivel birtokába juthat ismét ennek a meglátásnak. Hagyományos nevén a "Kígyó Útjának" nevezik, mivel a figyelmet képzi ki arra, hogy - mint a kígyó - csússzon be a valóságba, az ideák közötti köztes állapot megfigyelésével és megragadásával. Az ember feladata az, hogy a gondolatait kényszerítse arra, hogy önmagukat vizsgálják, hogy visszafelé nyomon követve eljussanak saját eredetükhöz. Hasonló feladat ez, mint amikor egy tüskét használunk arra, hogy egy másikat kipiszkáljunk az ujjunkból. Amikor a gondolatok saját eredetük megismerésére törekszenek, olyan útra térnek, ami minden megelőzőtől különbözik, amely mindinkább saját rejtett valójuk felé vezeti el őket.

   Az egyedi ideákat, amint megjelennek, ki kell szorítani a tudatból, ami ha nem azonosítja magát velük, nem lesz, amiben megkapaszkodjanak. Hiba lenne azonban pusztán csak elnyomni a gondolatokat, és intellektuálisan üresen maradni minden megértéstől megfosztva, mint ahogy a jógik rendszerint teszik. Inkább fel kell ismerni a gondolkodás mint cselekmény, és önmaga mint gondolkodó közötti összefüggést. A filozófiai jóga végső teljessége nem érhető el, amíg a gondolkodást nem fejlesztettük ki annyira, hogy a világ és a gondolatok, a gondolatok és a gondolkodás elve közötti kapcsolatra és végül magára erre az elvre ne vonatkozzon. Két erős gondolat áll a megértés útjában. Az első a világ-gondolat. A második az én-gondolat. Mindkettő intim módon kapcsolódik össze. Időszakosan el lehet nyomni őket, de teljesen legyőzni csak intelligens megértéssel lehet.

   A szokásos jógi az elsőt úgy akarja legyőzni, hogy érzékeivel egyszerűen nem vesz tudomást róluk. A filozófiai jógi más úton teszi ezt. Megérti, hogy a Világ tér-idő formái is elsősorban saját képalkotó tevékenységéből erednek, és az egész világ valójában egy óriási gondolat-forma, amelybe a tudat belemerül. A tudatot a gondolatoktól meg kell szabadítania, de nem úgy, hogy elveti, hanem úgy, hogy abszorbeálja. Így a világ-ideát magába fogadja és túlhalad rajta. Ugyanez az intelligens erőfeszítés szükséges a személyes én-gondolattal kapcsolatban is, bár ez a küzdelem nehezebb, mivel az én saját illúzióteremtő hatalma forog kockán, ha az én-gondolat fölötti győzelem sikerül. Minden egyes elkülönített gondolatát, amint a tudat mezejére lépnek, folyamatosan el kell bocsátania, ugyanakkor rögzíteni kell a tudatot, amelyből a gondolat összetevődik. Nem csak meg kell értenie azt a fontos misztikus igazságot, hogy a gondolkodás mint cselekvés csak szokás, hanem azt is, hogy az Elme, amely ezt lehetővé teszi, örökké jelen van. A tanuló tudatának - a két gondolat közötti hézagon keresztül - ebbe kell belemerülnie. És ha ennek a nehezen megfogható, tűnő pillanattöredéknek a megragadása sikerül, egyszer eljön az idő, amikor az elme mind mélyebben merül önmagába.

   Ezt a hirtelen felvillanást, amikor az elme végül megoldja saját misztériumát, és a "villámfényben" saját jelentésének megoldására jön rá, kell elkapni - mint az intuíció felvillanását -, mielőtt eltűnik. A belső meglátás olyan váratlanul, oly hirtelen és oly spontán villan föl, hogy úgy kell kezelni, mint egy hatalmas király váratlan látogatását egy alázatos alattvaló házában, aki, ha nincs kellőképpen üdvözölve, azonnal eltávozik. Az embernek erősen és állandóan védenie kell magát az emlékek, gondolatok és érzelmek inváziójával szemben, amelyek seregestől jönnek, hogy birtokukba vegyék a tudatát. Ha egyenes úton nem jöhetnek, jönnek álruhába öltözve. A feladat az embertől állandó éberséget követel, annak állandó emlékezetben tartását, hogy tulajdonképpen mit is akar elérni. A cél: az Elme - ami képessé teszi az embert, hogy gondolkodjon - elszigetelése a képzetektől és a gondolatoktól, amelyek folyamatosan belőle áramlanak ki; a tudat megértésének megszerzése, ahol a tudatnak nincs semmiféle tárgya többé. A felfoghatatlan gyorsaságnak a következtében, ahogyan a világ-gondolat az egymás után következő képzet-gondolatokban vibrál, ez pusztán intellektuális úton nem valósítható meg. Jógagyakorlat nélkül ezt nem lehetne elérni, de amikor az ember gondolatai saját forrásuk keresésére irányulnak, ez maga olyan jógagyakorlatot képez, amely az összes többi jógagyakorlatnál gyorsabban vezet eredményre. A tudatot két gondolat között kell megragadni, minden gondolattól megtisztítani: ebben a figyelmesen éber állapotban kell tartani, hogy képes legyen feltárni saját természetét. Az embernek a gondolatok alá kell ásnia, azok legmélyebb gyökeréig. Az összefüggéstelen gondolatok végtelen sora mögé kell behatolnia a meg nem nyilvánuló Gondolat tiszta eleméig, amely e gondolatok mögött létezik.

   A magasabb meditáció akkor kezdődik, amikor a gondolat már nem elsősorban a saját maga szülte gondolatokkal van elfoglalva, és már nem irányul más témák felé, hanem saját természetének belső meglátására törekszik, hogy sikerüljön önmagát felismernie, hogy önmaga legyen. A Gondolat az a rejtett elem, amelynek működését mint tudatot ismerjük, aminek megjelenését mint gondolatokat tapasztaljuk, míg egy gondolat olyan valami, amit az elme teremt és birtokol önmagáért, és észlel önmagában.

   E magasabb fokú meditációban több lépcsőfok van: az első az, amikor a kifelé irányuló tudat kezd eltűnni; amíg a világ csak árnyékká nem válik, és végül teljesen el nem tűnik; a második, amikor a személyiség érzete elhalványodik, és végül kioltódik; a harmadik, amikor csak egy forma, név, korlátok és idő nélküli lét létezik egyedül. Ilyen extrém megvilágosodás állapotában az ember úgy érzi, olyan üressé vált, mint a tér, és olyan súlytalanná, mint a levegő. Nincs tudata arról, vajon a testen belül vagy kívül van-e, mivel a testről egyáltalán nincs tudata. A rendkívüli az egészben az, hogy bár a fizikai lét érzése teljesen eltűnik, a puszta lét érzése azonban nagyon is erős és intenzív. A tudatban csak az egyszerű lét marad meg.

   Így a végén, az ember egész létének mély csendjében a kontempláció olyan intenzívvé válik, hogy az összes gondolat elmerül elsődleges forrásában, és többé nem lesz szüksége semmiféle erőfeszítésre a gondolatok korlátozására. Amikor a meditáció megszakítás nélkül eléri a legfelsőbb szintjét, az ember úgy tűnik, átalakult az elme-anyag igazi óceánjává, egy óriási ürességgé, amiben a személyes én múltjával és jelenével együtt eltűnik, mintha sohasem létezett volna, és amiben az egész külső univerzum még emlék formájában sem marad fönn. Az Elme - a határtalan, a rendíthetetlen, a változatlan - van egyedül. Az ember személyes valójából kilép, és egy abszolút belső üresség állapotába lép be. Itt semmi megismerhető nincs, mivel itt minden forma és név nélküli. Ez nem megsemmisülés, ahogy a materialisták gondolják, mivel egy újfajta tudat még létezik, nem is egyesülés, ahogy az abszolutisták vélik, mivel egy magasabb rendű individuum még létezik. Az univerzális Elme anyagtalan "semmisége" tárul most föl az ember előtt. Ez nem a nemlét állapota. Valójában élő aktualitás, különben nem lehetne soha belsőleg realizálni. De nem olyan formában való lét, amit az ember véges gondolkodásával meg tudna érteni. Csak a belső meglátás közvetlen fényében ragadható meg, mivel a lényeg nem különbözik a belső meglátástól magától. Nem fogható meg a gondolkodás konklúziójával, sem látomásszerű víziókkal, amelyek még a formák korlátain belül állnak. A végső valóság igazsága a csend és a leírhatatlanság.

(Paul Brunton: Az Önvaló Bölcsessége)

Minden mozog, és mégsem mozog semmi. 

Moziba mész, és látsz egy akciófilmet a jó emberről és a rosszról - sok harc, villámgyors autók és robbanások mindenütt. Mindig nagyon gyorsan mozog minden. A napi életünk is ilyen: minden állandóan mozog, jön és megy megállás nélkül. Úgy tűnik, mintha nem lenne olyan hely, ahol nyugalom van. De a film valójában csak egy nagyon hosszú filmszalag. Egy másodpercben körülbelül huszonnégy képkocka van. Mindegyik képkocka egy különálló esemény. De egyik képkockán sem mozog semmi. Mindegyik teljesen mozdulatlan. Minden egyes képkocka egy teljes kép. Soha semmi nem jön vagy megy, illetve jelenik meg vagy tűnik el egyetlen képkockában sem. Mindegyik képkocka teljes nyugalom. A vetítőgép ugyanakkor nagyon gyorsan mozgatja a képkockákat, és e képkockák mindegyike nagyon gyorsan fut a lencse előtt, így a cselekvés a vásznon folyamatosnak tűnik. Nincs törés a dolgok mozgásában. Azonban amikor kezedbe veszed a filmszalagot, és a fény felé tartod, valójában semmi nem mozog rajta egyáltalán. Mindegyik képkocka teljes. Minden egyes pillanat tökéletesen nem mozgó cselekvés.

(Seung Sahn: A zen iránytűje)