azúr kék

És íme az álom:

Mosollyal szeltem át a végső láncokat,
és többé nem maradt semmi,
csak a mai nap látszata.

Nyitott szárnyakkal, immár arc nélkül
szálltam a légben, mely gyászosan hordott,
egy percig óriás madár,
aztán pici méh, aztán álom
csupán, vagy álomnak álma.

Időkön, tavakon, tájakon szálltam
s hosszan keresett kincseken.
Végül világranyíló szem voltam
s egy könnycsepp e tágranyílt szemben.

Aztán a fájdalom is eltűnt,
és minden,
és nem voltam semmi.
Vagy tán már minden voltam
a széles kék semmiben,
amely magába zárja a világot.

Nap mint nap építenünk kell magunkat, annak ellenére vagy éppen amiatt, hogy tudjuk, véges és bizonytalan az időnk. Ragaszkodnunk kell legbensőbb valóságainkhoz, még akkor is, ha olyanok, mint az álmok.
A nappal is álmodók sok mindent tudnak, amit azok, akik csak éjszaka álmodnak, nem ismernek. Az öröklétbe tekintenek, és amikor felébrednek, borzongva fedezik fel, hogy valami nagy titok közelében jártak. Homályosan felfognak valamit a jó bölcsességéből, de többet, mint a rossz puszta tudását. Tájoló és kormánylapát nélkül is nekivágnak a megfoghatatlan fény hatalmas óceánjának.

Paolo Santarcangeli

Watson, nézZen fel az égre!

Sherlock Holmes és dr. Watson túrázni mennek, felállítják a sátrukat, és elalszanak.
Néhány óra múlva Holmes felébreszti hűséges társát:
– Watson, nézzen fel az égre és mondja meg, mit lát!
– Millió csillagot látok.
– És mit mond ez önnek?
Watson eltöpreng egy darabig.
– Asztronómiai szempontból ez azt jelenti, hogy milliónyi galaxis létezik, és potenciálisan milliárdnyi bolygó. Asztrológiailag ez azt jelenti, hogy a Szaturnusz az Oroszlánban áll. Az idő tekintetében ez azt jelenti, hogy körülbelül negyed négy van. Teológiai szempontból ez a bizonyíték arra, hogy az Úr mindenható és hogy mi kicsinyek és jelentéktelenek vagyunk. Meteorológiai nézőpontból ez arra enged következtetni, hogy holnap gyönyörű napunk lesz. És Önnek mit mond ez?
– Watson, maga tökfilkó! Valaki ellopta a sátrunkat!

Korszellem

Szinte mindent kiemelhetnék az alább olvasható két cikkből. Inkább csak annyit fűznék hozzá, hogy nem lehet az embert kiragadni a környezetéből. Akkor sem, ha önfejlesztő utat jár, neadj'Isten spirituális felfedező ösvényen halad. Én is azt gondolom (mint Byung-Chul Han és mint Hamvas Béla is) már régóta, hogy a pszichológia, a coaching, az ezoterikus tanfolyamok, jógák, ilyen-olyan módszerek valójában nem az egyént és öntudatra ébredését, hanem a társadalmat szolgálják. Nincs is ezzel baj, kereslet és kínálat találkozik, hiszen az emberek zöme valójában nem látni akar, csak boldog szeretne lenni, vagy legalábbis kicsit megkönnyebbülni. 

A két írás remek összefoglaló az aktuális korszellemről. Nem csak mi hatunk a környezetünkre, hanem az is hat ránk, bizony erősen kondicionálja a tudatunkat. Ezt sokszor elfelejtjük, hajlamosak vagyunk minden problémánkat személyesnek tekinteni. Könnyebb viszont ha tudjuk, minek vagyunk kitéve az adott időben, s nem hiszünk el mindent, legfőképpen azt nem, hogy minden csakis rajtunk múlik, mert ez nem így van. Mint ahogy az sem igaz, hogy a világ tehet mindenről. Szét kell tudni válogatni azt, mi az ami rajtunk áll, és mi az ami nem. Hamvas írja, hogy "az értelmes gondolkozás az, amely ha minden egyéb kimarad, az egyetlen segítség". S még azt is, hogy "mágikus erők voltak és vannak és azokat maradéktalanul csak a maximális teljesítőképességű értelem tudja fénykörébe vonni úgy, hogy a mágia, maya eloszlik".

Régen nem véletlenül vonultak kolostorokba, zárdákba, barlangokba, sivatagba azok, akik fel akartak ébredni. Mert a világ ellenerő, mindig is az volt (s mindig is az lesz). Pedig a múltban még nem volt hét és fél milliárd ember, az a jóval kevesebb ember nem volt ennyire űzött vad, nem volt megfigyelés, telefon és sok más zavaró és zaklató tényező. Mégis tudták és érezték, hogy a magány és a csend az, ami kivezet a világ káprázatából. És ha ebből morzsák sem maradnak, akkor teljesen elveszünk. (a szerk.)

A lélekben szunnyadó termelőerőt a legkövetkezetesebben a neoliberalizmus ébreszti fel és aknázza ki. A fókusz is áthelyeződik: a test fegyelmezése mellett immár a lélek működésének optimalizálásának és uralásának mikéntje válik a fő kérdéssé. Persze a test még ma is figyelemre méltó, de részben már másként: mint esztétikai és egészségtechnikai optimalizáció tárgya. Fitneszstúdiók, edzőtermek, szépségszalonok, plasztikai műtétek kínálják – jó pénzért – a testi adottságok átalakítását. A fittség és a szexiség a piacon forgalmazható és értékesíthető erőforrásokká váltak. A neoliberális testpolitika mellett igazán azonban csak a neoliberális pszichopolitika tört előre – írja Han.

Légy önmagad menedzsere! Workshopokat látunk, amin megtanítanak, hogyan menedzseljük magunkat, hogyan építsük fel saját brandünket. Motivációs hétvégéken vehetünk részt, ahol megtanulhatjuk, honnan merítsünk újabb morális erőforrásokat a munkához, a jobb teljesítményhez, önmagunk hatékonyabb kihasználásához (kizsigereléséhez). Tréningekre mehetünk (ha alkalmazottak vagyunk, gyakran nem is választhatunk: mennünk kell), ahol megtudhatjuk, hogyan dolgozhatunk jobban, teljesíthetünk többet, lehetünk még hatékonyabb munkaerő, még versenyképesebb dolgozó.

Színes magazinok lapjairól, önsegítő könyvek oldalairól megtanuljuk: csak rajtunk múlik, csak akarnunk kell. Coach segítségét kérhetjük, hogy segítsen még olajozottabbá válnunk, még céltudatosabbá (lézer-fókusz!), még ambiciózusabbá, még sikeresebbé! Megtanuljuk vizualizálni a vágyott sikert, gondolatban belehelyezkedünk a megcélzott jövőbe, hogy onnan rajzoljuk meg az utat visszafelé, a jelenig. Megtanulunk mindent projektesíteni: lépésekké formálni és végrehajtani. Listákat készítünk az elvégzendő feladatokról, megtanulunk módszeresen építkezni, a projekteken keresztül önmagunkat menedzselni. Ha együttműködünk, meetingekre futunk, brainstormingokon kreáljuk meg a kontentet, bevonjuk az expertiset, kérjük a supportot, rögzítjük a timingot, analizáljuk a piacot, fixáljuk a szegmenst, véglegesítjük a célcsoportot, majd marketingeljük és persze menedzseljük a projektet.

Itthon sem kell magyarázni, mire utalnak e projektangol-kifejezések. Han is ezekkel illusztrálja mondandóját németül írt könyvében. Ha pedig valahol homokszem kerül a gépezetbe (olyan, ami a szokásos módszerekkel már nem menedzselhető), szakember segítségével próbáljuk elhárítani a „blokkokat”. (Egy szakember vagy valaki más segítségével.) Feltárjuk az elakadás okait, éles szemmel olvasni kezdjük az univerzum nekünk küldött jeleit (rossz úton jársz, válaszd a szíved útját!), ismerőseink viselkedésében felismerjük a nekünk tartott tükröket, majd elszánjuk magunkat a beavatkozásra. Kikapcsoljuk a sejtmemóriába kódolt negatív meggyőződéseinket, a sikerben meggátló negatív gondolatokat. Aktiváljuk a vonzás törvényét, rámosolygunk a szerencsére, hogy az is visszamosolyogjon ránk. Kinyitjuk a szívünket, hogy végre elérhessenek az új impulzusok, amelyek megváltoztatják az életünket. Tudatunk kvantumhullámaival semlegesítjük a születés előtt (vagy közben) elszenvedett sérelmeket, a karmikus botlásokat, korábbi inkarnációink kudarcait, majd kihívássá formáljuk az előttünk tornyosuló akadályokat. Nehézkedéseinket elengedjük, vereségeinket belátásélménnyé alakítjuk, bukásainkból tapasztalatot nyerünk, eggyel magasabb rezgésszintre emelkedünk, a tanfolyamról oklevelet kapunk, szekunder angyallátóvá vagy harmadik szintre lépő gyógyítóvá avanzsálunk. Előléptetésünk, fizetésemelésünk, magánéletünk rendeződése (az új szerelem) mind-mind igazolják, hogy jó úton járunk. (Csak így tovább!) Ha nem sikerülne, újra próbálkozunk, vagy más healert választunk. Olyat, aki jobban tud segíteni a fejlődésben.

A cél végső soron önmagunk átalakítása, hajlékonyabbá, rugalmasabbá, ellenállóbbá tétele. Reziliencia, asszertivitás, flexibilitás – ezek az új hívószavak. Nyitottság, versenyképesség, terhelhetőség, jó kommunikációs és problémamegoldó képesség – ezek a továbbra is érvényben lévő régiek. Idomulj még jobban a változó körülményekhez! Simulj még jobban a piac elvárásaihoz! Illeszkedj hézagmentesen az új környezetbe! Légy proaktív! Állj készen! Gondolkodj előre! Előzd meg az igényt! Tudd ma, mi kell holnap! Légy Te a jövő a jelenben! Mosolyogj! Érezd magad kicsattanóan boldognak! Erre minden okod meg is van: vár Téged egy Jó Csapat!

Légy pontosan olyan, amilyen fogaskerékre éppen szükség van. Légy konform! Légy a legboldogabb fogaskerék a tőke rendszerében!A neoliberális pszichopolitika eltereli a figyelmed. Már nem azzal foglalkozol, milyen viszonyok között élsz, hanem azzal, hogy hogyan működhetnél jobban benne. Nem arra figyelsz, milyen világban élsz, hanem arra, hogy hogyan lehetsz sikeresebb benne. Ha a neoliberális pszichopolitikán múlik, az igazságtalan, egyenlőtlen, elnyomó helyzeteket sem megváltatni akarod, hanem minél jobban a javadra fordítani őket.

Éber Márk Áron: A lelkünkben duruzsoló hatalom (részlet, a teljes írás a link alatt)

Úgy váltunk szolgává, hogy nincs fölöttünk egy parancsoló úr: saját magunk kizsákmányolói lettünk. Ez az egyik alapvető állítása az elmúlt években szép lassan igazi filozófussztárrá váló Byung-Chul Hannak, aki szerint a késő kapitalizmus korlátlan szabadságról szóló ígérete végül kényszerek és elnyomások új, minden korábbinál szorosabban fogó hálóját fonta körénk, és lassan az se biztos, hogy beszélhetünk még egyáltalán emberekről. Az idén 60 éves Han Szöulban született, de már évtizedek óta Németországban él, pályáját Heidegger-kutatóként kezdte, majd egyre többet foglalkozott a kultúra kérdésével, de írásait sokáig csak kevesen ismerték. Pár éve viszont valami látványosan megváltozott, németországi berobbanása után számos nyelvre elkezdték lefordítani köteteit,  mostanra pedig az lett a helyzet, hogy idén februárban a legnagyobb brit könyvesboltlánc egyik londoni központi boltjában a kiemelt ajánlatok között láttam viszont Han pár éve megjelent könyvét.

Ha létezik olyan, hogy korszellem, akkor Han telibe találta azt. Rövid, de nagyon sűrű, esszészerű könyveiben olyan jelenségeket jár körbe, mint a kiégés, a mentális betegségek terjedése, a digitalizáció mindent felemésztő tendenciája vagy az új típusú munkák lélekölő mivolta. Han egy másik, több könyvében is előkerülő állítása, hogy a mai világot már nem lehet a 20. század filozófiái felől megérteni. Amit a hetvenes-nyolcvanas évektől meghatározóvá váló neoliberális politika az internettel összefogva a fejlett országokban létrehozott, annak leírásához új fogalmi keretek kellenek.

Barátságos Big Brother 

Ha az internetben és a digitális eszközökben rejlő fenyegető lehetőségekről, az életünk minden pillanatát megfigyelő rendszerekről van szó, sokszor George Orwell 1984-ének disztópikus világképét szoktuk felhozni hivatkozási alapként. De Han szerint ez alapvetően téves párhuzam: az 1984 megfigyelő állama egy korlátozó, elnyomó állam volt. Az a digitális alapú világ, ami viszont a fejlett országokban elkezdett kialakulni, egyáltalán nem akar elnyomni vagy megfélemlíteni: a végtelen szabadság és a határtalan kommunikáció lehetőségét ígéri.

Ez a világrend már a kezdetekor nyíltan Orwell regényével szemben határozta meg magát. 1984-ben, a Super Bowl szünetére készített, Ridley Scott által rendezett reklámfilmjében az Apple éppen az 1984 disztópiáját eltörlő eszközként harangozta be a Macintosh számítógépeket. Han szerint végül viszont az derült ki, hogy ez a reklám nem a megfigyelőállam végét jelentette be, hanem egy újfajta hatalomtechnológia érkezését: amely már nem tilt, hanem ösztönöz, amely önmegvalósításra és fogyasztásra biztat, amely barátságos, és épp ezért sokkal hatékonyabb, mint a megelőző hatalmi rezsimek.

Han egy új korszak hajnalát látta meg ebben a reklámfilmben, mely a 21. század elejére teljesedett ki igazán. És amely egyben szakítást is jelentett a 20. század nagy részét meghatározó hatalmi rezsimmel, a biohatalommal.

Amíg a test volt a lényeg 

A biohatalom fogalma a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Michel Foucault életműve révén vált megkerülhetetlenné, és alig akad olyan területe a társadalomtudományoknak, ahova ez a fogalom a nyolcvanas évektől kezdve ne szivárgott volna be, felforgatva mindent.

A biohatalom fogalmán keresztül vált megfoghatóvá az a változás, ami a nyugati világban a 17.-18. századtól kezdve végbement: ahogy az állam figyelme egyre inkább az emberek élete felé fordult, és a korábban, évszázadokon át meghatározó büntető módszerek helyett egyre nagyobb szerepet kaptak a megfigyelő és ellenőrző eszközök. Emiatt a változás miatt a hatalom korábban soha nem látott mértékben vált képessé beavatkozni az emberek életébe.

Ez a beavatkozás elsősorban az emberi testekre irányult: egyrészt az ipari forradalom hajnalától kezdve a hatalom célja volt az ember fizikai képességeinek növelése és precíz ellenőrzése, hogy azt hatékonyabban lehessen a termelés szolgálatába állítani, másrészt így nagyobb léptékű változások is tervezhetővé váltak. Ekkor jelentek meg hangsúlyosan a társadalmak irányításában olyan kérdések, mint a népességszaporulat, a születési és halálozási arányok, a várható élettartam.

Az erre a két pólusra épülő hatalom már nem az élet kioltásával fenyegetve akar irányítani, hanem fokozatosan bekebelezi az élet minden zugát. Intézményrendszerek, gazdasági és politikai eszközök nőttek ki ebből a változásból, melyek a testek és a népesedés feletti hatalmi ellenőrzést tették lehetővé. Ez lett a biohatalom korszaka, az első korszak a történelemben, amikor „az ember biológiai meghatározottságai visszatükröződtek a politikában”.

Foucault szerint ez a változás előfeltétele volt a kapitalizmus kialakulásának: a kapitalizmus ugyanis „csak azután vethette meg a lábát, hogy az emberi test ellenőrizhetően betagozódott a termelő mechanizmusba, illetve a népességgel kapcsolatos jelenségeket hozzáigazították a gazdasági folyamatokhoz”. E hatalomtechnikai váltás után, a 18. század második felétől kezdve a hatékonyság és a termelékenység válhatott a legfontosabb társadalmi szervezőelvvé. A hatalom többé nem az emberek megfélemlítésében, hanem engedelmes és hasznos munkavállalók megteremtésében vált érdekeltté. Az új hatalmi technológiák éppen erre voltak alkalmasak: munkaerőként teremtették meg az egyének testét és lelkét.

Ennek a folyamatnak számos eszköze volt: a munkaidő szabályozása, a dolgozók megtakarításának ellenőrzése, az egészségügyi előírások, az egyének megfigyelésének fokozása mind ebbe az irányba hatott. Ezzel párhuzamosan, az oktatási és egyéb intézményrendszerek hatékony segítségével, a biohatalom úgy tudta beállítani a munkát, mint ami magától értetődően jelenti az életünk alapját és keretezését. 1973-ban, a riói egyetemen előadva Foucault úgy fogalmazta meg ezt, hogy „a munka semmiképpen nem képezi az ember konkrét lényegét, vagy esetleg az emberi egzisztenciát a maga konkrét formájában. Egy bizonyos műveletre, vagy inkább bonyolult műveletek egész sorára van szükség ahhoz, hogy kialakuljon az ember helye a munka folyamatában, hogy hozzákötődjék a munkához, s csak ezen árán érhető el, hogy ténylegesen rákapcsolódjon a termelés apparátusára”.

Arról is beszélt ekkor, hogy a kapitalista rendszer sokkal mélyebben behatol a létezésünkbe, mint ahogy arról gondolkozni szoktunk. A kapitalizmus hozta ugyanis létre a „19. században azt az uralmi formát, mely kénytelen volt kidolgozni az embert a munkához láncoló politikai és hatalmi technikák együttesét; azt a technikaegyüttest, melynek hatására az emberi test és idő munkaidővé és munkaerővé változott, melyet valóban tovább lehetett alakítani nyereségtöbbletté”. Ahhoz, hogy az ember a termelés működtetőjévé válhasson, szükség volt arra, hogy az ember létezést mikroszkopikus hatalmi hajszálerek szőjék át.  Ez a biohatalom a maga teljes pompájában. És ez az a fogalmi keret, amely Han szerint a 21. század elejére elveszítette magyarázóerejét.

Neoliberalizmus és pszichohatalom 

Foucault 57 évesen, 1984-ben halt meg, és utolsó alkotói éveiben ugyan egyre inkább felmerült számára is a kérdés, hogy az általa kidolgozott, elsősorban a 18. és 19. századi kapitalizmus megértésére alkotott fogalmai hogyan alkalmazhatóak a 20. század második felére, a válasz kidolgozására már nem maradt ideje.

Az elmúlt évtizedekben számos találgatás született arról, hogy hogyan formálódott volna tovább Foucault hatalomkoncepciója a neoliberalizmus térnyerése után, és ehhez az áramlathoz csatlakozott Han is, amikor arra jutott, hogy szerinte Foucault idővel jó eséllyel átértékelte volna a biohatalom fogalmát, és áttért volna a pszichohatalomra.

A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a nyugati világban egyre inkább meghatározóvá váló neoliberalizmust Han a kapitalizmus egy olyan mutációjának tekinti, amely elsősorban már nem a testekre koncentrál, hanem a tudatra, és amely a pszichét ismerte fel produktív termelőerőként.

Ez a felismerés összhangban van a munka jellegének alapvető megváltozásával: a hetvenes évek óta zajló elektrotechnikai forradalom, azaz a számítógépek és digitális eszközök terjedése alapjaiban változtatta meg a munkakörülményeket. Egyre több és több lett az olyan munkatípus, mely már nem az anyagi világ dolgainak megformálásáról és kezeléséről szól, hanem immateriális alapon nyugszik: szavak és érzelmek, ötletek, kódok és vizuális jelek válnak egyre nagyobb arányban a munka tárgyává, információkat és szoftvereket állítunk elő, a test pedig egyre inkább átkerült a szépség- és az egészségipar felügyelete alá.

És Han szerint ez az eltolódás alapvető jelentőségű: ezáltal ugyanis a munka sokkal hatékonyabban tudta gyarmatosítani az életünket, mint korábban valaha, és életünk meghatározó szervezőelvévé válhatott az állandó önoptimalizáció, amiről hamar kiderült, hogy a hatalmi alárendelés egy nagyon hatékony formája.

Han történészi és antropológiai munkákra építve érvel úgy, hogy a kapitalizmus kialakulását követő évszázadokban az emberek egy jelentős részének életében sokkal világosabb határok húzódtak a munkaidő és a szabadidő között. Az elmúlt évtizedek viszont e határok elmosódását hozták magukkal.

Egyrészt, mert a fejlett országokban látványosan visszaszorult a határozatlan idejű szerződéses, fix munkaidős, heti 40 órás, végezhető munkakörök aránya. Ami jött helyette, azt munkaadói oldalról rugalmasabb, munkavállalói oldalról pedig bizonytalanabb körülményekként lehet leírni: jelentősen megnőtt a határozott idejű, illetve projekt alapon szerveződő munkakörök aránya, nagyon terjed az önfoglalkoztatás, egyre több a részmunka, és ezek mind olyan tényezők, melyek jóval kiszolgáltatottabbá teszik az érintett emberek életét.

A másik jelentős változás a technológia frontján ment végbe. Az okostelefonok és az internet villámgyors terjedése révén radikálisan átalakult a munkavállaló és a vállalata viszonya. Az elmúlt években számos kutatás készült a radikálisan megváltozott munkarutinokról: arról, hogy milyen sok munkavállaló kezdi a napját ébredés után a munkahelyi levelek átfutásával, hogy aztán este, bőven a munkaidő lejárta után még munkahelyi ügyekkel foglalkozzon otthonról.

Azáltal, hogy már sokkal kevésbé vagyunk fizikailag a munkahelyünkhöz kötve, sokkal inkább ki is vagyunk szolgáltatva neki. Az okostelefonok, melyek a több személyes szabadság ígéretével jelentek meg a piacon, több kényszert és nagyobb ellenőrzést hoztak magukkal. A digitális eszközök és az internet miatt a figyelmünk pedig töredezettebb és szétszórtabb, mint valaha.

Han példája szerint a sokak által éltetett multitasking képessége valójában nem előrelépés az emberek számára, hanem visszazuhanás a vadállatok világába: a vadon élő állatok azok, melyeknek folyamatosan egyszerre több felé kell figyelniük, az állandó fenyegetettség miatt sosem tudnak elmélyedni egyetlen cselekedetben. Az emberi gondolkodás sajátja éppen a szemlélődő alámerülés volt, ezzel szemben a multitasking széles, de lapos figyelme a hanyatlás tünete. Ezek a munkaerőpiaci, illetve technológiai változások szervesen illeszkedtek a neoliberális fordulatba, melynek következménye az egyéni felelősséget, az állandó versenyhelyzeteket hangsúlyozó, individuális ösztönzőkkel operáló vállalati kultúra, mely idővel a munkatípusok többségét áthatotta.

Ennek alapvető hatása volt a személyiségünkre is: az University of London kutatója, Peter Fleming például arról írt pár éve megjelent könyvében, hogy a 21. század elejére megjelent az „Én, a Munka” funkciója. Elemzése szerint míg korábban a munka inkább csak egy volt az emberek mindennapi tevékenységei közül, a kapitalizmus jelen korszakára egy olyan funkcióvá vált, mely az identitásunk szerves alapját adja.

Ez is az immateriális munkatípusok terjedésével függ össze, hiszen emiatt a munkavállalók egyre nagyobb hányada szorult rá arra, hogy már ne fizikai termelőerejét, hanem az érzelmeit, kognitív képességeit, kreativitását, azaz magát a személyiségét bocsájtsa áruba. És ez a változás, ami Han szerint nem értelmezhető a fegyelmezés világa felől. Ha meg akarjuk érteni a mai világot, akkor már nem a gyárak, a börtönök vagy a szanatóriumok világát kell feltérképeznünk, mint ahogy arra Foucault tett kísérletet, hanem a fitneszstúdiókét, a repterekét, a génlaborokét és a bevásárlóközpontokét. A jelenkor alanya ugyanis nem a fegyelem, hanem a teljesítmény társadalmának lakója.

Beteggé facsarjuk magunkat 

A munka persze már a kapitalizmus előző korszakában is központi jelentőségű volt. De akkor még a fegyelem felől volt szabályozva, tiltó-parancsoló munkaszervezés szabta meg a kereteit. Ezt váltotta le mára számos munkatípusnál a megerősítés és az igenlés elve. Az 'Ezt kell csinálnod' helyett az 'Igen, meg tudjuk csinálni' lett a jelszó, ennek a túlcsorduló pozitivitásnak pedig számos káros következménye lehet.

A modernkori szorongás egyik legismertebb kutatója, Alain Ehrenberg mutatta be, hogy a nyugati társadalmakban a hetvenes évektől bekövetkező változások hogyan hatottak az emberek mentális egészségére. A depresszió népbetegséggé válásának egyik kiemelt színtere nála is a munka világa: a nyolcvanas évekre, ahogy felbomlott a fegyelmezésre épülő munkaszervezési modell, megjelent egy olyan humántőke-menedzselési szemlélet, amely nagy hangsúlyt fektet az autonóm viselkedési formákra, fontossá vált, hogy minden alkalmazott vállalkozói szemlélettel bírjon.

Ekkor már nem vak alkalmazkodást várnak el a munkahelyeken, hanem kezdeményezőkészséget: a jó munkavállaló az, aki minden kognitív kapacitását alárendeli a cég teljesítményének, gyorsan tud alkalmazkodni és minden helyzetben feltalálja magát. Ennek a szemléletnek a terjedésével párhuzamosan ugrott meg a mentális problémák száma is a fejlett országokban, és Ehrenberg elemzésében a modern individuum depresszióját az okozza, hogy látszólag megkapta az engedélyt a teljes szabadságra, de képtelen felnőni ehhez a feladathoz. A témával foglalkozó, 1998-ban megjelent könyve óta világszerte számos kutatás és tanulmány született, mely a gazdasági berendezkedésünk és a mentális egészségünk közötti kapcsolatot vizsgálta, és a felismerések rendre egy irányba mutatnak: a kapitalizmus új korszakának az önmegvalósítást hirdető, és a közösségeket háttérbe szorító tendenciája miatt az identitás kialakulását és megszilárdulását komoly akadályok nehezítik.

Ezek a feszültségek jelennek meg Han szerint azzal, hogy míg a korábbi korszak szubjektuma alapvetően kötelességteljesítő szubjektum volt, addig e új világ alanya nem kötelességből végzi a dolgát, hanem örömöt és kielégülést vár el érte. Az önmagukat menedzselő, projektekben és startupokban gondolkodó egyének így kiszabadulnak a parancsoló 'Másik' fennhatósága alól, de ez Han szerint közel sem jelent valódi felszabadulást.

Azzal ugyanis, hogy önmagunk vállalkozójává válunk, odalesz az a forrás is, amely el tudta ismerni a teljesítményünket, így odalesz a feladataink végrehajtása után érzett elégedettség. A kielégülés elmaradása újabb dinamikát indít el: a teljesítmény-szubjektum úgy érzi, még többet és többet kell dolgozzon. Ehhez társul hozzá a megváltozott termelési viszonyok okozta teher: sokkal ritkábban érezhetjük úgy, hogy egy munka végére pontot tehetünk. Helyette egymásba átfolyó részfeladatok vannak, a munka egy lezárhatatlan folyamat lett, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak.

Annak, hogy az érzelmeink a termelés eszközévé váltak, egy további következménye lett, hogy ma mindent elborít az érzéseinkről és a hogylétünkről szóló beszéd. Egész iparágak épültek fel a jóllétünkre, a személyes hatékonyságot elősegítő trükkök elárasztják az életmódmagazinokat, virágoznak a motivációs tréningek és a coachszakma, hatalmas népszerűségnek örvend az érzelmi intelligencia koncepciója és a nagyvállalatok HR-stratégiái kiemelt kérdésként kezelik a jelentkezők személyiségjegyeit.

De hiába a rengeteg pozitív üzenet, a 'Valósítsd meg önmagad!' felszólítása, Han szerint nem a jó élet iránti érdeklődés mozgatja ezeket az önoptimalizációs trendeket, hanem a piaci logika elve: itt már nem csak a munkaidő kizsákmányolása történik, hanem a munkavállalóé is.

Han konklúziója szerint a teljesítmény-szubjektum egy projektté szabadította fel magát, de ez egyáltalán nem jelentette az erőszak vagy a hatalom eltűnését, a kívülről érkező kényszer egyszerűen csak belsővé válik. Ez kapóra jön a gazdasági rendszernek is, hiszen az önkizsákmányolás mindig sokkal hatékonyabb a rendszer szempontjából, mint a kényszerek által szabályozott külső kizsákmányolás. A teljesítménytársadalom így lesz az önkizsákmányolás társadalma, melyben a teljesítmény-szubjektumok a kiégésig facsarják magukat. Vagy akár tovább is: az olasz filozófus, Franco Berardi például úgy olvassa pár éve megjelent könyvében az öngyilkosságok számának alakulásáról szóló WHO-statisztikákat, hogy azok mögött a modern individuum csapdahelyzete áll magyarázatként.

Berardi is arra hivatkozik, hogy az immateriális munka terjedése miatt a kreativitásunk és az érzelmeink váltak a termelés részévé, ez pedig az embereket egyre inkább arra sarkalja, hogy a nyelvi-kognitív képességeikre kizárólag olyan kompetenciaként tekintsenek, mely a gazdasági versenyben felhasználható.

Ezzel párhuzamosan viszont minden olyan káros következmény, mely a megterhelő társadalmi és munkaviszonyokból származik, úgy van kezelve, mint a szubjektum belső ügye és megbicsaklása. És nagyon nehéz kiutat találni ebből a csapdából, mert Berardi szerint mindez mélyen gyökerezik a kultúránkban és a gondolkodásunkban. Elemzése szerint emiatt fordulhat elő, hogy egyre többen érzik magukat egyedül és versenyhelyzetbe kényszerítve, miközben az érzelmek és a kognitív képességek termelésbe vonása miatt a szolidaritás korábbi formái már nem működhetnek tovább.

Nem csak az érzelmeink válnak a munka áldozatává: Han szerint ugyanez történik a munkaidőn kívüli tevékenységekkel. Ennek szemléletes példája, ahogy a játékot megszállta a munka világa. A játékra alapból úgy szoktunk gondolni, mint ami szöges ellentéte a munkával töltött időnek. De közben a játék olyan logikával bír, amely remekül hasznosítható az érzelmeknek a termelés alá rendelésében: gyorsan ad visszajelzést és sikerélményt, ezzel pedig további motivációra sarkall. Egy játékba belemerült ember érthető módon érzelmileg jobban involválódik a tevékenységében, mint egy munkára fogott alkalmazott.

A játszó ember klasszikus filozófiai leírásai is úgy szóltak, hogy a játék akkor éri el a célját, ha a játszó feloldódik a játékban. A játéknak ezt az erejét gyarmatosítják azzal, hogy a munka világát játékosítják: a gamification mára nagyon komolyan megalapozott hatékonyságnövelő szemléletté nőtte ki magát, szakkönyvek és tréningek sokasága hirdeti, hogyan lehet a munkahelyeken a játék logikájából átemelt eszközökkel, azaz pontozással, ranglistákkal, szintlépésekkel észrevétlenül nagyobb elköteleződés felé terelni a munkavállalókat.

Az internet megöli a lelket 

Han szerint a neoliberalizmus egy nagyon hatékony rendszernek bizonyult, mivel felismerte, hogy minden, ami a szabadság kifejezéséhez és megéléséhez köthető, azaz az érzelmek, a kommunikáció és a játék, az kizsákmányolható. A kizsákmányolás belsővé vált, és mindenkit érint. Az érintettek viszont magukat látják felelősnek a helyzetükért, és senki nem kérdőjelezi meg a rendszer alapját.

Ebben a világban a hatalomnak egyre kevésbé kell megmutatnia magát. Régi felismerés, hogy a hatalom annál sikeresebb, minél csendesebben működhet, és ehhez most minden eszköz adott: ez a hatalom igent mond, biztat, a pozitív érzelmekre épít. Közben pedig mindent lát és egyre több mindent tud előre.

Fontos eszköze ennek a működésnek a digitalizáció, melynek térnyerését Han nagyon kritikusan szemléli: szerinte a korlátlan szabadság hordózójaként ünnepelt internet a totális kontroll eszközévé vált. És ennek a megfigyelőrendszernek a felépítésében önként veszünk részt, lelkesen osztunk meg magunkról minden adatot, ez pedig fokozatosan ássa alá a szabadságunkat.

A szabad döntéshez ugyanis az kell, hogy a jövő nyitott legyen. A bigdata korában viszont az emberi viselkedés egyre inkább megjósolhatóvá válik. Ugyanezt a témát járta körül más irányból Shoshana Zuboff 2019 elején megjelent sikerkönyve, a Megfigyeléskapitalizmus kora, melyben azt állítja, hogy a jelen gazdasági rendjében az emberi tapasztalatok váltak a termelés nyersanyagává, és a legnagyobb techcégek minden erejükkel azon vannak, hogy a lehető legpontosabban meg tudják jósolni a viselkedésünket és a döntéseinket.

Zuboff techalapú elemzésével szemben Han filozofikusabb irányból érvel. Szerinte azzal, hogy a digitalizáció hatalomátvételével a transzparencia lett a legfőbb rendezőelve a világunknak, odalesz valami mélyen emberi: a titok, az idegenség, a másság tapasztalata, az a felismerés, hogy az emberi élet nem redukálható pusztán adathalmazokra. A bigdata annak a személynek a vége, amely szabad akarattal rendelkezett – írja egy ponton Han, aki szerint azáltal, hogy minden mozdulatunk és keresésünk tárolva van valahol, egy sokkal precízebb kép alkotható meg a viselkedésünkről, mint amilyennel akár mi magunk rendelkezünk magunkról. A bigdata révén ugyanis olyan mikrocselekvések is feltárhatóak, melyeket az éber tudat sosem venne észre: az emberi viselkedéseknek egy sokkal finomszemcsésebb modellje ez, amely az emberek számára eddig nem volt megismerhető, és melyből kinyerhető a társadalmak kollektív tudatalattija is. Ez pedig lehetővé teszi a tömeges viselkedés olyan befolyásolását, mely pontos előrejelzést ad a társadalmi folyamatokról, de az emberi tekintet elől észrevétlen marad.

Han egyik rövid esszéjében arról ír, hogy a gondolkodás, komolyan véve a fogalom jelentését, nem a digitális terület tevékenysége: szemben ugyanis a kalkulációval, a gondolkodásban nagy hangsúly jut az elakadásokra, a szünetekre, a tévutakra és a meglepetésekre.

A digitalis információ korában ez a tevékenység viszont egyre inkább ellehetetlenül: a gondolkodás öröme helyett az információs fáradtság érzése e korszak alapélménye a töménytelen ránk ömlő információ miatt. De az adatok végtelen és transzparens burjánzása további sérülésekhez is vezet: ellehetetlenül például a bizalom társadalmi gyakorlata. Ahhoz, hogy valakiben megbízhassunk, az kell, hogy ne tudhassunk meg róla mindent azonnal. Így marad tétje annak, hogy elhiggyük neki azt, amit magáról állít. Ha azonban bárkiről bármilyen információ könnyedén kikereshetővé válik, ennek az alapvető emberi viszonyulásnak nem marad többé tere.

És odalesz az emlékezés máig megélt módja is: az emberi memória ugyanis narratívákból dolgozik, és szükségszerű eleme a felejtés. A digitális memória viszont nem felejt, csak végeláthatatlanul felhalmoz. Ez pedig megszünteti az emlékezés dinamikus, élő szerkezetét: elmesélt, emberi történetek helyett ahogy Han fogalmaz, élőhalottakra jellemző információtömeget kapunk: ott lesz benne minden elképzelhető információ, de elvész belőle az elevenség.

Ezekre építve ír arról Han, hogy a bigdata az abszolút tudás világát hozza el, melyben minden tudás felhalmozható, melyben a megismerés sosem jut nyugvópontra, az érzékszerveink információról információra rohannak tovább, a gondolkodás pedig ellehetetlenül, és így az emberi szellem, avagy a lelkünk lesz oda. Ezt megváltásként és haladásként ünnepelni szerinte tévhit, ez csak egy új barbárság előszobája.

Eltalálta, hogy mit éreznek egyre többen

Han sötét hangulatú, pesszimista elemzéseit szokás egy születőfélben lévő új német romantika filozófiai megalapozásaként is emlegetni, és ez annyiban nem meglepő, hogy mit kínál kiútként a szerinte egyre letisztultabb, átláthatóbb és így egyre embertelenebb világból. Szinte minden könyvének visszatérő állítása, hogy társadalmainkban túlcsordul a pozitivitás: világunk Jeff Koons tökéletesen simulékony alkotásainak világa lett, melyből lassan eltűnik minden, ami idegen, karcos vagy zavarba ejtő.

Ezzel szemben Han többek között a befelé fordulást, a szemlélődést, az eltévelyedést, az unalmat, a másra való rácsodálkozást élteti. Filozófiájában van valami mélyen konzervatív, kritikusai is azt vetik a szemére, hogy időnként túlontúl nosztalgikus egy olyan világgal szemben, amely jó eséllyel igazán soha nem is létezett.

Ez összefügg azzal a másik érdemi kritikával, hogy Han ugyan alapvetően általános emberi tapasztalatokként mutatja be tárgyait, de leírásai nyilván nem passzolnak az emberiség többségének életkörülményeire. Akikről Han ír, azok elsősorban a fejlett országok nagyvárosainak középosztálybeli tagjai, azok az emberek, akik információk előállításán dolgoznak, akik a leginkább haszonélvezői és/vagy kárvallottjai a digitális technológia térhódításának.

Szövegeiben csak említés szintjén kerülnek szóba a globális és országokon belüli egyenlőtlenségek, a nemek közötti gazdasági és társadalmi különbségek vagy mondjuk azoknak az embereknek az életkörülményei, akik a világ más részein végzett kőkemény materiális munkával járulnak hozzá a kapitalizmus jelenlegi szakaszának fenntartásához a fejlett országokban.

Ezek a kritikák nyilván mind jogosak, és részben el is lehetetlenítik, hogy Han könyveit társadalomtudományként olvassuk. De Han valószínűleg nem is várja el ezt egyetlen olvasójától sem. Szövegei a filozófia egy régi hagyományához kapcsolódnak, amely arra kereste a választ, hogy mi az ember. És az általa kínált válaszokhoz a jelek szerint sokan tudnak kapcsolódni.

Horváth Bence: A munka lett az életünk, és ebbe halunk bele, 444.hu

... elősegítve a képzelet tágulását

A Tér lakosainak általában
és H. C.-nek különösen,
ajánlja ezt a művét
Síkföldnek egy alázatos szülötte,
annak reményében,
hogy amiképpen őt bevezették
a három dimenzió titkaiba
minthogy előzőleg csak kettőben
volt járatos,
olyképpen annak a mennyei régiónak polgárai
is egyre feljebb és feljebb emelkedhetnek
a négy, öt vagy akár hat dimenzió titkaiig,
ily módon elősegítve
a képzelet tágulását és az
alázatosság felettébb ritka és kiváló adományának
lehetséges fejlődését
a téridom emberiség
felsőbbrendű fajainak körében

                                               Edwin A. Abbott: Síkföld

festmény: Arseniy Lapin

Beszélhetünk látásról meg tudásról. De vajon tudjuk-e mi a látás? Vagy mi az igaz tudás? Azt gondolom, nagyon eltolódtunk a lexikális ismeretszerzés, a puszta logika, racionalitás irányába. (A pszichológiában is igen népszerű a kognitív irányzat manapság.)
A régi korok embere a másik végponton volt, világát mítoszok éltették, abból építkezett és az volt az alapja. Mi már nem értjük például a fennmaradt fura szobrokat és domborműveket, ahol keverék lények jelennek meg: szárnyas emberek vagy griffek, szfinxek, sárkánykígyók és hasonlók, és nem érjük a mesék vagy mítoszok igazságát, mert azok az ősi világ szülöttei, a belső ösvények képei. Nem értjük az ősi Egyiptomot, a majákat és a többi archaikus civilizációt, mert a mi világunk a külső utakon jár. Az évezredekkel ezelőtt élt emberek tudatállapota sokkal közelebb volt az álomállapotéhoz, mint a jelenkori nappali tudatunkhoz. Mi viszont már szinte teljesen csak ebben élünk. Minél jobban kikerülünk a vakító nappal ésszerű és csak anyagot látó tudatállapotába, annál jobban veszítjük el a látás képességét. Úgy tűnik, minél világosabb a kint, annál nagyobb a sötétség bent.

A látás és lexikális tudás között olyan különbség van, mint Síkföld és Térföld között: a látás Térföld, az elmebeli ismerethalmaz Síkföld. Dimenzionális különbségek vannak. Maya fátyla valóban fátyol, elmebéli tudás nem juthat át rajta: csak bepillantani lehet mögé.

Node hogyan fejleszthető a látás képessége? Mert ez valóban képesség is, vagyis nem mindenkinek jutott egyformán belőle, viszont fejleszthető és bizonyos mértékben tanulható is, persze a csúcsa az isteni tartományba nyúlik, ami már csak kapható, kegyelem formájában. De a létra alsóbb fokait azért kialakíthatjuk, a többi meg ott terem majd, ha szükség lesz rá, ha megértünk rá. Arról nem is szólva, hogy a turijához - az éber, vagyis a valóban és teljesen felébredett tudatállapothoz - az álmodáson és a mélyalváson át visz az út.

Mivel a látás az álmodással szoros rokonságot mutat, például álomnapló írásával, az álmokon való elmélkedéssel fejleszthető. Ha elevenebben és tisztábban álmodunk, az azt jelenti, hogy vékonyodik a fátyol. Vagyis a tudatalatti és a tudatos közti választóvonal szilárdságából sokat veszíthet, nem betonfal lesz, hanem átjárható küszöb.

A szimbólumokkal való munka nagyon nagy mértékben segítheti a látásra való képességünket. Emellett növeli az általános műveltségünket is, és ez sem egy elhanyagolható előny, mert az iskolákban nem tanítanak efféle tudást. A zenben például koanokkal dolgoznak, az is a látás segítésére hivatott - ámbár már az is nagyon a gondolkodás végpontján van, mégha az azon való túllépést is szolgálja.

A szimbólumok a látás koanjai. Ha látni szeretnénk megtanulni, érdemes visszatérnünk a képek, szimbólumok világához, hisz a látásnak a képzelethez is nagyon sok köze van. A képalkotó képességünkhöz. Ezért is tettem fel ide a blogra a füllentyűk közé a szimbólumtárat, mert bőséges és hatalmas kincsestár. Például álmunkban látunk egy képet. Érdemes kikeresni a szimbólumtárból, s aztán elmélkedni vagy inkább kontemplatív figyelmünk terébe vonni. S hordozni addig magunkban, míg ki nem nyílik, fel nem fedi magát. Egy kép ezerszer több minden szónál. Például a minap szembe jött velem ez a szimbólum: ∞. (Használata John Wallis angol matematikus nevéhez fűződik, később pedig általánossá vált, mint a végtelen jelképe.) A misztikában jelenti az univerzum lélegzetét is, vagy az uroboroszt.  Ha jobban ráirányítjuk szemeinket az önmaga farkába harapó kígyó jelképére például, elképesztő összefüggések, jeletéstartalmak bukkanhatnak fel a mélytudatunkból. És ez csak egy példa.

A látás gyakorlása egyébként magát a gondolkodást is segíti, mert gondolkodáson a produktív elmehasználatot értem, nem a tudásanyag begyűjtését és elraktározását. A látás átfogó, a tudás lineáris. Jung is kedvelte a szimbólumokat, s ha belegondolunk, nagyon sokat tett le ezáltal a psziché ismeretének asztalára. A lineáris gondolkodásnak megvannak a korlátai, bár tágítjuk: a gépek irányába. A mesterséges intelligencia már nem sci-fi. Kérdés, akarunk-e egy Mátrixhoz hasonló világban ébredni, amelyben az emberi lény száműzetett a föld alá (a tudattalanba vagy tudatalattiba) s amelyet a tökéletesen logikusan gondolkodó robotok irányítanak, vagy inkább jobban kihasználjuk elménk komplexitását és képességeit? A Mátrix trilógia egyébként tökéletes példa. Aki nem lát, annak csak egy jó akció sci-fi. Aki meg lát, annak a mitológiák tárháza, filozófiai remekmű. (a szerk.)

festmény: Arseniy Lapin

A történet előtti őskor szellemének őre India szent könyve: a Véda. A Véda szó a vidja származéka, és kapcsolatban áll a latin viderével, vagyis körülbelül azt jelenti, hogy nézni és látni. Mindaz, amit a Véda mond, elsősorban látvány és kép. Nemcsak az a kép, amit az ember nappal lát, hanem az is, amit álmában és képzeletben; de úgy látszik, nemcsak a dolgok képe, hanem a dolgok értelme és jelentősége is; az is, ami a dolgokkal történik, ami a dolgokat egybefűzi és elválasztja.
Az éberség az ember metafizikai érzékenysége. Meta ta phüszika pedig annyit jelent, hogy: túl a természeten. Az éber, aki az érzékek, az értelem, az érzések, a szenvedélyek jelenségein túl lát. Az Isa-upanisád fordulata, amikor a Mester azt mondja, hogy a tudás nem éberség. A vidnya szó szerint halmozható anyagi tudást jelent. Ellentéte az avidnya, a nemtudás. A szöveg így szól: „A tudatlanok vak sötétségben bolyonganak, de még vakultabb sötétségben járnak azok, akik tudást tudásra halmoznak.” Vidnya és avidnya, értelmi tudás és tudatlanság, az álmosság két változata, mind a kettő teljesen alkalmatlan arra, hogy az ember a valóságot megértse és lásson.
Az avidjának a Véda szerint három foka van: a mély, álomtalan alvás, az álom és az ébrenlét. A mély alvásban az ember nem lát és nem tud semmit. Ez az élet leginkább lefokozott volta. Amikor az ember álmodik, lát, de nem tud. Ez már egy fokkal éberebb. Az ébrenlétben az ember lát is, tud is, de még nem éber.
Éberség csak a negyedik (turijam). Ez a negyedik fok az éberség. Az első háromtól tökéletesen különböző világos, tiszta látás. Ez a „felébredt álmodó”, ez a buddhi. Ez a mahatma - nagy lélek -, a lélek elérhető legnagyobb és legmagasabb állapota. Ő az Éber. Nem született és nem hal meg, a mindenütt jelenvaló, mindent tudó, mindent látó lélek.
Az atmanban való részesedés nem lehet soha erőfeszítés vagy tanulás vagy szorgalom vagy akarat eredménye. „Csak az éri el, akit ő maga kiválasztott”, mondja a Katha-upanisád. Semmiféle aszkétikus gyakorlat, jóga, tudás, morális fegyelem, bűntelenség még csak nyomába sem ér.

Hamvas Béla (Nézni és látni)

festmény: Arseniy Lapin

„A halál vagy kála az, ha feladjuk a szemlélődést az Önvalón, melyet a legcsekélyebb mértékben sem szabadna feladnunk.”

Vivéka-csúdámani

Van egy történet arról, hogy az istenek és a démonok egy-egy képviselője Pradzsápatihoz, a teremtőhöz járult, és megkérdezte arról, hogy mi az ember igazi Valója.

A teremtő először azt mondta nekik, hogy nézzenek bele egy tócsába, és ők látták is magukat „a hajuktól a körmük hegyéig”, és azt gondolták, hogy ez, a test, a valódi Önmaguk.

Ám az istenek képviselője, Indra rájött arra, hogy mégsem ez az, amit keresett, így visszatért Pradzsápatihoz, aki azt mondta neki, hogy „aki az álomban vándorol boldogan, az az Önvaló”. Azt gondolta hát Indra, hogy belső önmaga, a gondolatok, érzések, vágyak belső világa jelenti az igazi Önvalót.

Aztán rájött, hogy mégsem ez az, amit keres, ezért hát ismét visszament Pradzsápatihoz, aki így szólt hozzá: „amikor az ember alszik, összeszedett, békés és nem ismer álmot, az az Önvaló”. Indra így meglátta, hogy a testen és az elmén túl lévő önmaga az igazi Önvaló, ám még mindig nem volt elégedett, hiszen ez a belső valóság még mindig öntudatlan.

Így visszatért Pradzsápatihoz, aki felfedte neki a negyedik tudatállapotot, a turíját, azt a tudatállapotot, mely túl van az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapotán, amely a felébredett Önvaló állapota, amelyben az ember az Önvaló ismeretére tesz szert.

E történet mélységesen jelentős. A hindu hagyomány szerint három tudatállapot létezik: az ébrenlét, az álom és a mélyalvás állapota. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a valódi világ az érzékek által közvetített külső valóság, és hogy igazi valójuk a testi létezésben merül ki, abban, amit egy tükörben látnak, az arcban, amelyet a világ felé fordítanak. Ha egy kicsit érettebbé válik az ember, rájön, hogy igazi valóját gondolkodó és érző belső énje jelenti, a maga összes reményével, félelmével, örömével és szorongásával. Ez az álom állapotának felel meg.

Az ébrenlét és az álom állapotán túl azonban ott van a mélyalvás, a szusupti állapota is. Nyugati szemszögből nézve ez némileg meglepő, hiszen a legtöbb ember azt gondolná, hogy a mélyalvás egyszerűen az öntudatlanság állapota, és semmi jelentősége nincsen. Ám, kérdezi a hindu bölcselő, amikor a test már nem tudatos az érzékszerveiről, és az elme már nincs tudatában a saját gondolatainak, ki az, aki mégis megmarad a mélyalvás állapotában? A hindu látásmód szerint önmagunknak ez a lényege, amely túl van a testen és a lelken, minden tudatos tevékenységen, áll legközelebb az igazi Önvalóhoz. Ez a visszatérés a forráshoz, a gyökérhez, a lét alapjához.

Ebben az állapotban viszont nincsen tudatosság.

Ezért szükséges túllépni ezen az állapoton, abba, amelyet a negyedik állapotnak, a turíjának neveznek. Ez a testen és a lelken, érzékelésen és gondolkozáson túli állapot az, melyben a személy valódi létére ébred, melyben felfedezi alapját, forrását – nem az öntudatlanságban, hanem a tiszta tudatosságban. Ez a keresendő cél, melyben az ember az Önvalóra ébredésre, az Önvaló ismeretére lel. Ez az Önvaló, az Átman, a Szellem megismerése, ahol az ember szelleme eléri és megérinti Isten Szellemét.

Meg kell próbálnunk ennek az upanisadi látomásnak a mélyére hatolni. Ez minden emberi léttapasztalás alapja, ez a végső igazság, ez az, „amit megismerve minden más ismertté válik”. Az Upanisadok látói fedezték fel, s adták tovább Indiában nemzedékről nemzedékre; ebben foglaltatik India bölcsessége. Ez az intuitív igazság más vallásokban is ismert volt, a buddhizmusban, a taoizmusban és az iszlám misztikus hagyományában. Kezdettől fogva jelen van a kereszténységben is: ez az evangéliumok belső titka. Ám ez az igazság gyakran homályba merült, és a Nyugaton már szinte teljesen elveszett. Az Upanisadok azok, ahol a végső valóság eme ihletett látomása a legtisztábban kifejeződik, és ahol, mint látni fogjuk, magából a forrásból fakad fel.

Ám ahhoz, hogy felfedezzük ezt az igazságot, képesnek kell lennünk arra, hogy befogadjuk azt, mert nem adja meg magát a tanulásnak vagy a pusztán emberi erőfeszítésnek.

„Nem érhető el ez a szellem (az Átman) sem az útmutatás, sem az értelem ereje, sem a szent tanítások hallgatása révén. Csak az éri el, akit kiválaszt. Néki a szellem (az Átman) felfedi önmagát.”

És ez itt a nagy buktató! Ha azt gondoljuk, hogy az Upanisadok értelmét el tudjuk sajátítani a modern tudomány, a filozófia, a védikus műveltség vagy a nyelvi analízis bármely módszerének segítségével, kudarcra vagyunk ítélve. Az Upanisadok a metanoiát, elménk gyökeres áthangolását követelik meg, a racionális tudásból az intuitív bölcsességbe való átmenetet, melyre manapság kevesen vannak felkészülve.

Bede Griffiths: Kelet és Nyugat házassága, Filosz