Maslow: A lét pszichológiája felé

„Ma már bizton állíthatjuk, hogy az emberben létezik egy hajlam vagy szükséglet arra, hogy olyan irányban növekedjen, amit általánosságban önmegvalósításként vagy lelki egészségként foglalhatunk össze. Ez azt jelenti, hogy van az emberben egy késztetés a személyisége egységesítésére, a spontán önkifejezésre, a teljes egyediség és identitás elérésére, arra, hogy lássa az igazságot és ne maradjon vak vele szemben, arra, hogy kreatív, jó, és sok minden más legyen. Vagyis az ember úgy épül fel, hogy az egyre teljesebb lét felé törekszik, ami nem más mint amit legtöbben jó értékeknek, derűs nyugalomnak, kedvességnek, bátorságnak, becsületességnek, szeretetnek, önzetlenségnek és jóságnak neveznének."

(Abraham Maslow)

 

Legalább húszéves korától kezdve – de lehet, hogy már korábban is – Maslow-t nagyon érdekelte az, amit hagyományosan „misztikus élménynek” hívnak. Érdeklődése legfőbb forrása a jelek szerint személyes volt. Mint maga mondja (abban az egyetemi dolgozatában, amelyre korábban már utaltunk): „Jómagamnak is volt már misztikus élményem... [amelyben tapasztaltam valami] olyan intenzívet, hogy szinte könnyekre fakasztott.” Az önmegvalósításról szóló eredeti dolgozatában Maslow megjegyezte, hogy ez az élmény, amelyben „határtalan távlatok nyílnak meg” és amelyet „extázis, csodálkozás és félelemmel vegyes tisztelet” követ, viszonylag gyakran fordul elő az önmegvalósító emberek körében azon általános hajlamuk pillanatnyi felerősödéseként, hogy közvetlenebbül és tisztábban értik a valóságot. Ő azonban nemcsak a hátborzongató, remegtető, teljes és hagyományos értelemben vett misztikus élményt hangsúlyozta, hanem annak szelídebb változatait is, amelyek szerinte „naponta több tucatszor is előfordulhatnak” az önmegvalósító embereknél, és meglepően sokszor figyelhetők meg azoknál az embereknél is, akikre nem mondhatjuk,hogy önmegvalósító emberek. Ez nagyon fontos az eredeti dolgozatban, mert minden más vonatkozásban Maslow általában szakadékot látott az önmegvalósító és a pusztán „átlagos” emberek között, itt pedig azt látjuk, hogy folytonosságban gondolkodik.
Mint fentebb már utaltunk rá, A lét pszichológiája felé című könyve megjelenéséig viszont nem fejtette ki teljesen ezt a gondolatát. A 6. fejezet egyik részében, amely „Az önmegvalósítás új meghatározása” címet viseli, megjegyzi, hogy az ilyen élmények mindenkivel megeshetnek. Amikor pedig megtörténnek, akkor azok, akik megélik őket, felveszik – még ha csak pillanatokra is – azoknak a tulajdonságoknak egy részét, amelyeket az önmegvalósítás címszava alatt írt le. Valójában még az átlagemberek is „önmegvalósítókká válhatnak” egy pillanatra az ilyen élmények során. Legalább arra a rövid pillanatra „igazán [önmagukká válnak], tökéletesebben valósítják meg lehetőségeiket, közelebb kerülnek létezésük központi magjához, teljesebb emberekké [válnak]”.


A hiánymotiváció és a növekedési motiváció 

Kísérletképpen már felvázoltam a B-szeretet (a másik személy léte miatt érzett szeretet, szükségletmentes szeretet, önzetlen szeretet) és a D-szeretet (deficitszeretet, hiányszeretet, önző szeretet) szembenálló dinamikáját. Itt most e két szembenálló embercsoport példáján szeretném bemutatni és ábrázolni a fenti általánosításokat.
1. A B-szeretet „öröm” kíséretében tudatosul, és teljességgel élvezhető. Mivel nem birtokló, és inkább csodáló, mintsem a szükségleteken alapul, nem okoz bajt és gyakorlatilag mindig örömöt ad.
2. Soha nem telítődik, vég nélkül élvezhető. Általában növekszik, ahelyett hogy eltűnne. Belsőleg élvezhető. Cél, nem pedig eszköz.
3. A B-szeretet élményét és hatását gyakran hasonlítják az esztétikai élményhez vagy a misztikus élményhez.
4. A B-szeretet megtapasztalásának nagyon mély és átfogó terápiás és pszichogógiai hatásai vannak. Hasonlóak mint az egészséges anya gyermeke iránt érzett viszonylag tiszta szeretetének jellemformáló hatásai, vagy ahogy a misztikusok jellemzik Isten tökéletes szeretetének hatását.
5. A B-szeretetet nem felhőzi be a „kétség”, „magasabb”, értékesebb szubjektív élmény, mint a D-szeretetet (amelyet persze az összes B-szeretettel bíró ember megtapasztalt korábban). Erről az előnyéről több idősebb, átlagos vizsgálati személyem is beszámolt, akik közül sokan egyidejűleg és különböző kombinációkban élik meg a kétféle szeretetet.
6. A D-szeretet kielégíthető. A „kielégítés” fogalma azonban aligha alkalmazható egy másik személy csodálatra- vagy szeretetreméltósága okán érzett csodáló szeretetre.
7. A B-szeretetben minimális a szorongás-ellenségesség. Még azt is mondhatnánk, hogy a gyakorlati emberi kapcsolatokban ezek hiányoznak. Létezhet természetesen a másik ember iránt érzett aggódás/szorongás. A D-szeretetnél mindig várhatunk valamelyes szorongást-ellenségességet.
8. A B-szeretettel rendelkező emberek kölcsönösen függetlenebbek egymástól, autonómabbak, kevésbé féltékenyek, illetve kevésbé érzik fenyegetve magukat, kevésbé szenvednek szükségállapotoktól, sokkal individuálisabbak, érdeknélkülibbek, de ugyanakkor sokkal szívesebben segítik hozzá a másikat az önmegvalósításhoz, sokkal büszkébbek a másik diadalaira, altruisztikusabbak, nagyvonalúbbak és gondoskodóbbak.
9. A másik legigazibb, legbehatóbb megismerése a B-szeretetben lehetséges. Ez éppannyira gondolati, mint érzelmi-akarati reakció, mint már korábban hangsúlyoztam. Az így szerzett tapasztalat olyan nagy hatású, és a későbbiekben olymértékben visszaigazolást nyer, hogy ahelyett, hogy elfogadnám az általános tételt, amely szerint a szeretet elvakítja az embereket, én egyre inkább hajlok arra, hogy azt gondoljam: ennek az ellenkezője az igaz, vagyis hogy a szeretetlenség vakítja el az embert.
10. Végül: azt kell mondanom, hogy a B-szeretet egyfajta mélyebb értelemben, de igazolhatóan „teremti” a partnert. Képet ad neki önmagáról, valamint önelfogadást, szeretetreméltóságot – és mindezek lehetővé teszik számára a növekedést. Valódi kérdésként merül fel ezek után, hogy vajon az ember teljes fejlődése lehetséges-e nélküle.

(Forrás:www.ursuslibris.hu)