Csókold meg a boszorkát

És minden dolgok végén a boldogok ezt mondják majd:
 - Sosem éltünk máshol, csak a mennyben!

                                                                                                                                                                              (C. S. Lewis)

   Nárópa, a 11. században élt indiai jógi egyszer egy vénasszonyba botlott az utcán. A vénség tudta, hogy India legnagyobb buddhista tudósával áll szemben, és megkérdezte, érti-e annak a vsakos könyvnek a szavait, amelyet a hóna alatt tartott. Amikor Nárópa igennel felelt, a banya kaján kacagással körbetáncolta. Aztán azt is megkérdezte, felfogta-e a könyvbe foglalt tanítások lényegét. Nárópa erre igent mondott. Az öregasszony dühbe gurult, és szemforgatónak nevezte a tudóst. Ez a találkozás megváltoztatta Nárópa életét. Tudta, hogy a boszorkány átlátott rajta, hiszen valójában csak a szavakat értette, mögöttes jelentésüket és a tan egészét - amit pedig olyan ragyogóan meg tudott fejtegetni - alig.
   Mi is hasonló cipőben járunk. Egy ideig becsaphatjuk magunkat, hogy értjük a meditáció és a tan lényegét, de előbb vagy utóbb szembe kell néznünk tudatlanságunkkal. A könyvek egyetlen betűje sem lesz segítségünkre, amikor szerelmünk elhagy minket, amikor gyermekünk rosszalkodik az áruházban, vagy amikor egy kollégánk kellemetlenkedik. Vajon hogyan dolgozzuk fel fortyogó dühünket, miként hozzuk összhangba a megaláztatást a nyitottság, az együttérzés és a nem-ártás iránti törekvésünkkel?
   Ilyenkor a tanítvány fejlődése érdekes és rendkívül fontos állomásához érkezik. Amikor Nárópa mestert keresett magának, hogy az megmagyarázza a szavak mögöttes jelentését, szorongattatott helyzetbe került. Mindent tudott a ragaszkodás és az ítélkezés feladásáról, amikor azonban a mestere olyasmire kérte, amit helytelenített, megtagadta az engedelmességet.
   Mi is újra és újra hasonló kutyaszorítóban találjuk magunkat, és kiutakat keresünk. Amikor nem sétálhatunk ki az ajtón, amikor két tűz közé kerülünk, amikor nemes eszményeink sehogyan sem egyeznek a szemünk előtt zajló nyers történésekkel, az sokat lendíthet lelki fejlődésünkön. Mélypontjainkon általában elcsüggedünk, nyomorultnak érezzük magunkat. Pedig éppen a csüggedés és zaklatottság pillanataiban tágulhat ki igazán az értelmünk. Emeljük fel sisakrostélyunkat, és engedjük hatni a pillanat nyers erejét. Ilyenkor kezdjük felfogni a tan szavainak és fogalmainak jelentését. Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy megfutamodunk a kellemetlenségek elől, hogy viselkedésünk ugyancsak kiszámítható. Biztonságra és egyértelműségre áhítozunk, pedig egyáltalán nincs talaj a lábunk alatt. Tekintsük ezt inkább hatalmas szerencsének. Otthontalanságunk meglágyít és ösztönöz minket. Választhatunk: vélt biztonságunkba kapaszkodunk, vagy kitesszük magunkat a véletlen kénye-kedvére. Védtelenek vagyunk, akár egy újszülött, aki pucéran bújt elő az anyaméhből a külső fényességbe.

 
   Az igazság, mondta egy kínai mester, se nem ez, se nem az. Olyan, akár egy kutya, amelyik egy tál forró olajat szagolgat. Otthagyni nem képes, hiszen túlontúl kívánatos, de belenyalni sem mer, mert forró.
   Az ittlét teljes világosságával fénylik fel a szorongatottság pillanataiban. E suta, bizonytalan pillanat rejti eredendő bölcsességünket. A mindennapi káosz kellős közepén ott találjuk a bölcs értelmet. Nagy-nagy bátorságot igényel, ami, talán úgy érezzük, meghaladja az erőnket. De éppen ez a lényeg. Pontosan ebben a szorongató nyugtalanságban rejlik a bölcsességünk. Próbáljuk ki, milyen, amikor nem gyötör a jó és rossz fogalma, amikor megnyugodhatunk a szakadék mélyén.
   Gyermekkoromban volt a szüleimnek egy képeskönyve a Szentek élete. Olyan férfiakról és nőkről szólt, akiknek soha nem volt egyetlen haragos vagy kicsinyes gondolatuk, akik a légynek sem ártottak. Jómagam tökéletesen hasznavehetetlennek éreztem ezt a kötetet, amikor az élet értelmét kutattam. Sokkal többet mondott nekem a Milarepa élete című munka. Milarepa gyilkosként kezdte, de vezekelni kívánt bűneiért. A megszabadulást keresve sokszor csúfos kudarcot vallott. Hazudott és lopott, hogy megszerezze, amire fájt a foga. Egyszer búskomorságba esett és öngyilkosságot kísérelt meg. Máskor a régi szép idők után sóhajtozott.
   Adjunk hálát azért, hogy mesterek hosszú sora került ki embert próbáló helyzetekből nagy lelkierővel. Ha elbuktak, akkor is azt kutatták, miként állhatnának helyt az otthontalanságban. Szüntelenül arra törekedtek, hogy ne adják fel önmagukat, és ne futamodjanak meg, ha nemes eszméik és tudós könyveik mögött hirtelen feltárul a szakadék. Az ő példájukon tanulhatjuk meg, hogy ne essünk kétségbe, hogy miképp nézzünk szembe a nehéz helyzetekkel, hogy miképp élhetjük meg ezeket teljes valóságukban, a jó és rossz címkék nélkül, közönséges, beskatulyázatlan élményként.
   Az öröm és az ébredés ösvényén három hagyományos módszer létezik az alkalmazkodásra a nehéz helyzetekben. Az első, hogy feladjuk a harcot. A második, hogy orvosságként használjuk a mérgeket, a harmadik, hogy a megvilágosodott bölcsesség eszközének tekintünk mindent, ami az utunkba kerül.
   "Közeledj ahhoz, amit visszataszítónak találsz, segíts, ha úgy érzed, az meghaladja az erődet, és járj olyan helyekre, amelyek megijesztenek."
   "A három méreg a szenvedély (ide tartozik a mohóság és a szenvedélybetegség is), az agresszió és a tudatlanság (többek között a struccpolitika és az elzárkózás)." Változtassuk őket az együttérzés és a nyitottság csíráivá.

   Szokásunkká vált, hogy mindenen jobbítani akarunk. Hagyjunk fel azzal a szokásunkkal, hogy harcoljunk azzal, ami velünk vagy bennünk történik. Az esemény nem csupán megmunkálható nyersanyag, hanem maga az ösvény. Életünk minden eseményét és fordulatát ébredésünk eszközeként használhatjuk. Ha az összes eseményben a felébredett energia jelentkezését látjuk, feladjuk régi rossz szokásunkat, és többé nem kerüljük a konfliktusokat, nem szépítgetjük sem önmagunkat, sem a dolgokat, nem bizonyítjuk be, hogy a szenvedés tévedés, és elő sem fordult volna, ha előírásszerűen cselekszünk. Nem osztjuk fel lelkünket jó és rossz, tiszta és tisztátalan félre többé. A legalapvetőbb küzdelmet önnön bűntudatunk és szégyenérzetünk ellen folytatjuk. Pontosan ezekkel kell tehát megbarátkoznunk. A mindennapok viszonylatában ezek a módszerek arra serkentenek minket, hogy ne szégyenkezzünk önmagunk miatt. Ugyan mit is kellene szégyellnünk? Az életnek nevezett temetkezőhely a bölcsesség melegágya. Márpedig a bölcsesség egyszerre a szabadság záloga és a zavarok kútfeje.

   A buddhiszmus tanításai olyanoknak valók, akiknek nincs vesztegetni való idejük. Azaz voltaképpen mindnyájunknak, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Ebből a nézőpontból a halogatás a legnagyobb akadály és a legerősebb méreg. A mindenkiben mélyen gyökerező menekülési ösztön elhomályosítja észlelésünket és gondolkodásunkat. Ha tudnánk, hogy még aznap este megvakulunk, sóvárgó utolsó igaz pillantást vetnénk minden egyes fűszálra, felhőre, poszemre, szivárványra, esőcseppre - az égvilágon mindenre. Csak úgy élhetjük át a világ teljességét, ha mindenünket hajlandóak vagyunk odaadni. A szamaja azt jelenti, hogy semmit sem őrzünk meg magunknak, nem tervelünk ki menekülési útvonalakat, nem keresünk más lehetőségeket, nem hisszük azt, hogy később is bőven lesz idő az adott kérdés rendezésére. Arra neveltek bennünket, hogy amikor ég a talaj a lábunk alatt, odébbálljunk. A trükk az, hogy maradjunk, ahol vagyunk, és kötelezzük el magunkat a forró parázs mellett. A kérdés mindig az, mi mellett kötelezzük el magunkat? A látszólagos biztonság vagy a maitrí mélyebb igazsága mellet? Hol keresünk menedéket? A kicsinyes, önző kielégülésekben, beszédben és gondolatban? Vagy a harcos ösvényét választjuk, azon szökkenünk előre, túlhaladva megszokott környezetünkön?

(Pema Chödrön: Amikor minden darabokra hullik)