Mi vagyunk a világ

A kölcsönös egymásrautaltságon alapuló kapcsolat csak konfliktust teremthet. Kölcsönösen függve egymástól valamilyen cél érdekében használjuk fel a másikat. Kizárólag a végső cél számít, nem pedig a kapcsolat. Te használhatsz engem, én pedig használhatlak téged. Ebben a használatban éppen maga a kapcsolat vész el.

A kölcsönös használaton alapuló társadalom az erőszak megalapozója. Amikor egymást használjuk, csak az elérendő cél képe lebeg előttünk. A végső cél, a várható haszon akadálya a kapcsolatnak és a lelki közösségnek. Mások használata lehet akármilyen kényelmes és örömet szerző, mindig jelen van benne a félelem. Ennek leküzdése érdekében szükségünk van arra, hogy birtokoljunk. Ebből a birtoklásból származik az irigység, gyanakvás és az állandó konfliktus. Az ilyen kapcsolat sohasem vezethet boldogsághoz. A kizárólag fizikai vagy lelki szükségleteken alapuló társadalomban mindig jelen van a konfliktus, zűrzavar és nyomorúság. A társadalom az emberek egymás közötti kapcsolatait tükrözi, amelyben a szükséglet és a használat mindenekelőtt való. Amikor fizikailag vagy lelkileg használunk fel valakit szükségleteinkhez, akkor ez nem valódi kapcsolat. Lényegében nincs bensőséges viszonyunk a másik egyénnel. Hogyan alakulhatna ki meghitt kapcsolat, amikor a másikat saját kényelmünk érdekében úgy használjuk, mint egy berendezési tárgyat? Ezért nagyon fontos megérteni mindennapi életünk kapcsolatainak jelentőségét.

Kapcsolat nélkül nincs létezés: élni annyit jelent mint kapcsolódni... Sokan ezt mintha nem ismernék fel - hogy a világ nem más, mint az én kapcsolata másokkal. Problémáink gyökere ezekben a kapcsolatokban rejlik. Nyilvánvaló, ha nem értjük meg saját magunkat, kapcsolataink egyre zavarosabbá válnak. Ezért a kapcsolat különösen fontos lesz, méghozzá nem az úgynevezett tömeggel, hanem a család és barátok körében, olyan közeli emberekkel, mint házastárs, gyerek vagy szomszéd. A valódi forradalom nem tömegmozgalmak eredménye, hanem belsőleg átértékelt kapcsolat az egyetlen igazi reformokat hozó, radikális és állandó forradalom. Félünk „kicsiben" kezdeni. Mivel ilyen nagy horderejű a probléma, azt gondoljuk, sok emberre, nagy szervezetekre és tömegmozgalmakra van szükség a megoldáshoz. Laza vagy erős függőség nélkül, valamint dolgok, emberek és ideák birtoklása nélkül üresek vagyunk, nincs jelentőségünk. Valamivé akarunk válni. El akarjuk kerülni a gyötrő félelmet, hogy nem vagyunk semmik, ezért valamilyen szervezethez, ideológiához vagy egyházhoz akarunk tartozni. így tehát kihasználnak minket, ahogy mi is kihasználunk másokat. A problémához először saját kis méreteinkben kell közelíteni, és ez az „én" és „te" szintjét jelenti. A világ nem különül el tőled vagy tőlem; a világ, a társadalom olyan kapcsolat, amelyet kialakítottunk, vagy ki akarunk alakítani másokkal. Ezért te és én jelentjük a problémát, nem pedig a világ. A világ saját magunk kivetítése, ezért megértéséhez önmagunkat kell megérteni. Ha megértem magamat, akkor megértelek téged, és a megértésből szeretet lesz. A szeretet a hiányzó láncszem, nincs a kapcsolatokban meghittség, gyengédség. Mivel hiányoljuk a kapcsolatokban a szeretetet, kedvességet, nagylelkűséget és könyörületességet, belemenekülünk a tömegmozgalomba, amely csak zűrzavart és szenvedést okoz. Megtöltjük szívünket a világreform programjaival, de nem keressük az egyetlen megoldást, amely nem más, mint a szeretet.

Mit értünk szereteten? A szeretet biztosan nem emlék. Nagyon nehéz ezt megértenünk, mivel legtöbbünk számára a szeretet csupán ennyit jelent. Amikor azt mondjuk, hogy szeretjük a férjünket vagy feleségünket, mit értünk ezen? Azt szeretjük, aki gyönyört ad? Azt szeretjük, akivel azonosulunk, akiről tudjuk, hogy hozzánk tartozik? Nem a létező személyt szeretjük, hanem a „férj" vagy „feleség" jelképét. Valójában nem ismerjük férjünket vagy feleségünket. Nem ismerhetünk valakit addig, amíg ismerni csupán annyit jelent, hogy felismerni. A felismerés emlékeken alapszik - a gyönyör, fájdalom, olyan dolgok emléke, amelyeket átéltünk, megszenvedtünk, birtokoltunk, és így kötődünk hozzájuk. Hogyan tudnánk szeretni félelemben, szomorúságban, magányosságban, kétségektől gyötörve? Hogyan szerethet egy törekvő ember? Pedig mindannyian törekvő, sőt tiszteletre méltó egyének vagyunk... Ha valóban meg akarjuk tudni, mi a szeretet, meg kell halnunk a múlt, az összes érzelem, a jó és rossz számára. Mindezt könnyedén megtehetjük, ha megszületik bennünk a felismerés, hogy talán még sohasem éltünk át olyan elmeállapotot, amelyben teljes mértékben lemondunk mindenről, elhagyunk és elengedünk mindent. Erős szenvedély nélkül azonban képtelen vagyunk mindenről lemondani ugye? Nem mondhatunk le mindenről értelmi vagy érzelmi alapon. Teljes lemondás csak akkor lehetséges, ha a szenvedély intenzív. Ne riadjunk meg ettől a szótól, mivel akiben nincs szenvedély és intenzitás, sohasem ismerheti meg vagy érezheti ezt a gyönyörűséget. Az elme, amelynek fenntartásai vannak, érdeklődését (érdekes módon) érdek irányítja. Ragaszkodik pozícióhoz. Hatalomhoz, tekintélyhez, valamint tiszteletet követel, s ez nem más, mint rémlátomás. Az ilyen elme sohasem lesz képes önmagáról lemondani. Az ok nélküli szenvedély állapotában hatékonyan meglehet szabadulni minden kötődéstől. 

A szenvedély szót én az elme és a létezés állapotának leírására használom. A belső lényegről beszélek, amely erős érzésekkel és rendkívüli érzékenységgel jár - az érzelmekre hat, mint a mocsok, a szenny, a szegénység, a hatalmas gazdagság, a korrupció, egy fa, egy madár vagy az áramló víz csodálata. Arról a lelkesedésről beszélek, amit egy tavacska víztükre iránt érzünk, amikor az esti égbolt visszatükröződik benne. Nagy szükség van arra, hogy mindezt intenzíven és erősen érezzük. Akinek szíve telve, lelke gazdag, tiszta, képes erőteljes érzelmekre. Észreveszi egy fa szépségét, egy gyermek mosolyát vagy egy éhező asszony szenvedését. Érzékenyeknek kell lennünk, ami intenzív érzéseket jelent, de nem egyetlen meghatározott irányban, hanem bármi iránt, ami befogadható idegekkel, szemmel, testtel, füllel. Ha nem teljes az érzékenység, az az intelligencia hiányát jelenti. Az intelligencia pedig fogékonysággal és megfigyelőképességgel jár együtt.

Nyilvánvaló, hogy szükség van szenvedélyre, csak az a kérdés, hogyan lehet életre kelteni. Nem szeretném, ha félreértenénk egymást. A szexuális vágy az én értelmezésem szerint nem azonos a szenvedéllyel, hanem annak csupán töredéke. Legtöbben azonban beérjük ezzel a kis résszel, mivel minden más szenvedély lerombolódott bennünk - az irodában, a gyárban, a munkában, a mindennapi tevékenységek során nem marad helye a szenvedélynek, hiányzik az alkotó izgalom és felszabadultság. Ezért válik számunkra fontossá a szex. Elveszünk az apró szenvedélyekben, amelyek vagy hatalmas problémává nőnek beszűkült és erkölcsökhöz ragaszkodó tudatunk számára, vagy pedig hamarosan megszokássá válnak és elsorvadnak. A szenvedély szót a teljesség értelmében használom. Egy szenvedélyes ember, akinek erősek az érzései, nem lesz elégedett valamilyen kisebb munkával - legyen akár miniszterelnök, szakács vagy bármi más. A szenvedélyes elme érdeklődő, kutat, figyel, kérdez, követel, nemcsak arra törekszik, hogy elégedetlensége ellensúlyozására néhány célt találjon ki, amelyek elérése után nyugodtan aludhat. Szenvedély nélkül az élet üressé, sekélyessé és értelmetlenné válik, szenvedély és intenzitás nélkül valójában nem is élünk.

(Jiddu Krishnamurti)