El kell felejtened az utolsót is

"– Mindent, ami történik – mondta –, feljegyzel.
– Minden, amit feljegyzek, megtörténik – szólt a felelet."

– Jó napot. Eltévedtem. A forrást keresem, melyből az Élet Vize fakad. Tudsz rajtam segíteni?

            A vájár a hang irányába fülelt.

            – Nem tévedtél el – suttogta. – De halkan beszélj, mert szétesnek a képeim.

            Intett Barnabásnak, s az belépett nyomában a kunyhóba.

            – Ki vagy?

            – Bux Barnabás Boldizsárnak hívnak.

            – Ó, tehát a nevedet tudod még?

            – Igen. És te ki vagy?

            – Yor vagyok, akit a Vak Vájárnak neveznek. De csak a világosságban vagyok vak. A föld alatt, a bányámban, ahol tökéletes sötétség uralkodik, látok.

            – Miféle bánya ez?

            – Tárnód, a Betemetett Képek Bányája. Voltál már úgy, hogy álmodtál valamit és ébredéskor nem emlékeztél rá?

            – Igen – válaszolta Barnabás –, gyakran.

            Yor elgondolkozva bólintott. Aztán felkelt és intett Barna­básnak, hogy kövesse. Mielőtt kiléptek a kunyhóból, keményen vállon ragadta a fiút, és ezt dörmögte a fülébe:

            – De egy szót, egy hangot se, megértetted? Amit látni fogsz, sokévi munkám eredménye. Bármily zaj tönkreteheti. Hallgass hát és viselkedj csendesen!

            Barnabás bólintott, és elhagyták a kunyhót. A házikó mögött fából készült szállítótorony állt, mely alatt függőleges akna vitt a föld mélyébe. Elhaladva mellette, kiléptek a végtelen hómezőre. És Barnabás most megpillantotta a képeket, amelyek úgy feküdtek itt, mint fehér selyembe ágyazott értékes drágakövek.

            Valami máriaüvegszerű anyagból készült, leheletvékony táblák voltak, átlátszóak és színesek, mindenféle méretben és alakban, négyszögletesek és kerekek, töredékesek és sértetlenek, némelyek templomablak nagyságúak, mások olyan kicsik, mint egy szelence miniatúrái.

            Minél tovább járkáltak a képek között, Barnabás annál kevésbé értette, hogy lényegében miről van szó.

Yor halk hangon megkérdezte:

            – Volt köztük olyan, amit felismertél?

            – Nem volt – felelte Barnabás.

            A vájár elgondolkozva csóválta a fejét.

            – Miért – tudakolta Barnabás –, miféle képek ezek?

           – Ezek az emberi világ elfelejtett álomképei – magyarázta Yor. – Az álom nem semmisülhet meg, ha már egyszer megálmodták. Ám ha az ember, aki megálmodta, elfelejti – hová lesz akkor? Itt van nálunk Fantáziában, lenn a földünk mélyében. Itt vannak elraktározva az elfelejtett álmok, igen finom rétegekben, egymás felett. Minél mélyebbre bányászunk, annál sűrűbben fordulnak elő. Egész Fantázia az elfelejtett álmok fundamentumára épült.

            – Az enyémek is köztük vannak? – kérdezte tágra nyitott szemmel Barnabás.

            Yor csak bólintott.

            – És úgy gondolod, hogy meg kell találnom őket? – firtatta tovább Barnabás.

            – Legalább egyet. Egy elég – felelte Yor.

            – De minek? – tudakolta Barnabás.

            – Hallgass ide, Bux Barnabás Boldizsár — mondta –, most az egyszer elmondom neked a dolgot. Te az Élet Vizét keresed. S mert vissza akarsz találni az emberi világba, azt kívánod, hogy szeretni tudj. Szeretni – ez csak olyan szólam! Az Élet Vize megkérdi majd tőled: kit? Szeretni ugyanis nem lehet csak úgy akárhogyan és általában. Te azonban mindent elfelejtettél a neveden kívül. És ha nem tudsz válaszolni, nem szabad innod. Ezért csak egy elfelejtett álom segíthet rajtad, amit viszontlátsz, egy kép, amely a forráshoz vezet. Ehhez pedig el kell felejtened az utolsót is, amid még van: önmagadat. És ez kemény és türelmes munkát jelent. Jegyezd meg jól, amit mondtam, mert soha többé nem ismétlem meg.

            A következő napokon Barnabás keresgélt a képek között, hátha talál egyet, amelyre visszaemlékezik, vagy amely legalább valami különlegeset jelent a számára – de hiába. Esténként a kunyhóban üldögélt a bányásszal, és minthogy az öreg hallgatott, Barnabás is megszokta a hallgatást. Lassanként átvette Yor mozgását is, az elővigyázatosságot, nehogy zajt üssön, amitől a képek széteshetnek. Yor némán, csak Barnabás kezének irányításával tanította a fiút arra a művészetre, hogyan kell a finom, leheletvékony máriaüveg-rétegeket egymástól elválasztani és óvatosan kiemelni. Lassanként megtanult tájékozódni a lenti teljes sötétségben. Felismerte a folyosókat és tárnákat, valami olyan új érzék segítségével, amiről nem tudott magának számot adni. És Yor egy napon keze érintésével tudtára adta Barnabásnak, hogy mostantól fogva egyedül kell dolgoznia egy olyan alacsony tárnában, amelybe csak kúszva juthat be. Barnabás engedel­meskedett. A vájat nagyon szűk volt, és az őskőzet terhe feküdt rajta.  Úgy kuporgott begöngyölve Fantázia fundamentumának sötét mélyén, mint egy még meg nem született gyermek az anyja testében, és türelmesen bányászott egy elfelejtett álom után, egy kép után, amely őt az Élet Vizéhez vezetheti. Mivel a föld belsejének örök éjszakájában semmit sem látott, válogatni vagy dönteni sem tudott a képek között. Csak abban reménykedhetett, hogy a véletlen vagy a sors irgalma egyszer hozzásegíti az igazi lelethez. Estéről estére hordta fel a kihunyó­ban levő napvilágra mindazt, amit ki tudott fejteni a Tárnód Bánya mélyén. És estéről estére hiábavalónak bizonyult a munkája. De Barnabás nem panaszkodott és nem zúgolódott. Min­den önsajnálat kihalt belőle. Türelmes és nyugodt lett. Noha erői kimeríthetetlenek voltak, gyakran nagyon fáradtnak érezte magát.  Hogy meddig tartott ez a keserves időszak, nem lehet megmondani, mert az efféle munka nem mérhető napokkal és hónapokkal. Egyik este aztán olyan képet hozott fel magával, amely azon nyomban annyira felkavarta, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy felkiáltson meglepetésében és ezzel mindent tönkretegyen.   A finom máriaüveg-táblán nem volt túl nagy, csak akkora körülbelül, mint egy átlagos könyvoldal – nagyon világosan és élesen egy férfi látszott, aki be volt fagyva egy üvegtiszta jégtömbbe. Minden oldalról áthatolhatatlan, de tel­jesen átlátszó jégréteg vette körül tetőtől talpig.  Mialatt Barnabás a hóban előtte fekvő képet szemlélte, vá­gyakozás ébredt benne ez után a férfi után, akit nem ismert. Úgy támadt rá ez az érzés a messzi távolból, mint a szökőár keletkezik a tengeren, amelyet először alig lehet észrevenni, de amely egyre közelebb érve, hatalmas, emeletnyi hullámmá nő és mindent magával ragad és tovasöpör a végén. Barnabás majd megfulladt benne és levegő után kapkodott. Fájt a szíve, nem volt elég nagy ilyen óriási vágyakozás befogadására. Ebben az árhullámban minden emléke alámerült, ami még önmagára vonatkozott. És elfelejtette az utolsót, amije még volt: a saját nevét.

            Mikor másnap kora hajnalban felkeltek, a név nélküli fiú így szólt Yorhoz:

            – Ma már nem megyek le veled a Tárnód Bányába.

            – El akarsz hagyni?

            A fiú bólintott. – El akarok indulni, hogy megkeressem az Élet Vizét.

            – Megtaláltad a képet, amely vezetni fog?

            – Meg.

       – Vidd magaddal – suttogta –, és el ne veszítsd. Ha elveszíted, vagy összetörik, akkor számodra mindennek vége. Többé semmid sincs Fantáziában. Tudod, hogy ez mit jelent.

            A fiú, akinek nem volt többé neve, lehajtott fejjel állt és hallgatott egy darabig. Majd éppily halkan válaszolta:

            – Köszönöm, Yor, mindazt, amire tanítottál.

            Kezet fogtak.

            – Jó bányásztanuló voltál – dörmögte Yor –, és szorgalmasan dolgoztál.

            Ezzel elfordult és a Tárnód Bánya aknájához ment. Anélkül, hogy visszatekintett volna, a szállítókasba lépett és leszállt a mélybe.

            A név nélküli fiú kiemelte a képet a hóból és nekivágott a végtelen fehér síkságnak.

Elhatározta, hogy követi ezt az erőt, mert tudta, hogy a megfelelő helyre vezeti, akár hosszú, akár rövid lesz az út. Most már semmi nem tántoríthatja vissza. Meg akarta találni az Élet Vizét, és biztos volt benne, hogy meg is találja. Ám ekkor sok száz apró kéz ragadta meg és akarta a magasba rántani. A fiú teljes erejéből védekezett, mire a pillék szétröppentek. De mint a felizgatott darazsak, konokul újra meg újra visszatértek.

           A visítás és rikácsolás közepette egyszer csak halk és mégis hatalmas hang szólalt meg a messzeségből, akárha valami nagy bronzharang zengett volna.

            A salabókok egy szempillantás alatt elmenekültek, és sötét rajuk eltűnt az égen.

            A fiú, akinek nem volt többé neve, a hóban térdelt. Előtte porrá zúzva feküdt a kép. Minden elveszett a számára. Nincs már semmi, ami az Élet Vizéhez vezethetné.

        Mikor felnézett, nem messze maga előtt a hómezőn két bizonytalan körvonalú alakot látott könnyein keresztül, egy nagyot és egy kicsit. Megdörzsölte a szemét és még egyszer odanézett. Fuhur volt, a fehér szerencsesárkány és Atráskó.

(Michael Ende: A végtelen történet)