Milyen gyönyörű, milyen életteli

Jézus mondta: Ha a hústest a szellemért lett, ez csoda. Ám ha a szellem lett a testért, ez csodák csodája. Én azonban azon csodálkozom: Hogy vett ilyen nagy gazdagság lakozást ebben a szegénységben?

(Tamás evangéliuma)

   Mint a farkasokról, néha a nőkről is úgy beszélnek, mintha esetükben csakis egy bizonyos temperamentum, egy bizonyosfajta étvágy lehetne elfogadható. És ehhez túl gyakran társul még az erkölcsi jóság vagy rosszaság attól függően, hogy az illető nő méretei, magassága, testtartása és alakja egyedülálló vagy el nem fogadott ideálhoz hasonlít-e. Amikor a nőket olyan kedélyállapotba, mesterkéltségbe, olyan sémákba kényszerítik, amelyeknek a szépség és a viselkedés egyedülálló ideáljához kell idomulni, akkor lebéklyózzák testüket is, lelküket is, és többé nem szabadok.
   Az ösztönös pszichében a test érzékelőként, információs hálózatként, a kommunikációs rendszerek milliárdjainak hírvivőjeként szerepel. Az imágóvilágban a test erős szállítóeszköz, velünk élő szellem, az élet önálló liturgiája. A mesékben emberfeletti tulajdonságokkal és képességekkel felruházott mágikus tárgyként jelenik meg a test, amelynek két pár füle van, az egyik a mindennapi világ, a másik a lélek hangjainak meghallását szolgálja, két pár szeme van, az egyik a megszokott látást, a másik a távolbalátást biztosítja; kétféle ereje van, az egyik az izmoké, a másik a lélek legyőzhetetlen ereje. És még folytathatnánk a test kettősségeinek felsorolását. A test azok számára, akik értik, a rosettai kőhöz hasonlatosan az adott, az elvett, a remélt, a begyógyult élet eleven könyve. Értékét az azonnali reagálás regisztrálásának, a mély érzésnek, az előre megsejtésnek kifinomult képessége adja.
   A test soknyelvű lény. Színén és hőmérsékletén, a felismerés pírján, a szeretet izzásán, a fájdalom hamuján, az izgalom forróságán, a közömbösség hidegén át beszél. A szív heves dobogásán, a csüggedésen, a mélybezuhanáson és a kiviruló remény hangján át beszél. Ha a csodálatosnál kevesebbre értékeljük a testet, ha ennél szűkebb helyre zárjuk, akkor arra kényszerítjük, hogy az őt megillető szellem és forma nélkül éljen, megtagadjuk tőle az ujjongás jogát. Azt gondolni, hogy valaki csúnya vagy elfogadhatatlan, csak mert szépsége nem a legfrissebb divat szerint való, mélyen sérti az ősi természethez tartozó természetes örömöt.
   Nyilvánvaló, hogy a nők ösztönös természete sokkal inkább az életerő, az érzékenység és a kitartás képességéért, s nem pedig holmi külsődleges mérce szerint tartják nagyra a testet és a szellemet. Ez nem azt jelenti, hogy elvetik mindazt, ami vagy aki a kultúra bármely területén szépnek mondatik ki, hanem hogy olyan nagyra tágítják a kört, amelybe a szépség, a forma és a funkció minden formája belefér.
   Minden nőnek joga van ahhoz, hogy örömét lelje a világot elárasztó sokféle szépségben. Ha csak egyfélét helyezünk előtérbe, akkor mintegy elsiklunk a természet mellett. Ha tulajdon testének utálatára tanítják a nőt, hogyan szerethetné anyja ugyanolyan felépítésű testét? - vagy nagyanyjáét, vagy akár lányai testét? Hogyan szeretheti más nők és férfiak testét, akik azt szintén őseiktől örökölték? Ha meghiúsul az, hogy egy nő ösztönösen elfogadja testét, akkor magabiztossága vész el. Nem tud szabadulni attól a dilemmától, hogy ő jó vagy sem és önértékét arra alapozza, hogy milyen a külseje, s nem arra, hogy ki ő valójában. Az ösztön világában elképzelhetetlen hogy egy nőt ennyire foglalkoztasson a külseje. Egészségesnek és erősnek kell maradni, a lehető legjobb táplálékot kell nyújtani a testnek. Azt azonban elismerem, hogy sok nőben lakozik egy "éhes". De nem arra éhes, hogy bizonyos termetű, alakú vagy magasságú legyen, nem arra áhítozik, hogy a sztereotípiába illeszkedhessen; a nők arra éhesek, hogy az őket körülvevő kultúra elismerje őket. A belül lévő "éhes" alak arra vágyik, hogy tisztelettel bánjanak vele, hogy elfogadják, és a legkevésbé sem arra, hogy sztereotipnek tekintsék.

   Amikor seb tátong a nők pszichéjén és testén, akkor ugyanott van egy ennek megfelelő seb magán a kultúrán és végül magán a Természeten. Nincs mit csodálkozni azon, hogy kultúránkban problémává vált a természetes női test lefaragása, hiszen hasonló problémával állunk szemben a környezet lefaragásában és a kultúra divatos részekre való széthasításában is.
   Egy nő nem ébresztheti tudatára a kultúrát azzal, hogy rászól: "Változz meg". Önmagával szemben tulajdon magatartását azonban megváltoztathatja, s ezáltal megszüntetheti a leértékelő belevetítéseket. Ezt úgy teheti meg, hogy visszaveszi testét azáltal, hogy nem mond le természetes testének öröméről, nem kergeti azt a népszerű illúziót, hogy a boldogságban csakis bizonyos testalkatúak és életkorúak részesülhetnek, nem várakozik, nem tartja vissza magát a cselekvéstől, s attól, hogy visszavegye tulajdon életét, melyet szünet nélkül, teljes odaadással él. Ez a dinamikus önelfogadás és önbecsülés indítja el a kultúrában megfigyelhető magatartások változását.
   Hajlunk arra, hogy testünket olyan "másiknak" képzeljük, aki mintegy nélkülünk teszi a dolgát, s ha megfelelően "bánunk" vele, akkor segít abban, hogy "jól érezzük" magunkat. Van aki azt állítja, hogy a lélek átjárja a testet. De képzeljük el egy pillanatra, hogy a test járja át a lelket, segíti a világhoz való alkalmazkodásban, elemez, fordít, üres lapot ad és tintát, tollat, hogy a lélek leírhassa életünket. A test nem szobor. A test nem márvány. Nem tárgy. Az a célja, hogy megvédje, segítse és tűzre gyújtsa a benne lévő szellemet és lelket, hogy az emlékezet tárháza legyen, hogy eltöltsön bennünket érzésekkel - vagyis, hogy a legfontosabb pszichikus táplálékot biztosítsa. Célja, hogy felemeljen és előrehajtson bennünket, hogy eltöltsön létezésünket, ittlétünket bizonyító érzésekkel, hogy biztos talajt, erőt, súlyt adjon nekünk. Helytelen dolog olyasminek képzelni, amit elhagyunk a szellemhez való szárnyalásunkban. A test ezen élmények elindítója. A test nélkül nem volnának érzéseink a küszöbök átlépéséről, nem volna értelme a felemelkedésnek,a  súlynak, a súlytalanságnak. A test a rakétaindító állomás. A felső kabinban ülő lélek kitekint az ablakon s elámul a titokzatos csillagos éjszaka láttán.

   Egy este, a tűz körül üldögélve megpillantottam egy körülbelül harmincöt éves meztelen asszonyt; mellei kiüresedtek a szoptatástól, hasa barázdált volt a terhességektől. Nagyon fiatal voltam akkor, s emlékszem, mennyire sajnálkoztam azon, hogy szép, vékony bőre mennyire tönkrement. Valaki csörgőn és dobon kezdett játszani, s ő nekifogott táncolni. Haja, mellei, bőre, végtagjai mind különböző irányban mozogtak. Milyen gyönyörű volt, milyen életteli. Kecsessége szívbemarkoló volt. Mindig megmosolyogtam azt a mondást, hogy "tüze ágyékában lángol". Akkor este azonban láttam ezt. Láttam domborulatainak hatalmát. Megláttam azt, amiről mindig azt hallottam, nem is kell róla tudomást venni, megláttam a belülről életre kelő női test hatalmát. Csaknem három évtized telt el azóta, de én még mindig látom éjszakai táncát és még mindig lenyűgöz testének hatalma.

(Clarissa Pincola Estes: farkasokkal futó asszonyok)