Áldozathibáztatás

Egy újabb téveszme: az áldozathibáztatás. Sajnos, elég kevés szakirodalmat találtam hozzá, ugyanis jól elterjedt társadalmi jelenséggel van dolgunk, amit ráadásul a belilult ezospiri önjelölt felkentjei is szívesen alkalmaznak, és mivel igen mélyen gyökerezik patriarchális civilizációnkban, csak kevesen érzékenyek rá, és látják át megdöbbentően káros voltát. Pedig a hallgatás és az áldozathibáztatás nagyon nagy mértékben hozzájárul az erőszak globális "kultúrájának" fenntartásához. 

Ma belefutottam egy vitába, és szívem szerint azt mondanám: minden áldozathibáztató elmehet a ................................................................................ - a pontozott rész tetszés szerinti csúnya szavakkal kitölthető. Ezt mondanám, ja hogy mondtam is? Igen, magamban nagyon cizellált káromkodást rittyentettem most ide, a nap folyamán pedig a vita hevében sem voltam finomkodó. Nem vagyok egy pámpilláskodó műmájer nőszemély, és ez a magatartás bizony kihozza belőlem az egyáltalán nem toleráns énemet. Az áldozathibáztatásra ugrok. Gyűlölöm. Azért lehet annyi gyermek ellen elkövetett abúzus, mert az áldozathibáztatás bevett gyakorlat. Vagy egy ilyen áldozathibáztató vajon a holokausztot hogyan rendezi el magában? Csak egyféleképpen tudja, náci módra. Az áldozatok voltak a hibásak, úgy kell nekik, megérdemlik a sorsukat. Ugye? Vádlónak vagy néma cinkosnak lenni könnyebb, mint megvívni a csatákat és együttérezni.

Idézem ezt a nagyon "okos", és felettébb káros lila ezospiri álbölcseletet (hagy ne idézzem az egész szöveget, mert rosszul vagyok tőle):

"a bántás élményét maga hívta meg. ----

... és ő (az áldozat) kérte föl a másikat az agresszor szerepére." ("bevonzotta", nyilván, az áldozat a hibás) és "az áldozat az ördögnek áldoz" - vagyis az agresszor felmentve, az agresszor csak azért agresszor, mert ő engedte ebbe a szerepbe, vagyis az igazi, a valódi áldozat az a szegény bántalmazó. Ó anyám, hadd ne mondjak itten megint nagyon cifrákat... Az elkövetők a szövegben egyetlen hang erejéig sincsenek felelősségre vonva. Csak az áldozatok.

Ja, de, íme: "Azt mondják, halálunkkor kétszer kapjuk meg az életfilmünket: egyszer eredetiben, ahogy éltük, másodszor mindenki szemszögéből, akikkel kapcsolatban álltunk. A második maga a pokol. Át kell 'élnem', amit a másik érzett, amikor bántottam. Azt mondják, ez olyan iszonyatos, hogy az ember maga méri magára egy új élet szörnyű megpróbáltatásait, méghozzá olyan szigorún, amelynél kegyetlenebb nem is lehetne. Ez azt jelenti, hogy mindannyian önmagunk áldozatai vagyunk, és az első agresszor is mi vagyunk." 

Nesze neked eredendő bűn. A keresztény egyházak ehhez képest kutyafülék. Akármit csinálsz, akkor is bűnös vagy. A reinkarnáció tökéletes félremagyarázása. Minden hagyomány arra int, ne foglalkozz előző életeiddel, mert csak bezavar, és nagyon nem véletlen, hogy nem emlékszünk rá. A psziché összeroppanna, meghasadna. (Ahogy néha meg is történik.) Nem lehet sok-sok élet terhét egyszerre cipelni, mondvacsinált kitalációkra visszavezetni valamit, mert nekünk úgy tetszik. Jelen életünkben is sok fájdalom, szenvedés és megoldandó van. Pontosabban: csakis itt és most vannak. Ráadásul de facto áldozatvádló magatartáshoz vezet, vagyis itt és most nagyon el leszünk tévedve afelől, mi helyes és mi nem. (Arról nem is szólnék, hogy vajon létezik-e egyáltalán egynél több életünk...) Ha a buddhista alapvetést veszem, akkor sem igaz, mert csak hajlamok, csírák vivődnek életről-életre, tehát a fenti bűnvádlás értelmetlen, hiszen nincs én, akihez a bűnök tapadnának. 

(Ennyit a jól csengő ezospiri elméletekről... A jól fejlett intellektus nem egyenlő az intelligenciával. Nagyon nem.)

Pár részlet a talált anyagokból:

"A pszichológusok nagy része, ha egy problémát tálalsz az ülésen, azzal foglalkozik, hogy te hogy vagy benne abban a helyzetben, hogyan tudsz magadon változtatni, hogy együtt tudj élni az állandó erőszakkal. Ha párterápiában vagy, akkor mindkét fél igényeit és akaratát „egyenlően” figyelembe kell venni. A pszichológus semleges. Nem foglal állást. Számára a bántalmazó és az áldozata igényei, szempontjai azonos súllyal esnek latba. 

Ez iszonyú felháborító! Ha valakit erőszak ér (márpedig a nőket gyakorlatilag nap mint nap erőszak éri) akkor azt kell mondani, hogy téged erőszak ért. Ez borzasztó, ez igazságtalan, és ezt semmivel sem érdemelted ki. Te is ugyanolyan ember vagy, mint más, és jogod van a biztonsághoz, és az erőszakmentes élethez. Jogodban áll kiállni, és megvédeni magad, és jogod van ebben (is) támogatáshoz és valódi segítséghez.

Ez az, amit a pszichológusok (akikkel én találkoztam, akiket én olvastam a médiában, láttam a tévében) nem mondanak. Amikor segítségért fordulsz egy pszichológushoz, ha csak nincs óriási mázlid, és véletlenül nem egy feminista pszichológust fogsz ki, legtöbbször megbizonyosodhatsz róla, hogy az összes problémádat magadnak okoztad, vagy a családod, gyerekkorod miatt van, és ha feldolgozod a kapcsolatodat anyáddal, vagy megvizsgálod a szereped a bántalmazóval való kapcsolatodban, megbocsátasz apádnak, akkor majd jobban leszel. Ha pedig olyan különösen érzékeny vagy, mint én, akkor kapsz némi együttérzést, hogy milyen nehéz lehet, és tanácsokat arra, hogy a potenciális új partnereidnek hogyan mondd el a kis hibádat (hogy te ilyen érzékeny vagy). De fontos, hogy ezt nőiesen csináld. Ne legyél határozott. Mindig kedvesen, mosolyogva kérd, hogy tartsák tiszteletben az alapvető emberi jogaidat.

Szeretnék kérni valamit, kedves pszichológusok. Ha erőszakról hallotok, ne tegyetek úgy, mintha semlegesek lennétek! Álljatok az áldozat mellé, mert ha nem így tesztek, azzal az elkövetőt támogatjátok. Az erőszakot nem az áldozat váltja ki. Ha valaki nem tudja magát megvédeni az erőszaktól, azzal természetesen lehet foglalkozni, értelmezni. De csak az után, hogy egyértelműen állást foglaltok amellett, hogy az áldozat semmilyen körülmények között nem tehető felelőssé az őt ért erőszak miatt, és segítetek neki az erőszak okozta traumát feldolgozni. Utána lehet arról beszélni, hogy legközelebb hogyan ismerjen fel egy veszélyes helyzetet, hogyan védje meg magát.
Ha nem beszéltek az elkövető felelősségéről, azzal tagadjátok azt.

Csak az áldozat egyéni élettörténetére és viselkedésének motivációira koncentrálni, azaz egy társadalmi problémát (nők elleni erőszak) egyéni történetekből kiindulva magyarázni hiba. Ezáltal az elkövetőket és azt az erőszak-kultúrát, amiben mind élünk, a pszichológia láthatatlanná teszi. Ahelyett, hogy könnyítene az áldozatok életén, ezzel további terheket tesz rájuk."

(forrás: Hogyan támogatja a mainstream pszichológia a nők elnyomását - teljes cikk a Sajátszoba.hu-n)

A szünet után jött az igazi feketeleves: Mészáros Judit pszichoanalitikus kiképző terapeuta előadása, mely alatt körülbelül háromszor gondoltam azt, hogy most azonnal felpattanok és kimegyek, annyira elkeserítő és felháborító volt, amit közvetített. 

Mészáros elmondta, hogy a kislányt, akit a nagypapa az ölébe ültet, amikor merevedése van, nem feltétlenül a nagypapa merevedése zavarja, mert azzal simán ellenne, mint valami természetes dologgal, ha a nagymama nem nyitna be és pánikolna azon, hogy a kislány a merevedő nemi szervű nagypapa ölében ül. Nem tudom pontosan, hogy mit akart ezzel mondani Mészáros, de azt tudom, hogy hogyan lehet érteni, amit mondott. Például úgy, hogy igazából nem az a gond, hogy a nagypapa az ölébe veszi a kislányt, amikor merevedése van, hanem az, hogy a nagymama nem tudja mindezt természetesen fogadni.

Azzal, hogy Mészáros egyáltalán nem problematizálta a nagypapa viselkedését, egyben normalizálta is azt. Azzal hogy Mészáros csak a gyerek közvetlen reakciójával foglalkozott (amikor elmondta, hogy a gyereket nem zavarja a nagypapa merevedése), elmulasztotta felhívni a hallgatóság figyelmét arra, hogy az, hogy a gyerek nem akad ki látványosan a jelenben, semmit nem mond el arról, hogy valójában mit él át vagy milyen hosszú távú hatásai lehetnek annak, ha rendszeresen a közelébe engednek egy ilyen nagypapát. Azzal, hogy a pánikoló nagymamát nevezte meg potenciális problémaforrásnak, elmulasztotta felhívni a figyelmet arra, hogy jelenleg éppen az jelent óriási problémát, hogy a gyerekáldozat közelében lévő nem bántalmazó felnőttek nem hisznek vagy hátat fordítanak neki, elnyomják magukban a gyanút, stb, és az elkövetőket nem vonja felelősségre a rendszer. 

Friss kutatások és számítások szerint (a 2012-es FRA nők elleni erőszak kutatásának adatai, a 2011-es népszámlálás, illetve az Egységes Nyomozóhatósági és Ügyészségi Bűnügyi Statisztika – ENYÜBS – adatai alapján) a szexuális erőszak esetén a mai Magyarországon a látencia 156-szoros, azaz közel 160 esetből 1 kerül a hatóságok látóterébe. Ez az arány gyerekáldozatok esetén még rosszabb lehet. A segítő szakembernek éppen arra kellene biztatni a laikusokat, hogy ne maradjanak némák és tétlenek, ha szexuális visszaéléssel találkoznak, akár csak a gyanú szintjén is.

Mészáros egy konkrét esetét is felhozza példának, és bepillantást nyerhetünk abba, hogyan dolgozik. A történet úgy kezdődik, hogy egy 6 éves kislány anyukája újra férjhez megy. Sajnos az új férj bántalmazó (azaz rendszeresen és módszeresen bántja és elnyomja a partnerét), a kislány nagyon fél tőle. A kislány 9 éves, amikor az anyukája kórházba kerül és kettesben marad a nevelőapával, akitől ugye fél. Mészáros szerint, hogy „megszelídítse” a vadállatot, rámosolyog. Ezt a férfi „félreérti”, és coitusig menő „szexuális kapcsolat” lesz köztük, ami a lány 16 éves koráig fennmarad. 

Nem is tudom, mivel kezdjem a problémák sorolását. Az az elképzelés, hogy a felnőttek azért élnek vissza a gyerekekkel, mert félreértik a gyerekek szeretet- és érintésigényét meglehetősen régi (bővebben lásd: Ferenczi nyelvzavar elképzelése), és elavult: ma már tudjuk, hogy az elkövetők túlnyomó többsége teljesen tudatosan cselekszik – tudja, hogy kivel, mikor és mit tehet meg. A példában szereplő férfi is valószínűleg pontosan tudja, hogy egy 9 éves kislány nem arra vágyik, hogy egy számára félelmetes ember megfogdossa és megerőszakolja. Pontosan tudja, hogy mikor biztonságosabb ilyent csinálni – ha az anya nincs otthon. És azt is pontosan tudja, miért fontos, hogyan érheti el, hogy a gyerek hallgasson (például úgy, hogy elhiteti vele, ő tehet róla, hiszen elcsábította a mosolyával). Nem egyszerű félreértelmezésről van szó tehát, hanem módszeres visszaélésről, melynek a lépéseit az elkövető megtervezte, ügyelve arra, hogy titokban maradjon, amit tesz. Ráadásul az is tudható, hogy van egy olyan elkövető-típus, aki kifejezetten kisgyerekes egyedülálló anyákra utazik, pontosan azzal a céllal, hogy a gyereket majd használni tudja szexuálisan.

Mészáros aztán azt is elárulja, hogy itt nem csak traumatizálás történt, hanem „triumfálás” (=győzedelmeskedés) is, ugyanis a kislány „elcsaklizta” (sic!) a nevelőapját az anyjától. Vajon lehet-e ilyen szemlélettel segíteni egy túlélőt egyáltalán? Vajon mennyire képes a kislány szemszögéből nézni az eseményeket (empatizálni vele) az, aki nyugodt szívvel azt tudja gondolni, hogy a 9 éves kislány győztes volt ebben a helyzetben? Vajon mennyire kell áldozathibáztatónak lenni ahhoz, hogy úgy gondolhassuk, a kislány igazából „meg akarta szerezni” a bántalmazó nevelőapát, akitől tudjuk, hogy félt? A leginkább jóindulatú elképzelésem szerint az ötlet, hogy a kislány valamiképp nyertes volt, az elkövetőtől és/vagy az anyától jön, és nem a terapeuta erőlteti rá a kliensre, de ekkor is éppen az lenne a feladata, hogy segítsen feltérképezni a kliensnek, hogy ez hogyan, miért, és mennyire nem igaz; nem az, hogy megerősítse ezt a hamis és káros gondolatot.

Egy segítő szakembernek teljesen alapvető feladata a kliensét ért erőszak felismerése és megnevezése. Ennek hiányában hogyan tudna mellé állni és támogatni? Éppen azért vagyunk, hogy ellen tudjunk tartani az áldozathibáztató társadalmi sodrásnak; hogy reális, objektív szemléletünk segítségével azt tudjuk mondani a sokszor mérhetetlen szégyennel és önhibáztatással küzdő klienseknek, hogy nem ők tehetnek róla, és nem az ő szégyenük, ha erőszak érte őket. 

Dühítő volt belegondolni, hogy vajon hány kliens mellett mulasztott el kiállni Mészáros Judit, vajon hány túlélőben erősítette meg azt a téves elképzelést, hogy ő a felelős."

(forrás: ismét Sajátszoba.hu)

A legújabb aktuális. Gondoljunk bele, hogy ez csak egy helyszín. És szorozzunk. És szomorodjunk. Vagy egy másik. És ezek csak a jéghegy csúcsai.

A pozitív pszichológiai kutatások között számos olyan is akad, amely összefüggést talált bizonyos gondolkodási tendenciák, és a pszichés jólét („boldogság”) között. Az egyik ilyen például az optimizmus. Fontos tudni, hogy a kutatások inkább azt állapították meg, hogy az optimizmus és a boldogság, elégedettség érzése együtt jár, nem pedig azt, hogy a boldogság oka az optimista viselkedés. Közismertek viszont azok a kutatási eredmények, amelyek a tartós stressz és a testi betegségek kialakulásának összefüggéseit támasztják alá.

A pozitív pszichológia eredményeinek félreértelmezése nyomán alakult ki a „pozitív gondolkodás” mozgalma, amely mára jól jövedelmező iparággá nőtte ki magát. Az elképzelés, hogy ha pozitív dolgokra gondolunk és csak az „élet napos oldalát” nézzük, akkor boldogabbak leszünk, mára beszivárgott a mindennapjainkba - és sok szakember is hasonló nézeteket hangoztat. Fontos tudni, hogy a pozitív pszichológia tudományos képviselői visszautasítják a pozitív gondolkodással való azonosítást, és hangsúlyozzák, hogy a kutatási eredmények szerint a boldogságra való képesség legalább 30-50%-ban öröklött tényező, valamint további vizsgálatokkal és azokra alapozott modellekkel teszik árnyaltabbá a képet.

„Bevonzza”

Mégis, ami a hétköznapi emberekhez eljut, az azoknak a hangja, akik azt állítják, a boldogság csak elhatározás kérdése, csak akarni kell. Gyakran hallhatjuk, hogy ha valaki rosszul érzi magát a bőrében, az a saját hibája. Sőt egyes (pl. ezoterikus tanokban népszerű) nézetek szerint, ha valakivel valami rossz dolog történik, az azért lehetséges, mert ő azt a rossz dolgot, eseményt a gondolataival „bevonzotta”. Ezek az állítások nem csak hamisak és tudományosan teljességgel megalapozatlanok, hanem rendkívül ártalmasak is. Hibáztatják az áldozatot az elszenvedett erőszakért, míg a valódi felelőssel, az elkövetővel nem foglalkoznak, így tulajdonképpen felmentik. A kontroll hamis illúzióját keltik azáltal, hogy azt állítják, a gondolatainkkal befolyásolhatjuk más emberek viselkedését. A pozitív gondolkodás kényszerével ráadásul nyomást gyakorolnak a túlélőre, miszerint jól kell éreznie magát, jó dolgokra kell gondolnia, különben ismét megtörténik az erőszak - hiszen „bevonzza” a gondolatival. A trauma túlélőben egyébként is meglévő bűntudat így tovább fokozható: nem csak az elszenvedett erőszakért érzi magát felelősnek, hanem azért is, ha „negatív” gondolatai támadnak.

Több kritika is született, amelyet rendszerint a pozitív pszichológia kritikájának címkéztek, ám, tartalmilag valójában a pozitív gondolkodás populáris kultúrát átfonó nézetei ellen szólnak, és a kritizált elemek egyike sem szerepel a pozitív pszichológia tudományos megállapításai között.

(forrás: muszájmunkacsoport.hu)

Kapcsolódó bejegyzések a blogon a hihetetlenül káros pozitív gondolkodásról:

• Spiritual bypass
• A pozitív gondolkodásról

"Ha a hübrisz-embert megkérdezik, mi a célja, azt mondja, hogy a boldogság. Ez a kevélység jellemvonása itt is, mint mindenütt. Egyenesen a boldogságra tör, holott tudja, hogy a boldogság nem cél, és nem is lehet az. A szép élet ajándéka, amit nem lehet kivívni, és amire nem lehet rátörni, mint a zsákmányra. Ez a nemes és előkelő, veszélyes, tüzes élet hímpora és méze, ami kivételes emberekre, kivételes pillanatokban száll: gyengéd és éteri mosoly az emberi sorson. Hitványságra vall ajándékot kívánni, a díj és a dicsőség után nyúlni, amikor hozzá méltatlan életet él. De a hübrisztől átitatott ember életében, bárhová nyúl is, mindenütt ezzel a hitványsággal találkozol. Az arisztosz sosem kíván boldogságot. A nagy életet akarja. Akhilleusznak nem kell a boldogság." (Havas Béla) 

(hübrisz: gőg, elbizakodottság, önteltség)