Az Antikrisztus nem alak, nem ember, nem lény, nem test-lélek-szellem olyan egysége, mint amilyenek mi vagyunk. Hiszen éppen ez az. Ez a titka. Az Antikrisztus éppen a személytelen. Mi a borzalom a személytelenben? Az, hogy megszólíthatatlan. Az Antikrisztus az aperszonális legátoló szükségszerűség. Az anonim borzalom, amellyel szemben védtelenek vagyunk, nem mert tőlünk független, hanem mert ezt a nemlétezőt mi valósítjuk meg és mi csináljuk és mi tartjuk fenn és mi ragaszkodunk hozzá. Egyetlen pillanatában sem valódi. Annyiban van jelen és neki csak annyiban van hatalma, amennyiben élő emberi lény őt szolgálja és neki meghódol és magában neki helyet és teret enged, és amennyiben az élő emberi lény személytelenné és valótlanná válik.
Mindnyájan együtt alszunk a rémmel. Megismertük tilos és szentségtörő közvetlenséggel és a megsemmisülést magunkhoz öleltük és mindnyájan, kivétel nélkül ma itt a személytelenség sötét őrületében élünk és alszunk. Mind parancsra személyes életünket kikapcsoljuk és meghunyászkodunk és szívtelenek és embertelenek és értelmetlenek és személytelenek vagyunk, a valóságról lefejtve és elvontan, absztraktul, és meg vagyunk tömve a nemlétezővel, az úgynevezett eszményekkel és hazudunk és át vagyunk szőve a személytelen fogalmak ezreivel és minden második szavunk az, hogy izmus.
Tömeg vagyunk és ha parancsot kapunk, személyünket kikapcsoljuk, magunkat megszólíthatatlanná tesszük.
Van itt valami, nem a személyen kívüli (személytelen), hanem a személy fölötti. Ez az, amit a keresztény dogma pneuma-nak, Szent Szellemnek nevez. A pneuma azonban nem személyellenes, hanem személyfölötti. Ami személytelen, az éppen a pneuma megfordítása. És a pneuma mindig az élő emberen és emberben nyilatkozik meg, sohasem tőle függetlenül. Illendő, hogy a személyfölötti Szent Szellemet az antikrisztusi személytelentől az ember elhatárolja. Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs.
(Hamvas Béla: Henoch)
Miért fontos a személyesség? Mert hatalmas kísértés lopózott be az életünkbe, mégpedig az, hogy találjunk fontosabb értékeket a személynél, az embernél - olyan értékeket, amelyek túlélik az egyes embert. Ha találunk ilyen értékeket, akkor ezen értékek oltárán áldozzuk fel az embert. Hiszen te csak 70-80 évig élsz - ha jól csinálod - de bizonyos eszmények, bizonyos értékek azok örökkévalóak. Egyek az emberiséggel.
Ha elvonatkoztatunk a személytől, tőled, meg tőlem, akkor kritikátlanul beszélünk "értékekről". Mert nem létezik olyan, hogy külön boldogság, meg öröm, meg szenvedés. Csak olyan létezik, hogy én boldog vagyok, örülök vagy szenvedek. Elvonatkoztathatok magamtól, meg tőled, de mikor az úgynevezett "értékekre" hivatkozom, vagy a "fontos dolgokra" - és ezek már elszakadtak tőled meg tőlem, az élő embertől -, akkor ezek az "értékek" rombolóvá tudnak válni. Éppen ellenünk fordulnak. A hitnek előfeltétele a személyesség, mert ha mindig mindent elvonatkoztatok, akkor egy látszatvilágban kezdek el létezni, ahol te meg én már nem is vagyunk. Hanem már csak az "értékek" fontosak. De hogy ezek az értékek éppen onnan jöttek elő, hogy találkoztam veled, hát ez szép lassan elfelejtődik...
Ha tehát az ember nem mikroteosz, nagyon is egyértelműen beáldozható személytelen értékeknek. Ezért ha bárminemű értékrend fontosabb, mint te, akkor nem kérek belőle. Nem kell. Olyan értékrendet kérek, amelyben te mikroteoszként vagy jelen, és az értékek ehhez kapcsolódnak. A kereszténység nagyon markánsan megőrizte ezt az alapot. De mi is meg vagyunk rontva. Mert milyen világban élünk? Az "értékek" világában. Hagy legyek nagyon kritikus ezzel. Mert igent az emberre kell mondani. Mert ebből következnek az értékek. Mert ha ezek az értékek elszakadtak tőled, meg tőlem, akkor azt hiszem, hogy bajba kerülünk. Mert ez odáig fog elvezetni bennünket, hogy embertelen lesz az élet, amit élünk. Mert értékek önmagukban nincsenek. Értékek akkor vannak, ha te meg én vagyunk.
(Pál Feri, előadásrészlet)
Ha a pozitív férfienergia, amelyben bízni lehetne és támaszkodni rá, nem
terjed apáról fiúra, ürességet idéz elő a férfiak lelkében. És ebbe az
ürességbe démonok költöznek.
(Richard Rohr: A férfi útja II., Ursus Libris Kiadó)
Léteznek kollektív komplexusok is. Mivel férficentrikus társadalmunkban sok mindent, ami az apakomplexushoz tartozik, "normálisnak" tekintenek vagy éppenséggel értékesnek ábrázolnak, ám ezzel egyidejűleg azt, ami az anyakomplexushoz tartozik, kevésbé fontosnak tüntetik föl, és a tudatküszöb alatt lépten-nyomon le is értékelik, személyes komplexusunk építményére rárakódik a kollektív apakomplexus, amely legalábbis a nők számára negatív apakomlexus, abban az értelemben, hogy ez a kollektív komplexus a nőket saját lényükben nem támogatja, nem buzdítja őket arra, hogy önálló egyéniségüket megtalálják. A férfira pedig úgy hat, hogy megengedi neki az elzárkózást a szükséges fejlődéstől. A nők emiatt gyakran tapasztalják, hogy noha ők elfogadják és értékelik önmagukat mint nőt, folyton szembetalálkoznak azzal a magatartással, mely a női identitást kollektíve kétségbe vonja, a női létet alattomos módon lebecsüli. Ellenreakcióként ma a nőknek fontos törekvése, hogy a női identitást meghatározzák, érvényesítsék, eredeti értékét elismertessék. Ehhez bátorság kell: merjünk másoktól különbözni, merjünk újra meg újra elszakadni, és új dolgokba fogni. Honfoglalás ez ismeretlen földön, és ebben a honfoglalásban csak érzéseire, gondolataira, álmaira hagyatkozhat az ember, meg arra a képességére, hogy embertársaival mindig új kapcsolatokat teremtsen. Nincs rá semmi garancia, hogy érzéseink, álmaink, gondolataink jó irányba visznek - nekünk mindenképpen jobb irány lesz, mint az, amelybe mások gondolatai és érzései terelnek. Így embertársunk is igazi "te" lesz számunkra, akivel kapcsolatot tudunk teremteni, és a kapcsolat gazdagsága hat is ránk, mert nem komplexusunk részeit vetítjük ki a másikra, vagy sötét várakozásinkat akarjuk általa igazolva látni. A leválás fáradtságos folyamat, a felelősség belőle következő elve szintén fáradtságos, de annál nagyobb nyereséget ígér: azt az érzést, hogy saját életünket éljük. Ebből az érzésből a valódiság élménye, önbecsülés és magabiztosság fakad. Ez pedig azt jelenti, hogy tetterősebb és érdekesebb emberek leszünk.
Haerlin megkülönbözteti a részesülő ént a teljesítmény-éntől, és úgy látja: nekünk, mai embereknek az a bajunk és szerencsétlenségünk, hogy csak a teljesítmény-énnel törődünk, a részesülő ént pedig elhanyagoljuk. Haerlin végkövetkeztetése ez: "A részesülő tudat válsága nem egyéb, mint a nőiség és a nőiesen érzékelt világ válsága. A teljesítménytudat az Anyátlan, a Nőietlen története." Más szavakkal, azt a diagnózist állítja fel, hogy világunk apakomplexusos világ, amelyben alapvető védtelenség uralkodik, mert az anyakomplexus világát leértékelik, és folyton csak a róla való leválást sürgetik. Az apakomplexusos világ váltja ki teljesítményhajszoló, túlerőltető stratégiáinkat, nem engedi, hogy teljes emberi életet éljünk, és a kapcsolatok szintjén, de önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkban is nagyon aggasztó magatartáshoz vezet. Kollektív vágy él bennünk a pozitív anyakomplexus világa után, sóvárgunk a részesülés világára, az animára. A pozitív anyakomplexus világát még mindig lebecsülik, "veszélyes, fenyegető, elnyelő, kaotikus" világnak nevezik - ahány jelző csak kifejezheti a szorongást, azt mind ráaggatják. Az apakomplexus világához pedig éppen ellenkezőleg, a felszabadulás, a rend, világosság értékeit sorolják. Meg kell szabadulnunk ezektől a kliséktől, amelyek egyrészt az uralkodó rendszert rögzítik, másrészt elzárják előlünk az élet nagy térségeit, amelyek nélkül nincs boldogság.
A pozitív anyakomplexus kollektív óhajtását nagyon komolyan kell venni, és nem egyszerűen azzal elintézni, hogy persze, az édenkert boldogságára vágyunk, de hát az illúzió. Nem illúziókra vágyunk, hanem sokrétű, színes, gazdag életterekre és életérzésekre, amelyeknek szerepe és jelentősége óriási.
(Verena Kast: A személyiség születése - Szülőkomplexus, leválás, önálló én)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése