Eksztázis

   Amiben az ember bent van, az az életszomjúság kielégítésére begyakorolt képességek világa, az eltorzított tudat világa, az a világ, amely úgy, ahogy van, az életszomjúságtól félig alvó ember káprázata. Ez a világ az, amelyből ki kell lépni. Ezért hívják az eksztázist kilépésnek, vagy kívülállásnak, vagy önkívületnek. Ezért hívják az én megtagadásának. Az én az életszomjúságban begyakorolt tulajdonságok szövevénye. Nem az ember testi lényét, hanem ezt a szövetet kell felbontani, amely számtalan inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja.

   Eksztázisnak nevezzük azt az eljárást, amikor az ember ebből a szövevényből ki tud lépni, ha a szomjúság uralma alól fel tud szabadulni, és észreveszi, hogy amit a szomjúság világán belül él, az az őrületszerű megzavarodás egy neme, és a tényleges létezéshez úgy viszonylik, mint a káprázat a valósághoz.
   A diszciplinált eksztázis természete és állandó légköre a meditáció. Ez a tudat-módosulások eltüntetésének eljárása. Ez a távlat. Ez a megnyugvás gyakorlata. A meditáció atmoszféráját a választott objektum állandó szemlélete teszi koncentrálttá és nyugodttá. Meditálni bármilyen lelkiállapotnak megfelelő tárgy fölött. Három nagy objektum van, tulajdonképpen három fokozat, az Én, az Isten és a semmi. Mind a három projekció ezúttal tudatos. Semmi sem olyan fontos, mint ilyen kivetítést tudatosan végrehajtani és eksztázis-objektumot teremteni. A világ úgy, ahogy az ember látja, kivetítés, de nem tudatos. És nem is az egyéni tudat projekciója. A világot az én-fölötti egyetemes emberi tudat vetíti ki. Ezért a legelső lépés, amit meg kell tenni, hogy az ember a természetes és tudattalanul adott objektumokat saját elhatározásából maga által éberen konstruált objektumokkal helyettesítse. A tudatos eksztázis-objektum megalkotásával az ember a véletlent elutasítja. Mert a világ úgy, ahogy van, számára nem véletlen. A dolgokat tudatosan választja meg és maga csinálja. Csak azt fogadja el, amibe beleegyezett. Semmi esetleges. Semmi, ami a nyakába szakadt és amit viselnie kellene anélkül, hogy akarná. Semmit se megtűrni, ami alapjáig nincs átvilágítva és végiggondolva. Másrészt, és ez még fontosabb, az ember azáltal, hogy objektumokat vetít ki, a kivetítés műveletét magában tudatosítja. A projekció szüntelen léttevékenység, amelyről az ember nem vesz tudomást és az egész művelet a küszöb alatt folyik le. Azt már tudjuk, hogy a folyamat ösztönzője az életszomjúság, és a szomjúság által elhomályosult tudat szétszórt nyugtalanságában szakadatlanul ontja magából önmagának vetületeit, amelyek megsűrűsödve és összeszövődve zárt ellenállást vesznek fel és az egész egyben, mint tárgyi világ jelentkezik. Azzal a tevékenységgel, hogy az ember éberen átveszi az uralmat kivetítései fölött, a küszöb alatt működő folyamatot tudatossá teszi. Ha csak egy homályos pont marad, a tevékeny természet erői abból, mint a csírából, új világot fejlesztenek. Az erőfeszítés hiábavaló. A káprázat újraképződése indul meg, ha az ember a gyökereket nem tépi ki. Az éber projekció az eksztázis kedvéért és érdekében van. Egyébként nincs értelme. Tudjuk, hogy szarvam súnjam, vagyis minden üres.
   A meditációban eksztázis-objektumokat kell teremteni, hogy a kivetített tárggyal az ember önmagát szembesítse. Az objektum nem valóság, hanem ellenállás és ellenfél és ellentét. Az objektum az, amivel az ember magát polarizálja. Amelybe belekapaszkodik, hogy önmagát önmagából kiemelje. Mert az eksztázis kilépés, éspedig minden esetben énemből való kilépés. Az eksztázis-technikában egyetlen lépésnek sincs olyan jelentősége, mint annak, hogy az ember önmagán kívül támaszpontot teremt, amin önmagát megduplázza. Az ember életét csak úgy alkothatja meg, ha megváltozik, vagyis ha szomjúságából kilép és valódi énjét megvalósítja. Ez a művelet a világ minden vallásának alapja. A vallás az embertől nem valami mást és idegent, eszmei magas lényt követel, hanem önmagát. Mert csak a valódi énjévé vált ember élhet igaz életet. Minden egyéb szomorú és eszeveszett tévelygés (szamszára). Sem tárgyi ismeret, sem semmiféle látás vagy értelmezés zsenialitása nem vezet sehová. Csak az marad meg, ami megfoghatatlan: az emberi lény igazsága és tisztasága és valódisága.

(Hamvas Béla: Eksztázis, részletek)

Találd meg a tökélyt, és nevezd nevén!

A nyelveken beszélés nem azt jelenti, hogy táj-szólásul: görögül, németül, angolul, spanyolul vagy franciául...

(d.)

És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának. És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok. 

(Ap.csel.2.fejezet)

Szerzői áldás

Ha nevetni szeretnél e lapokon,

fogjon el kacagás.

Ha megsértődni jöttél,

liluljon el az fejed, és forrjon véred.

Ha kalandot keresnél,

sodorjon el e történet gyönyörteljes menekülésbe.

Ha hited igazolnád vagy tennéd próbára,

neked tetsző eredményre juss.

Minden könyv feltárja a tökéletességet,

azzal, amit elmond, vagy azzal, amit nem.

Találd meg, amit keresel,

e lapokon vagy kívülük.

Találd meg a tökélyt,

és nevezd nevén!
 

Az angyal éppen a szekrényét pucolta ki, amikor a hívás befutott. A glóriákat és holdsugarakat fényesség szerint kupacokba rakta, haragszütyők és villámhüvelyek lógtak kampókon, porolásra várva. A sarokban egy tömlőből kifolyt a malaszt, s az angyal törlőruhával itatta fel. Ahányszor megfordította a ruhát, a szekrényből többszólamú ének zengett fel, tompán, mintha befőttesüvegből jönne, amelybe egy egész Halleluja-kórust zártak.

– Raziel, az ég szerelmére, mit művelsz?

Stephan arkangyal állt fölötte, egy tekerccsel a kezében, mintha egy összetekert újsággal készülne rendre utasítani a szőnyegre pisilő kiskutyát.

– Kiküldetés? – nézett fel rá Raziel.

– A koszfészekbe.

– Pont most jöttem vissza.

– Az kétezer éve volt.

– Tényleg? – Raziel az órájára pillantott, és megkopogtatta az üveget. – Biztos?

– Mit szólsz hozzá? – nyújtotta oda a tekercset Stephan, hogy Raziel jól lássa az Égő Csipkebokor-pecsétet.

– Mikor indulok? Mindjárt végzek a pakolással.

– Azonnal. Vidd magaddal a nyelveken beszélést és még egy-két kisebb csodát. Semmi fegyvert, ez nem büntetőmeló. Titkosangyalként vetünk be, álcázva leszel. Nem valami nagy küldetés, de fontos. Minden le van írva – adta át a tekercset Stephan.

– Miért én?

– Én is pont ezt kérdeztem.

– És?

– Emlékeztettek rá, hogy miért szokták száműzni az angyalokat.

– Hoppá! Ennyire komoly lenne a dolog?

Stephan köhintett egyet, ami csak affektálás volt, mert ugye köztudott, hogy az angyalok nem is lélegeznek.

Raziel lehorgasztotta a fejét.

– Akkor pakolok.

– A nyelveket ne feledd! – emlékeztette Stephan.

– Na ja, hogy ezer nyelven nyeljem a szart.

– Menj és vidd az örömhírt, Raziel! És hozz nekem egy kis csokoládét.

– Csokoládét?

– A koszlakók ezt nassolják. Imádni fogod. A Sátán találta ki.

– Az ördög eledele?

– Az a helyzet, barátom, hogy nagyon unom már a piskótát.

(Christopher Moore: Biff evangéliuma - aki Jézus gyerekkori haverja volt)

Az öntükrözés tükrei

Azt próbálom világossá tenni számodra, hogy csakis az olyan cselekedeteknek van értelmük, melyek hatására kevesebbet foglalkozunk az énképünkkel, legyünk akár varázslók, akár köznapi emberek - folytatta. - A nagual a tanítványai esetében arra törekszik, hogy összetörje a tükröt, melyben az énképük megjelenik.

- Mindannyian eltérő mértékben kötődünk az öntükrözéshez, és ezt a kötődést szükségként éljük meg. Például mielőtt a varázslás útjára léptem volna, az életem véget nem érő kívánságokból állt, és évekkel azután is, hogy Julian nagual a szárnyai alá vett, tele voltam kívánságokkal, még jobban is talán, mint azelőtt.
- Léteznek azonban olyan emberek is, varázslók és köznapi emberek is egyaránt, akiknek senkire sincs szükségük. Nincs szükségük közvetítőkre, mivel közvetlenül a szellemtől kapnak békességet, harmóniát, nevetést és tudást. A te ested nem ilyen, és az enyém sem ilyen volt. A te közvetítőd én vagyok, az enyém pedig Julian nagual volt. A közvetítők, túl azon, hogy biztosítják a minimális esélyt - a szántszándék tudomását -, segítenek az embernek, hogy összetörje az öntükrözés tükreit.
 - Az egyetlen konkrét segítség, amit valaha kaptál tőlem az volt, hogy támadásokat intéztem az énképed ellen. Ha nem így lett volna, csak az idődet vesztegetted volna. Ez az én valódi segítségem a számodra. Ha megkurtítjuk az önteltségünket, az általa lekötött energia felszabadul.
- Mint azt már mondtam neked - folytatta don Juan -, a varázslás visszatérés. Győzedelmesen térünk vissza a szellemhez, miután alászálltunk a pokolba - trófeákat hozunk onnan; és a megértés egyike ezeknek.
Ebben az egyszerű folyamatban az okoz nehézséget számunkra, hogy a legtöbben nem vagyunk hajlandók elfogadni, hogy milyen apró erőfeszítéseket kell csak megtennünk. Arra neveltek bennünket, hogy instrukciókra, tanításokra, vezetőkre és mesterekre várjunk. És amikor valaki azt mondja, egyikre sincs szükségünk, nem hiszünk neki. Idegesek, aztán bizalmatlanok, végül pedig kiábrándultak leszünk. Ha segítségre van szükségünk, azt nem a különböző módszerekben lelhetjük meg. Ha valaki felhívja a figyelmünket arra, hogy meg kell kurtítanunk az önteltségünket, az a valódi segítség. A végkimerülésig hajtogattam neked, hogy a varázslásban nincsenek eljárások. Nincsenek módszerek és nincsenek lépések.


Don Juan kijelentette, hogy a varázslók tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy gyűjtőpontunknak a megszokott helyéről való elmozdításával elérhetünk egy állapotot, melyet csakis könyörtelenségnek lehet nevezni. A varázslók, gyakorlati cselekedeteik révén tudják, hogy amint elmozdul a gyűjtőpontjuk, összeomlik az önteltségük. A gyűjtőpontjuk megszokott helyzete nélkül az énképük többé nem tartható fenn. És ha nem fókuszálnak minden erejükkel erre az énképre, elveszítik az önmaguk iránt érzett szánalmukat, és ezzel együtt az önteltségüket is. Így hát a varázslóknak igazuk van, amikor azt mondják, hogy az önteltség nem más, mint álcázott önsajnálat.

 (Carlos Castaneda: A csend ereje)

Az is eltört, mikor cérnára fűztem

Hogyha bortól, szerelemtől részeg vagyok; az vagyok.

Ha bálványzó, tűzimádó, hitlen vagyok; az vagyok.

Minden ember okoskodva véleményt mond felettem:

Mit bánom én; ami vagyok, az vagyok és nevetem.

(Omar Khajjám - egy rubái "A múlandóság mámorából")

A mindenség titkát hiába űztem,

még fix pontot sem találtam az űrben,

csak egy gyöngyöt a tudás tengerében,

az is eltört, mikor cérnára fűztem.

(Omar Khajjám, perzsa költő, csillagász, filozófus - egy másik rubái "A múlandóság mámorából")