Amiben az ember bent van, az az életszomjúság kielégítésére begyakorolt képességek világa, az eltorzított tudat világa, az a világ, amely úgy, ahogy van, az életszomjúságtól félig alvó ember káprázata. Ez a világ az, amelyből ki kell lépni. Ezért hívják az eksztázist kilépésnek, vagy kívülállásnak, vagy önkívületnek. Ezért hívják az én megtagadásának. Az én az életszomjúságban begyakorolt tulajdonságok szövevénye. Nem az ember testi lényét, hanem ezt a szövetet kell felbontani, amely számtalan inkarnáció alatt szövődött benne, és amely az ember valódi énjének helyét bitorolja.
Eksztázisnak nevezzük azt az eljárást, amikor az ember ebből a szövevényből ki tud lépni, ha a szomjúság uralma alól fel tud szabadulni, és észreveszi, hogy amit a szomjúság világán belül él, az az őrületszerű megzavarodás egy neme, és a tényleges létezéshez úgy viszonylik, mint a káprázat a valósághoz.
A diszciplinált eksztázis természete és állandó légköre a meditáció. Ez a tudat-módosulások eltüntetésének eljárása. Ez a távlat. Ez a megnyugvás gyakorlata. A meditáció atmoszféráját a választott objektum állandó szemlélete teszi koncentrálttá és nyugodttá. Meditálni bármilyen lelkiállapotnak megfelelő tárgy fölött. Három nagy objektum van, tulajdonképpen három fokozat, az Én, az Isten és a semmi. Mind a három projekció ezúttal tudatos. Semmi sem olyan fontos, mint ilyen kivetítést tudatosan végrehajtani és eksztázis-objektumot teremteni. A világ úgy, ahogy az ember látja, kivetítés, de nem tudatos. És nem is az egyéni tudat projekciója. A világot az én-fölötti egyetemes emberi tudat vetíti ki. Ezért a legelső lépés, amit meg kell tenni, hogy az ember a természetes és tudattalanul adott objektumokat saját elhatározásából maga által éberen konstruált objektumokkal helyettesítse. A tudatos eksztázis-objektum megalkotásával az ember a véletlent elutasítja. Mert a világ úgy, ahogy van, számára nem véletlen. A dolgokat tudatosan választja meg és maga csinálja. Csak azt fogadja el, amibe beleegyezett. Semmi esetleges. Semmi, ami a nyakába szakadt és amit viselnie kellene anélkül, hogy akarná. Semmit se megtűrni, ami alapjáig nincs átvilágítva és végiggondolva. Másrészt, és ez még fontosabb, az ember azáltal, hogy objektumokat vetít ki, a kivetítés műveletét magában tudatosítja. A projekció szüntelen léttevékenység, amelyről az ember nem vesz tudomást és az egész művelet a küszöb alatt folyik le. Azt már tudjuk, hogy a folyamat ösztönzője az életszomjúság, és a szomjúság által elhomályosult tudat szétszórt nyugtalanságában szakadatlanul ontja magából önmagának vetületeit, amelyek megsűrűsödve és összeszövődve zárt ellenállást vesznek fel és az egész egyben, mint tárgyi világ jelentkezik. Azzal a tevékenységgel, hogy az ember éberen átveszi az uralmat kivetítései fölött, a küszöb alatt működő folyamatot tudatossá teszi. Ha csak egy homályos pont marad, a tevékeny természet erői abból, mint a csírából, új világot fejlesztenek. Az erőfeszítés hiábavaló. A káprázat újraképződése indul meg, ha az ember a gyökereket nem tépi ki. Az éber projekció az eksztázis kedvéért és érdekében van. Egyébként nincs értelme. Tudjuk, hogy szarvam súnjam, vagyis minden üres.
A meditációban eksztázis-objektumokat kell teremteni, hogy a kivetített tárggyal az ember önmagát szembesítse. Az objektum nem valóság, hanem ellenállás és ellenfél és ellentét. Az objektum az, amivel az ember magát polarizálja. Amelybe belekapaszkodik, hogy önmagát önmagából kiemelje. Mert az eksztázis kilépés, éspedig minden esetben énemből való kilépés. Az eksztázis-technikában egyetlen lépésnek sincs olyan jelentősége, mint annak, hogy az ember önmagán kívül támaszpontot teremt, amin önmagát megduplázza. Az ember életét csak úgy alkothatja meg, ha megváltozik, vagyis ha szomjúságából kilép és valódi énjét megvalósítja. Ez a művelet a világ minden vallásának alapja. A vallás az embertől nem valami mást és idegent, eszmei magas lényt követel, hanem önmagát. Mert csak a valódi énjévé vált ember élhet igaz életet. Minden egyéb szomorú és eszeveszett tévelygés (szamszára). Sem tárgyi ismeret, sem semmiféle látás vagy értelmezés zsenialitása nem vezet sehová. Csak az marad meg, ami megfoghatatlan: az emberi lény igazsága és tisztasága és valódisága.
(Hamvas Béla: Eksztázis, részletek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése